Így kell játszani a power metalt: Iced Earth, Warbringer, Elm Street - Club 202, 2014.02.05.

írta Hard Rock Magazin | 2014.02.12.

Életem egyik legnagyobb koncertélménye bizony épp az Iced Earth általam látott első hangversenyéhez köthető, amikor is 1998 őszén a néha E-Klubban valami bődületesen nagy bulit kanyarítottak. (Koncertfronton ’98 amúgy is kiemelkedő év volt, elég, ha a sok közül csak a Blind Guradian fellépését vagy a Black Sabbath/Pantera/Helloween-féle mini-fesztivált vizionáljuk magunk elé.) Jon Schafferék azonban még abban a dömpingben is nagyot tudtak robbantani a deszkákon az akkoriban méteres vörös rőzsével rendelkező Matt Barlow-val az élen, és valljuk be, szerintem nem volt olyan metalfanatikus, aki ne jósolt volna nekik világraszóló hírnevet.

Más kérdés, hogy valahol a ’Horror Show’ album idejében megtört a lendület, a sztárstátusz pedig elmaradt. Vélhetően örökre, bár ki tudja, hova és mivé formálódik ez az azóta teljességgel átszabott könnyűzenei világ? A lényeg, hogy az amerikai power legendát még akkor is szívesen meglesem élőben, ha lemezen már egy jó ideje nem tudnak meggyőzni – nagyjából a ’Framing Armageddon’ óta. (Hozzáteszem, számomra a friss mű aztán tényleg ordas nagy csalódás, és bizony az innen előhámozott dalok alatt unatkoztam is rendesen, no, de ennyire ne szaladjunk előre, meg aztán a beszámoló ezen része már nem tartozik az én hatásköröm alá.)

Hogy az ausztrál Elm Street felléptetésére melyik botfülű bólintott rá, azt csak a jó ég tudja, mindenesetre ennyire érdektelen és sápatag produkciót már nagyon rég nem kaptam az arcomba. Mondjuk, az is igaz, hogy Iced Earth-ék szeretnek tökismeretlen tucat-bandákat magukkal cipelni, akikből aztán semmi nem lesz, hiába a nagy haverság, mert hát azóta sem a Wicked Angelből, sem a White Wizzard-Fury UK párosból nem vált lemezmilliomos brigád… A melbourne-i kvartett egyetlen lemezén (’Barbed Wire Metal’ – 2011) sem valami izgalmas talpalávalóval kényezteti a hallgatót, ezen a koncerten azonban a középszerű heavy metal-panelek köré is jótékony homályt szőtt az igencsak vérszegény hangzás. A koncert arra mindenképp alkalmasnak bizonyult, hogy ne nagyon zavarja meg az embert sörözés közben, de ennél még annak is több értelme lett volna, ha teszem azt az Iced Earth legutóbbi DVD-jét vetítik le a háttérben…

A Warbringer már rutinosabb név a szakmában, az Elm Utcai srácok után balzsam volt a fülnek a karcos thrash metaljuk, amely elég szigorú ahhoz, hogy rácsodálkozzunk, a napfényes Kaliforniában ki a francnak jut eszébe ilyen hideg, barátságtalan zenét játszani. Lehet, hogy épp az állandó mediterrán éghajlat teszi… Equinox kolléga meg is dicsérte a friss alkotásukat, és a koncertrutin náluk már sokkal inkább tetten érhető volt, nem hiába, felléptek ők már a honatyák előtt is, mint például az Overkill vagy a Kreator. Zsigeri, pallérozatlan muzsika az övék, nincsenek nagy zenei megfejtések és a (napsütötte) dallamokat is meglehetősen szűkmarkúan mérik, az intenzív előadásmód viszont tényleg nem csupán a korongra préselt gyors szerzemények sajátja, hanem a színpadi kiállásuké is. Ők legalább szépen belakták a deszkákat, nem úgy, mint az egyhelyben ácsorgó Elm Street-es kölkök, de hát ugye a jóféle thrash-pörformansz alapjait nem is a nyugdíjas otthonok sziesztaidejéről mintázzák… A Warbringer-féle cséphadaró jólesett tehát, ám még így is azt mondom, hogy az Iced Earth elé csak illett volna egy szórakoztatóbb kompániát is betuszkolni. Volbeat például? (Mike)

