Fuckleberry Flynn kalandjai Budán: Machine Head - Barba Negra, 2015.09.18.

írta Mike | 2015.09.21.

Az megvan, hogy a Machine Head a megalakulása óta hazánkban először (!) lépett deszkákra klubkoncerten főbandaként? Ugyan jártak már nálunk korábban, első ízben ’94-ben a Slayer előtt, és aztán a Hegyalján meg a Fezenen nyúzták le a fejünkről a szőrzetet – oszt ennyi. Ölég sovánka, nem egy Sabaton-tempó, ám ezúttal végre megtört a jég: jöttek, láttak, s rögtön teltházat rittyentettek. És egy minden elemében bitang brutál bulit, értsd szó szerint.

 

 

Annak idején magam is a debütáns ’Burn My Eyes’-zal szembesültem először, és az akkori Pantera-kórságban lubickoló lelkemet csak még inkább felkorbácsolta az a beton-kemény, „parasztosan” őszinte és zsigeri groove-esszencia. (’94-ben a „groove metal” szóösszetétel még nem dívott, volt helyette mindenféle ügyetlen tákolmány, talán még a post-thrash volt az, amely leginkább fedte a valóságot a béna „extrém metallal” szemben, de ez most már csak az én vénfejű [gépfejű?] korosztályomnak okozhat némi opálos tekintetű nosztalgiázást…) Mindenesetre a ’Burn My Eyes’ valami olyasmit nyújtott nekünk, ami újszerű volt, úttörő, „utca-szagúan” lázadó – és kibaszott súlyos. Hallgasd csak meg például a Davidian záró riff-úthengerét, és máris tudod, miről beszélek. Ez akkortájt bizony felért egy kombájnszerű gyomrossal. (Még úgy is, ha bő két hónappal korábban már megkaptuk a magunk hasonlóan ordas nagy gyomrosát a ’Far Beyond Driven’ jóvoltából…)

Azt tudtuk, hogy elkelt minden jegy, a Barba Negra pedig csontig megtelt. Ez valahol érthető (lásd a fenti fejtegetést), valahol pedig „érdekes”, hiszen – ahogy körbetekintettem a hömpölygő tömegben – rengeteg olyan arcot láttam, akik egyébként le nem tolnák a fényesre suvickolt képüket egy hasonlóan színvonalas, ámde kevésbé – khm – agyonhájpolt buli kedvéért, nem beszélve a celeb-hadról; vélhetően őket aztán csak az aktuális toplista első három helyezettjének valamelyike hozza lázba,  vagy csupán kísérőnek mennek, tökmindegy, de azért kíváncsi lennék, hogy egy The Wounded Kings-, egy Blues Pills- vagy urambocsá’ egy Spock’s Beard-koncert miért nem okoz ugyanily heveny nyálelválasztást nekik? A kérdés költői volt, kár is fennakadni. Én sem teszem, hisz már ’92 körül is viccest látványt nyújtottak az Axl Rose-pólóban görnyedő nagymamik a Lehel piacon, miközben kilógott a póréhagyma-csirkefej kombó a sápadt-sárga Centrum áruházas szatyorból…

Elöljáróban bevallom férfiasan, mai fejjel/füllel már a 2011-es ’Unto The Locust’-ra sem adnék maximális pontszámot (nagyjából a 8 és 9 között vacillálok mostan), a tavalyi lemez, a ’Bloodstone And Diamonds’ pedig úgy elment mellettem, mint csiga az autópályán. Ez utóbbinál éreztem azt, hogy egy oaklandi utcagyereknek nem áll jól, ha mondjuk Nietzschéről hadovál és operában gondolkodik; fel lehet nőni másképp is, olykor fel is kell, nem tagadom, de a Machine Headnek – szerintem! – nem igazán előnyös, amikor az érzelmes művészember gúnyájába bújik. Ergo Robb Flynn uraság maradjon csak a csatakos hajnál és a hajnalban kitúrt Black Sabbath-pólónál, de ne akarja a bakancsot leváltani körömcipőre; a ’Bloodstone…’ számomra tehát egy görcsösen magamutogató, modoros és giccses album, amely túl akar lépdelni Oakland köpet-mocskos gyeptégláin át a túlcsiszolt állami operaházba. No, de minek?

