Masters of Rock 2. nap: Sabaton, Epica, Behemoth, Korpiklaani, Rocksymphony, Die Happy, Visions of Atlantis, Gloryhammer - Vizovice, 2014.07.11.

Az igen erős első nap után a legek napja következett. A leghosszabb, a legesősebb, és talán a legváltozatosabb és leglátványosabb is. Rövidke alvás és bőséges reggeli után már úton is voltunk a fesztiválra, mert az eddig sosem látott Gloryhammer koncertjét mindenképpen meg akartuk nézni. A tavaly indult vicces banda első lemeze engem telibe talált, így kíváncsi voltam, mit tudnak élőben. Sajnos mire beértünk, az eső is nekieredt, de azért így is emberes mennyiségű rajongó várta a skótokat.

Az Alestorm-főnök Christopher Bowes újabb zenekara nem a komolyságáról híres (ezt szövegeik is bizonyítják), de a színpadon azért rendesen odateszik magukat. Már maga a szerelés sem mindennapi, az énekes Thomas Winkler (nem testvére a totalcaros Robinak) zöld lovagpáncélban rohangál fel s alá, a főnök pedig egy varázsló köpenyébe burkolózva hadakozik a billentyűkkel és a sörökkel, az arcát szinte alig látni, amíg a koncert közepéig le nem hajtja a csuklyát is. A basszeros James mintha a vikingek közül érkezett volna, míg szólógitáros társa szintén valamelyik lovagi ház leszármazottja lehet.

Az egylemezes banda majdnem a teljes lemezt elnyomta a részükre kiírt rövidke idő alatt, és az amúgy erős számok nagyon jó hangulatot keltettek. Thomas végig tök jól énekelt és kellően dögös volt az egész buli. Végre a közönségénekeltetős rész sem a megszokott, a nézőket két részre osztó megoldás volt, hanem Thomas a színpad egyik sarkától rohant a másikig, és kvázi hanghullámzásba kezdtünk, mint a mexikói vb-n a közönség. A csehek angol tudásáról mindent elmond az, hogy a Thomas által feltett „Láttok hatalmas egyszarvúakat az égen?” kérdésre egy hatalmas „Yeeeaah!” volt a válasz, mire Thomas: „Yess??? Mert én nem, de hallom”. Első találkozásom volt ez a bandával, de biztos vagyok benne, hogy nem az utolsó, mert az erősen rákezdett eső sem tántoríthatott el a színpad elől. Megérte korán kelni!

Setlist:

The Unicorn Invasion of Dundee / Quest for the Hammer of Glory / Magic Dragon / Hail to Crail / The Epic Rage of Furious Thunder / Angus McFife / The National Anthem Of Unst

Az utánuk következő Doga kimaradt a programomból, mivel az első napi képeket el kellett juttatnom az oldalnak, és ez zuhogó esőben a színpad elől nehezen ment volna. A szarrá ázott nyárias szerelésem is cserére szorult, így mire visszaértem, már a Visions of Atlantis megújult felállása zenélt. A tavalyelőtti év tragédiája – az eredeti énekesnő, Nicole Bogner 27 éves korában elhunyt – kellően megkeverte a kártyákat a zenekar soraiban. Alapító tagok egész sora jött vissza a zenekarba és két új énekes is került a bandába, magyarul a formáció öthatoda teljesen lecserélődött. A programból teljes egészében ki is maradt a tavaly megjelent ’Ethera’ c. album, kizárólag a régebbi tételekre fókuszáltak, aminek összerakásában még a zenész szekció tevékeny részt vállalt, így például egyik legjobb daluk, a Lovebearing Storm is terítékre került, méghozzá rögtön a kezdésben.

