Testament: Brotherhood Of The Snake

írta Hard Rock Magazin | 2016.12.07.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.testamentlegions.com

Stílus: thrash metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Akinek nem volt elég döngölős, zúzós a kiváló, 4 évvel ezelőtti ’Dark Roots Of Earth’, azok most ünnepelhetnek, mert első hallgatásra is feltűnik, hogy a Testament új remekműve valamivel agresszívebb, de még fülbemászóbb is, mint elődje. Ahogy mondani szokás, a kemény részek még keményebbek, a dallamos részek még dallamosabbak lettek. Mindenképpen egy érettebb, kiforrottabb, fogósabb lemezt kaptunk, pedig erre is négy évet kellett várni, ahogy az előző korongnál. Ha megnézzük a zenekar tagjait, akkor a zene minőségét illetően kétségeink nem lehetnek, még akár akkor sem, ha ez az öt ember csak összeült volna jammelni és azt vették volna fel, majd adták volna ki albumként. Szerencsénkre azért nem ez történt, hanem nagyon célratörő és kemény dalok születtek a Testament műhelyében. Már az album első másodperceiből tudhatjuk, hogy itt bizony egy thrash metal lemezről van szó, ráadásul nem is akármilyenről.

Gene Hoglan ahogy a cintányérokon játszik, az valami hihetetlen dinamikát és színt ad a dalokhoz, de azért a mélyeket sem kíméli, és a lábdobokhoz is gyakran odalép.  Nagyon lazán játszik a ritmusokkal, hiszen egy rendkívül technikás, kreatív dobos, kiváló partnerre talált Steve DiGorgio basszeros személyében, akivel mesteri párost alkotnak. Ha már szót ejtettem a ritmusszekcióról, akkor muszáj beszélnem a tökéletes gitárduót alkotó Alex Skolnickról és Eric Petersonról is. A két gitáros olyan munkát végez a riffeket illetően – abban a tipikus testamentes stílusban –, hogy az párját ritkítja. A szólók pedig nagyon élvezetesek, dallamosak, technikásak és kidolgozottak. Köztudott, hogy Alex Skolnick a legjobb thrash metal gitárosok között van, de játékán az is érződik, hogy tudása és érdeklődése, nem csak erre a stílusra korlátozódik. Ő az élő bizonyítéka, hogy egy zenésznek a nyitottság csak javára válhat. (Gondoljunk csak a Savatage-re és az Alex Skolnick Trióra még a Testament mellett.) Chuck Billy is kiválóan hozza a formáját, a néha már majdnem hörgésig fajuló érces, rekedtes énektémák nagymestere ő.

Mindegyik dal kiváló, ezért is nehéz kiemelni közülük a legjobbakat. Azért az mindent elmond, hogy gyors egymásutánban négyszer hallgattam végig az albumot, és ahogy megismertem a dalokat, egyre jobban megtetszett a lemez. Úgy érzem, a korong első felére kerültek a koncerteken himnuszként énekelhető, gyorsan belénk ivódó szerzemények (valószínűleg nem véletlen, hogy ezek közül kerültek ki a klipes dalok is), a lemez második felére pedig az agresszívebb, darálósabb nóták jutottak. A mű egészét tekintve talán a Seven Seals és a Born in a Rut párost lehetne kiemelni. A Seven Sealsben csak úgy sziporkáznak Chuck Billy énektémái és az izgalmas gitárszólók, a Born in a Rut pedig vészjóslóan dübörög felénk, majd egy fergeteges refrént kapunk, ami alatt rendkívül tetszetős gitártémák fokozzák az élményt. Egyébként a címadónál jobb nyitódalt nem is választhattak volna, kiemelkedően dinamikus thrash nóta. Az album talán legzúzósabb szerzeményének a blastbeatekkel tarkított Black Jack-et vagy a The Number Game című zárótételt nevezném meg.

Pontszám: 9