Hiszen ha megy a szekér, hát megy: amennyiben jók az informátoraim, elsőként a turnén a budapesti koncertre tették ki a „sold out”-táblát, amely melldöngetően jól hangzik, főleg, ha azt nézzük, hogy a Barga Negra nem egy mezőcsáti italmérővel egyenértékű objektum. Nos, jelentem, nagyon nem: úgy megtelt a terem, mint annak a rendje – izzadtunk, heringeztünk, mint a’ zállat. Robb Flynn mester nem is győzte agyondicsérni kies hazánkat, pontosabban Budapestet, a Darkness Within előtt be is iktatott egy Háború és béke-terjedelmű monológot arról, milyen szép is fővárosunk (elhisszük neki), meg hogy a metal az igazi, nem a DJ-zene és társai… Satöbbi, satöbbi. Szép szavak ezek, ámde súlyos tízpercekben mérve már a megmondó-ember szerepe is túljátszottá válik, ahogy a fent említett „művészlelkületű produktumok”. Engem különösen zavart a folyamatosan elsütött „are you ready, fuckers?” és társai, főképp akkor, amikor kellemetesen zsíros riffekkel álltak elénk (sokszor), és hallgattam volna inkább amazokat, mint Robb bátyó ékesszóló mondókáit a kukutyini zabhegyezőkről. De ő a kaliforniai prédikátor, úgyhogy tudom, fogjam be a pofám… Nyugi, csak viccelődöm, gond egy szál se, a buli amúgy fergeteges volt. Ha még nem mondtam volna. Nem mondtam?!

Miért is? Mert a dalválasztás sorrendje is megfelelőnek bizonyult. A messzire nyúló, epikus témákat mindig egy rövidebb, „hogy-azt-ne-mondjam-slágeres” dal váltotta fel, s ez kedvezett a kedvünknek: merthogy 22 számot szúrtak a bőrünk alá, nem vitás! Mindegyik korszak megelevenedett: az egy dolog, hogy az „eltévelyedett nu-metalos éra” is szárba szökkent néhány szám erejéig (From This Day, The Blood, The Sweat, The Tears, Crashing Around You, Bulldozer), és a drága lelkes közönségünk szinte ugyanúgy fogadta őket, mint a mára klasszikussá nemesedett fémöntözeteket: a Bite The Bullet, a Ten Ton Hammer vagy az Old egyértelműen Machine Head-slágerré kovácsolódtak az évek folyamán, a népnek legfőképp ezek kellenek, nem a tízperces maszturbációk. Még ha azokat sem fütyülték ki… Merthogy minden, de minden a banda mellett állott: a ragyogó hangzás, a dinamizmus, a lelkesedés, a tömeghipnózis, hadd ne soroljam. A megszólalás például nem volt hétköznapi babazsúr: nem egyszer az egész Negra beleremegett a brutális hangzás kíméletlenségébe.

Nekem mégis a Davidian jelentette a csúcspontot (vén fasz vagyok, tudom), főként a végére betolt, lomha riff-szörnyeteggel; akkor azt éreztem, amit minden valamit magára adó zenész szajkóz jó ideje a Világot Jelentő Deszkákon: hogy a rockzene erőt ad, minden más csak mese habbal. No, igen, a Davidian fináléjában mintha a földmozgás is megállt volna egy pillanatra, és már a szú percegése is megszűnne a fában (à la Torinói ló): ha azt mondom, ez volt maga a Metal, semmit nem szóltam. Pedig dehogynem. A Machine Head élőben maga a Metal ’15, kissé túlművészieskedve, kissé túlgondolva, mégis az. Metal. Ennyi. Ha pedig nem tetszik, hagyd el a termet!

Setlist:

Imperium / Beautiful Mourning / Now We Die / Bite The Bullet / Locust / From This Day / Ten Ton Hammer / This Is the End / In Comes The Flood / The Blood, The Sweat, The Tears / Crashing Around You / Darkness Within / Declaration / Bulldozer / Killers & Kings / Davidian / Descend The Shades Of Night / Now I Lay Thee Down / Slanderous / Aesthetics Of Hate / Game Over / Old / Halo

Szerző: Mike
Képek: Photopium. Még több kép ITT.

Legutóbbi hozzászólások