A pár éve még a Club 202-ben merch-ösként dolgozó Clémentine szépen építgeti karrierjét, az első napon a Serenity-ben is ő hozta a női témákat és itt is őt láthattuk. Igen feltűnő jelenség, majd mindegyik zenésznél magasabb, viszont vasággyal együtt sincs harminc kiló. Iszonyat vékony, ami akkor volt nagyon szembetűnő, amikor a kivetítőn közelről mutatták és a feszes fűzőnek köszönhetően minden rekesztés, hangformálás látszódott a ruha mozgásán. Amúgy nagyon szépen énekelt és bőven verte minőségben férfi társát (Siegfried Samer), a színpadi mozgásból is rendesen kivette a részét, folyamatosan headbangelt. Remélem, sikerült talpra állniuk, és visszatalálnak a kitaposott útra!

Setlist:

Lovebearing Storm / Lords of the Sea / Lost / Seven Seas / At the Back of Beyond / Cast Away / Winternight / New Dawn / Last Shut of Your Eyes / Through My Eyes

Sok éve láttuk ugyanitt a Die Happy zenekart. Akkor nagyon tetszett, amit nyomtak, és az énekes Marta Jandova kislányos pörgése is nagyon megmaradt az emlékezetemben. Na, ez az intenzitás nem sokat változott az évek folyamán, a leginkább a Guano Apesre emlékeztető zene most is kellemes pillanatokat szerzett. Ezt az élményt még erősítette az énekesnő megasszonyosodása, nem lehetett nem észrevenni a szembetűnő változást. Viszont a folyamatos ugrálással, mosolygással és cinkos kikacsintásokkal most sem spórolt Marta. Olyan „rossz kislány” beütése van, de közben hozza a tipikus „szomszéd lány” effektust is. Egy pillanatra sem áll le, miközben nagyon jól énekel; kell is a mozgás, mert a többiek szinte egy centivel nem lépnek arrébb a koncert folyamán. Nem fakezű a bagázs, biztosan hozzák a rájuk kiszabott feladatot, de ennyi, semmi több. A gitáros Thorsten alá egy szőnyeget tettek, mint Steve Vainak szokás, és vigyázott is, hogy erről ne lépjen le. Egy furcsaság volt csak a koncerten: míg a banda német, szöveget pedig angolul írnak, az átkötő szövegek csehül hangzottak el, így fogalmam sincs, miről szóltak a számok közti történetek. Mindenesetre kellően beindították a közönséget és Marta reakcióiból az jött le, hogy nagyon élvezi a bulit. Az utolsó perceket már sajnos nem láthattam, mert időre kellett menni máshova.

A „máshováról” majd később, addig nézzük meg, hogyan puskáztak el a csehek egy nagy lehetőséget. A Rocksymphony műsor a zlini szimfonikusokkal kiegészült zenei projekt volt, akik két énekessel karöltve ismert rock és metal számokat adtak elő. De nem sikerült kihozni az elképzelésből a maximumot, és akkor még szépen fogalmaztam. Honza Touzimsky, az Aarakain énekese nem volt túl jó választás. A feldolgozott számokban általában baromi jó énekesek témáit kellett átvennie, ehhez pedig az anyazenekarban mutatott tudása egyszerűen kevés. Az pedig, hogy ennyire ismert klasszikus számokat papírról kell olvasnia, szégyen. A mikrofon mellől nem is nagyon mozdult el, mivel folyamatosan a szövegkönyvön tartotta az egyik szemét. Marta Jandova még egész elviselhetően hozta az énektémákat, igaz, nála nehezebb volt az összehasonlítás, mivel férfiéneket kellett megelevenítenie. Az átiratokba is nyugodtan belenyúlhattak volna merészebben, a szimfonikus zenekar sem túl karakteresen szólalt meg. Inkább aláfestéséként szolgált, nem kapott vezető szerepet. Néhány pillanat volt csak, amikor az eredeti szólót az egyik hangszeres tolta, és ezek jól is sültek el.