A várható fél tízes kezdésnél némileg hamarabb a deszkákon termett az est fő fellépője is, és másfél óra alatt bebizonyította, hogy miért van (több) kraft az amerikai jellegű, úgynevezett US power metalban (szeretem én az európai power metalt, de az igazi erőfém a tengerentúlról származik). A turné az új lemezt utaztatja, amely rajongói közvélemény szerint gyengébbre sikerült, de olyanról is hallottam, akit ez az album indított el a diszkográfia fordított irányú pótlásának irányába. Természetesen azt sem tartom jogosnak, hogy egy húsz évnél is idősebb bandától elvárjuk a folyamatos frissességet, és egyidejűleg a markáns stílus megtartását is. Így a kicsit lejjebb adott elvárásoknak hála, nem koppantam akkorát az új lemezzel, mint a többség, de nekem is jobban tetszett szinte minden korábbi albumuk ennél, a kiforratlan és idegesítő énekkel megspékelt elsőt leszámítva.

A turné alakulását figyelemmel kísérve egyre nagyobb volt a félelmem, hogy első Iced Earth koncertem javarészt a jobbacskától középszerűig terjedő új lemezre fog támaszkodni, de fokozatosan kezdtek visszakerülni a jól kipróbált koncertfavorit nóták, sőt, mire Pestig ért a világ körüli út, addigra már 5 db ’Something Wicked’ dal volt a csokorban, a másik slágerlemezt (’Dark Saga’) pedig 4 tétel képviselte.

Az első 2 dal az új pestises lemezről érkezett, nem is volt baj velük, koncerten bemelegítésnek nagyon erős nóták, de a bulit a hátukon nem vitték volna el, húzódalok ezekből sosem lesznek. Schaffer mesteren látszott, hogy ő a főnök, de az Iced Earth egyik fő problémájának tartom, hogy mindig is egy- vagy kétemberes banda volt. Az énekeseken kívül sosem tudott más karakteres zenészek megragadni a csapatban, pedig nem akárkik játszottak már a tapasztalt amerikánus hazafi mellett.

Stu Block énekesről egyébként csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, ahogy simán levette Barlow vagy Ripper énektémáit élőben is, abba belekötni nem lehet. A sikolyok is nagyon magabiztosan jöttek, minden a helyén, akkor és amennyi kell, ráadásul önparódiába sem torkollott a produkció (neveket nem mondanék). A balladás vonalon is erős toroknak bizonyult „az új srác”, a Blessed Are You vagy az újlemezes If I Could See You is megfelelő értékmérőnek bizonyult. Amikor felcsendült a Disciples of the Lie, nyugtáztam is, hogy igen, így kell játszani az igazi power metalt. Az azonos lemezről származó Watching Over Me elején Stu szép gesztusként megemlítette Jonnak azt a motorbalesetben elhunyt barátját, akit jegelt földbe temettek (zenekarnév, ugye), meg akiről a dal szól.

Az Iced Earth egyébként jó érzékkel válogatta ki a ’90-es évek közepén és végén készült alapműveinek legjavát, én csak a korai dolgok közül hiányoltam pl. egy Pure Evilt vagy Angels Holocaustot, de a ’Burnt Offerings’ teljes mellőzése is nehezen védhető döntés. Azt már csak lábjegyzetként említem, hogy a horrorfilmes lemezről is elfért volna egy Wolf vagy Damien. Bár a hangzás nem volt tökéletes, azért élvezhetetlen sem, mindenhonnan kielégítően hallatszott a buli, de olyan igazi szónikus orgazmust nem okozott a hangkeverés.

Tulajdonképpen a két új műból, a két slágeres sikerkorszakból és a debütön szereplő névadó nótából (utóbbi csak a tradíció és a megszokás nevében, záródalként) állt a setlist – ezt kreatívabban is lehetett volna vezényelni, de mindent összevetve a keverék rendben volt, a tömeg is vette a lapot, összehasonlítási alapom viszont nincs korábbi IE-bulikkal. A megboldogult Wigwam (mai nevén Club 202) majdnem megtelt, így az a tömeg, aki eljött, valószínűleg elégedetten, még ha nem is euforikusan távozott. A szerda estéhez képest várakozáson felüli jelenlét is igazolta, hogy az Iced Earth korunk egyik legfontosabb metal bandája: legközelebb (egy erősebb lemezzel, ha lehet) újra ide várjuk őket! (Equinox)

Setlist:

Plagues of Babylon / Democide / Dark Saga / V / If I Could See You / The Hunter / Disciples of the Lie / Among the Living Dead / Burning Times / Red Baron/Blue Max / Blessed Are You / Vengeance Is Mine / Cthulhu / My Own Savior / The End? / A Question of Heaven /// Dystopia / Watching Over Me / Iced Earth

Képek: Jocke & Csemény

Köszönet a Concertónak!