A rockzenészeket a színpad hátsó régióiba száműzték (olyan ruhában voltak, mint akik a strandról jöttek és csak betévedtek a koncertre), gondoltam, ez majd érződik a hangsúlyon is, de ahol mi álltunk, ott elsősorban rockkoncertként hatott a produkció, kis szimfonikus aláfestéssel. Amúgy „kötelező” slágereket tolt a banda, Kiss, Deep Purple, rengeteg Scorpions, Guns N’Roses és kellemes meglepetésként még a Run to the Hills is elhangzott. Az énekeseknek mondjuk könnyű dolguk volt, mert a közönség nagy része kívülről fújja ezeket a dalokat, így többször is rájuk bízhatták magukat. A MOR-on egyébként majd minden évben van egy nagyobb volumenű, szimfonikusokkal megtámogatott koncert. Ezek között voltak már nagyon jók és nem annyira élvezhetőek – ez most az utóbbi kategóriába esett.

Olyan előadó is van minden évben, amelyik a MOR-on adott koncertjét rögzíti egy majdan megjelenő DVD-hez. Idén ez a Korpiklaani volt, akiket az elmúlt években picit hanyagoltam, mivel egy időben folyamatosan összefutottam velük. Ezért is ért meglepetésként, hogy már új tangóharmonikásuk van és az énekes Jonne is elhagyta a gitárját valahol. Így ugrott a már megszokott agancsos mikrofonállvány is. Számomra a koncert tele volt ismeretlen számokkal, mivel a két éve megjelent ’Manala’ album hét dallal is képviseltette magát, így a bulinak majdnem a fele igazi meglepetés volt. Habár csak az utolsó napon elolvasott fesztiválfüzetből tudtam meg, hogy DVD-hez rögzítették a koncertet, de az már az első pillanatban feltűnt, hogy valami iszonyatosan odatették magukat – nem emlékeztem ekkora zúzásra és ilyen aktív színpadi mozgásra tőlük. Annak köszönhetően, hogy nem volt az állványhoz láncolva, Jonne simán elengedhette magát, és meg is tett mindent az élvezeti érték emeléséért, folyamatosan mászkált, láthatóan élvezte a szabadságot.

Kezdésként mindjárt két új lemezes dalt toltak, és mivel ezek tök ismeretlenek voltak számomra, jobban megfigyelhettem a színpadi produkciót illető pozitív változásokat. Az új harmonikás, Sami Perttula igen jó választás bizonyult. Elődje szinte lecövekelve nyomta végig a bulikat, unott fapofával, én még elmosolyodni sem nagyon láttam. Ezzel szemben Sami szinte második frontemberként nyomult, folyamatosan a kontroll ládákon mászkált és kiegészítették egymást Jonnével, már ami a helyezkedést illeti. Apropó Jonne, nem tudom, hogy a gitár elhagyása és a több mozgás, vagy a kevesebb sör okozta, de sokat fogyott és előnyére változott. Fiatalosan pörgött végig, hergelte a közönséget és végre tényleg levezényelte a bulit. Amit Jonne leadott, azt valószínűleg a gitáros Kalle szedte fel, de stílusa és jókedve mit sem változott. És meg kell valljam, én nem éreztem a koncerten az egyik gitár hiányát, csak az szúrt fület, hogy mintha picit szikárabb, metalosabb lett volna a megszólalás. Az olyan klasszikusokra, mint a Vodka vagy a Happy Little Boozer, aztán én is beindultam, de a koncert közepén elvonultam egy kis energiabevitelre, mert az este hátralevő részéből egy pillanatot sem szerettem volna elmulasztani.

Setlist:

Tuonelan tuvilla / Ruumiinmultaa / Metsamies / Kantasio / Juodaan viinaa / Petoelaimen Kuola / Sumussa hamaran aamun / Vaarinpolkka / Kultanainen / Uniaika / Louhen yhdeksas poika / Uni / Vodka / Levan polkka / Rauta / Wooden Pints / Pellonpekko / Happy Little Boozer

Végre! Szinte teljes pompájában sikerült látnom egyik kedvenc szimfo-metal bandámat, az Epicát. Mindig is irigyeltem azokat a külföldi rajongókat, akikhez vitte a banda a teljes látványt, piróval meg mindennel. Az este hátralévő részében már csak piromán bandák voltak, és az Epica is rendesen befűtött nekünk. Meg is lepte ez a színpad előtt posztoló biztonságiakat, ugyanis a koncert előtt már elmondták, hogy majd a Sabaton alatt hol tartózkodhatunk a fotós árokban, hogy ne legyen bajunk. (Az est utolsó bandájánál bárhol, mert ők csak függőleges lángot használnak.) De nem kaptunk infót az Epicáról, így az első számnál beindított hatalmas lángoszlop a biztonságiakat is meglepte, megijedve húzták össze magukat… Én csak örültem a látványnak, mert kíváncsi voltam, mennyit ad hozzá a piró az amúgy is minőségi koncerthez. Adott, mert csak akkor lángoltattak, amikor kellett, de akkor égették rendesen az üzemanyagot. Az Epica mindig is adott arra, hogy még a kis klubkoncerteken is remek fényekkel emeljék a nívót, és itt is nagyon szép fényeket varázsoltak nekik.

Tavaly a banda nem tudott fellépni Simone terhessége miatt, azóta a baba és mamája is jól vannak, és Simone hamar visszanyerte versenysúlyát: megint gyönyörű volt és a headbangek mennyiségéből sem vett vissza. Designos „S” betűt formázó mikrofonállványába kapaszkodva dobálta vörös rőzséjét, ami eddig is kellő látványosságot szolgáltatott az Epica-koncerteken. Azt utólag sem tudnám megmondani, hogy szerencsések voltunk-e, mert tavaly elmaradt a koncert, amit most pótoltak, hiszen akkor még a kanyarban sem volt az új lemez, most viszont a bevált fesztiválprogramot félretéve, alaposan bemutatták az új lemezt. A koncert több mint felét az új lemez számai tették ki, a többi albumról csak egy-egy dal erejéig csemegéztek.

Mindjárt egy hármas dalcsokorral nyitottak a ’The Quantum Enigma’-ról, a kezdő The Second Stone ráadásul a lemez egyik legerősebb tétele, így alaposan belekezdtek a show-ba. Nagyon megdörrent a cucc, kellően metalos volt a megszólalás. Samplereket is elég vastagon használtak, a kórusok úgy szóltak, mint a lemezen, pedig csak Simone volt a színpadon, és a srácok sem tudnak így énekelni. A gitárosok folyamatosan változtatták a helyüket és ment a propellerezés, szinte egy percre sem állt le a fejlóbálás. Kivéve, amikor Mark hörgött egy derekasat, amire volt is alkalma bőven, az új lemez Victims of Contingency-je alatt nem sokat volt távol a mikrofontól. Ezzel szemben Coen Janssen billentyűs elég sok időt töltött távol a hangszerétől. De nem úgy, mint anno a Miskolci Operafesztiválon, ahol több szám alatt is a közönség soraiban bóklászott, míg a többiek a színpadon melóztak, itt ugyanis egy számomra eddig sosem látott hangszerrel nyomult. Előző nap a Dream alatt már láttuk a forgó billentyűzetet, amit Coen is előszeretettel használ, de itt egyszer csak a vállára akasztotta íves billentyűjét és lemászott a dobogóról. Nehéz leírni, hogy néz ki, inkább megmutatom…

Mivel ő sem találta még fel a lebegő szintit, feltételezem valamilyen módon hozzá volt rögzítve, hogy kényelmesen sétálgasson vele fel-alá. Meg is tette, ezzel egy újabb látványfaktorral dobva meg a produkciót. Az új számok élőben is elég erősek ahhoz, hogy egy ragyogó koncert gerincét képezzék, s bár néhány kedvencemet betettem volna még a programba, így is remek bulit kaptunk. Januárban Pesten játszik a banda és a Petőfi Csarnok beltere elég nagy ahhoz, hogy végre itthon is teljes pompájában nyomuljon a banda, szóval ott a helyem, ez nem is kérdés!

Setlist:

The Second Stone / The Essence of Silence / Victims of Contingency / Unleashed / Storm the Sorrow / The Obsessive Devotion / Reverence / Natural Corruption / Cry for the Moon / Unchain Utopia / Consign to Oblivion

A Die Happy utolsó taktusairól lemaradtam, mint azt írtam, mert benéztem a Sabaton sajtótájékoztatójára. Kíváncsi voltam, hogy ha nincs a kérdezők közt a magyar kontingens, mire képesek a hazaiak. Hát, semmire… ennyire bugyuta kérdéseket és ezerszer lerágott csontokat erőltetni. Pedig lehetett volna jókat is kérdezni. Szinte mindenre Joakim válaszolt, pedig az egész bagázs ott volt. Arra már én is kíváncsi voltam, hogy miért most tettek szert egy ilyen impozáns dobemelvényre, és kiderült, hogy nagyon nehéz technikailag megszervezni, hogy egy ekkora monstrum utazzon velük. Joakim a végén viccesen meg is jegyezte: „No headliner, No tank!”

Most itt volt tank és tényleg igen impozáns látványt nyújtott. Többször beszéltük már a baráti társaságban, hogy kéne valamit villantania a zenekarnak a színpadképet illetően is, hát most rendesen megkaptuk, mivel nemcsak ott volt a tank, hanem szerves részét képezte a koncertnek. A megszokott Ghost Division kezdésnél a méretes géppisztolyokból lőttek a svédek, majd hatalmas robbanással beindult a buli. Akkorát szólt, hogy a fotós árokban majd összeszartam magam… Szerintem kevés olyan zenekar van manapság, akik így be tudnak kezdeni egy koncertet, mindig olyan érzésem van, hogy csak egy szám erejéig lesznek színpadon, mert ennyit rohangálni, headbangelni órákig nem lehet. A vehemens indításban Chris seggre is esett a szám közben, Joakim segítette fel, majd a kiállásnál megint hatalmas robbanásokkal folytatódott a szám. Azon kívül, hogy nagyon látványos és hangos volt, másodpercre tökéletesen robbant minden, pont amikor a hangszerek megszólaltak.

Majd elrepültünk egy kicsit nyugatra, a spagetti western világába az új lemezes To Hell and Backkel. A ’Heroes’ számait nagyon jól illesztették be a régebbi slágerek közé, és nem is zúdították ránk az új lemez nagy részét. Összesen négy dalt nyomtak a lemezről a mára már kedvenccé vált számok mellett, természetesen a cseheknek írt Far from the Fame-et is eljátszották. Most is volt Joakim szövegelés, talán kevesebb és változatosabb is, mint szokott, bár többször is bizonyította, hogy ő félig cseh származású, amit a kamerába mutatott cseh útlevéllel is bizonyított volna, ha kapott volna egy kis fényt az okmány. Egy cseh gyerekverset is elnyomott, bár erre csak a dalocska hangulatából tippeltem, mert nem vagyok erős csehből.

Ahol mi álltunk, ott nem szólt tökéletesen a buli, de a hangulat és a látvány sok mindenért kárpótolt, talán ezen a koncerten voltak magasan a legtöbben a hétvége alatt, szinte a hátsó lelátóig tele volt a placc. Persze már az első szám után sörivásra buzdították Joakimot, aki néha eleget is tett a felszólításnak, de elsősorban a közönségnek passzolta a söröket, és a hibátlanul elkapott dobozok után „Kurva dobzse” felkiáltással nyugtázta a remek kooperációt. A gitáros szekció hozta a megbízható és pontos formát, többször felmászva a tankra, majd a vokálos részekre rendre visszaérve a mikrofonokhoz. A dobos Hannest már volt szerencsém látni a zenekarban a tavaly téli KO fesztiválon, és akkor sem csalódtam, most is hozta a feszes tempót, nem is tudom, hogy lehet ekkora robbanások és lángcsóvák közt hibátlanul dobolni… Ahogy közeledett a koncert vége, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy olyan betonbiztosnak hitt számok maradnak ki a repertoárból, mint a 40:1 vagy a Cliffs of Gallippoli. Megmondom őszintén, nem is bánom, hogy megkeverték a kártyát a svédek, jót tett a bulinak a felfrissített program. A ráadásban előadott Primo Victoria alatt azért igen impozáns látványt nyújtott az együtt ugráló közel 30000 ember.

Számomra a fesztivál egyik legerősebb buliját adták, és életem egyik legjobb Sabaton-koncertjeként fogok visszagondolni rá. A hangzásbeli hiányosságokat bőven pótolta a hangulat, a végre alaposan megreformált setlist (és egyik kedvencem, a Poltava eljátszása), valamint az aprólékosan megtervezett és kivitelezett, precíz látványorgia. Január végén két egymást követő napon lesz Pesten az Epicának és a Sabatonnak önálló koncertje. Mindkettő a Pecsában, így azt hiszem, január végén beköltözöm a Városligetbe.

Setlist:

Ghost Division / To Hell and Back / Carolus Rex / Screaming Eagles / Uprising / Soldier of 3 Armies / Resist and Bite / Attero Dominatus / Poltava / Swedish Pagans / The Lion From the North / Far from the Fame /// The Art of War / Primo Victoria / Metal Crüe

Ahhoz képest, hogy nem vagyok egy black metal fanatik, már a sokadik Behemoth-koncertemre készülődtem. Igaz, az eddigiek közül ez ígérkezett a leglátványosabbnak, részben a sötétnek, részben a behirdetett egyedi show-nak köszönhetően. Egy igazi black metal koncertet adott a lengyel bagázs, annak minden ismérvével együtt: kellően sötét, nyomasztó és figyelemfelkeltő volt. Szinte teljes füstbe burkolózva lépdelt fel a színpadra a zenekar, Nergal kezében két fáklyával, amit gyorsan fel is használt, begyújtva két kisebb méretű kehelyszerűséget. Majd az impozáns mikrofonállványhoz lépve belekezdett az esti hörgéspenzumába. Csuklyába öltözve olyan látványt nyújtott, mint valami gonosz kobold, aki szuggesztív pillantások kíséretében szórja ránk átkait. És ebben abszolút társakra talált a két másik gitárosban, elsősorban a hegyomlás méretű Orionban, aki a basszusjáték mellett folyamatosan vokálozott, sőt több alkalommal énekelt is Nergal helyett.

Az idén kiadott ’The Satainst’-ról játszották a legtöbb számot, de alaposan szemezgettek a többi albumról is. A fülünkön kívül a szemünk is kapott egy nagy adag adrenalinfröccsöt, a szinte folyamatosan üzemelő CO oszlopok és hatalmas lángcsóvák kellően impozáns látványt nyújtottak. Többször volt olyan, hogy a zenekart nem is láttuk a hatalmas füsttől, de a színpadnak is csak a két szélét láttuk. Persze, mit ér egy black metal buli a kereszténység „megszégyenítése” nélkül, itt ennek is megadták a módját. Az egyik szám előtt a füstben láthatatlanul behoztak a roadok két fordított keresztet, majd a szám kezdetekor Orion és Seth meggyújtották azokat. Később még a mikrofonállványok is lángoltak, majd az utolsó számnál, mindenki egy maszkban, szarvakkal vonult be, és füstbe burkolózva tolták el az O Father O Satan O Sun számot. PP barátom a buli után csak annyit mondott: „Na, ilyen egy black metal buli!”. És tényleg: a hétvége legsötétebb koncertjét adták a lengyelek.

Setlist:

Blow Your Trumpets Gabriel / Ora Pro Nobis Lucifer / Conquer All / As Above So Below / Slaves Shall Serve / Christians to the Lions / The Satanist / Ov Fire and the Void / Alas, Lord Is Upon Me / At the Left Hand ov God / Chant for Eschaton 2000 /// O Father O Satan O Sun

Kép és szöveg: Savafan

Külön köszönet Zdenek Ciknek és a Pragokoncertnek!