Madder Mortem: Eight Ways
írta Tomka | 2009.07.09.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Őrület! Nem: őrület. Csak így, ponttal. Nem a folk metal harci hevülete, sem a black metal destruktív, jégbe fagyott melankóliája - mégis Norvégia. Netán gótikus metal, némi gitár-sallanggal és az angyali üdvözlet elhaló hajnalpírját megtestesítő szoprán vokállal? Természetesen egyik se: habár a kategorizálás atmoszférikus dark metalt vagy gótikus metalt jelez, a megközelítés mégis végtelenül egyedi. A hasonló címkékre a banda múltja ad feljogosítást: a '99-ben a Mercuryval debütáló együttes eleinte a doomos felhangokkal dúsított, melankolikus gótikus metal égisze alatt kezdte el bontogatni szárnyait, ám tíz évvel későbbre már messze hagyták az első szárnypróbálgatás stílus-héjait - szerencsére nem szabadulva meg az útkezdéseket jellemző nyers zsenialitástól. Munkásságuk folyamán, kiteljesedésükkel párhuzamosan, a stílusok láncait próbálták szétszaggatni: a Children of Bodom vagy a Rhapsody zenéjével ellentétben nem keverednek, hanem eltörlődnek a határok. Ha mégis kategorizálni kéne, akkor valahova a modern thrash (?) és a gótikus/dark metal határmezsgyéjére helyezhetnénk a Madder Mortem zenéjét: a Meshuggah fémjelezte észbontó gitárszaggatást a női ének és a kötelező dallammennyiség szelídíti meg - relatíve. A hagyományos dalszerkesztési szabályok helyett a modern metal töredezettségével szimpatizálnak, amit a szinte szürreális szférákba transzportáló énektémák ellenpontoznak. Ez a zene két végpontja is egyben: a mesterséges "disszonancia" és a néger spirituszt megelevenítő, nyers érzelmiségre építő énekdallamok. A zene arculatának kirajzolása nagyban Agnete M. Kirkevaag énekesnő érdeme: az érdes ősanya hang szólal meg általa, amely az eszelős rémület, a zsigeri érzékek és a szívszaggató érzelmek színfoltjait ölti magára. Agnete éppenséggel nem a tökéletesen képzett operaénekesnő archetípusa - ő inkább az a született tehetség, akinek orgánumában hév, indulat és pátosz olyasfajta természetességgel elegyedik, amely végeredményben a tiszta érzelmi erő képletét adja ki. Az ő segítségével szállhatunk alá az elme, sőt, még inkább a különböző érzésvilágok természet adta káoszába, az őselemek fortyogó harcának kellős közepébe. Aki meghallgatja példának okáért a nyitó Formaldehyde c. számot, az rájöhet, hogy a Madder Mortem zenéjének ilyetén jellemzése korántsem az "ékesszólás" retorikájának valamiféle figyelemfelkeltő túlzása. Mindössze öt és fél perc alatt bejárják muzsikájuk széles skáláját: miközben Agnete mintha transzba ringatná magát, addig a sejtelmes basszusgitár futamokkal kombinált éles gitárhangok folyamatosan átcsapnak az évezredforduló óta oly jól ismert szaggatásba, majd felváltva elszállós verzékkel és felemelő refrénnel koronázzák meg a zseniális nyitányt. A zenekar dalszerzési folyamatában a 2001-es All Flesh Is Grass c. lemezzel bekövetkező "progresszív fordulat" a mostani Eight Ways-el érte el csúcspontját: a tempó- és hangulatváltásokkal olyan szinten tűzdelték tele a lemezt, hogy a 65 perces játékidő sem tűnik soknak. Persze köszönhető ez annak is, hogy slágerek is jócskán akadnak, mint pl. rögtön a The Little Things könnyen befogadható, már-már játékos dallamainak, és az Armour lényegretörő és fülbemászó refrénjének köszönhetően. Tegyük hozzá, a progresszivitás itt az "őrült eklektika" jelentésében fordul elő: nem a pl. a Diablo Swing Orchestra által képviselt mértéktelen stíluskeveredésre utalva, hanem arra, hogy a Madder Mortem zenéjében sokszor kiszámíthatatlan a következő pillanat. Tipikusan az imádat-utálat kizárólagos útjai állnak a hallgató előtt: vagy úgy érzi, hogy szétrobban a mellkasa ennyi hangjegybe kódolt erőtől, vagy értetlenkedve néz, hogy mit is akartak ott fenn a fagyos északon ezzel? Előbbi esetben energia és érzelem a két kulcsszó, amely Agnete hangjában összpontosul, ahogy pillanatok alatt vált át lágy, simogató melódiákból megdöbbentő érzelemkitörésekbe. A zene váltásai is ezt igyekszenek lekövetni: jazzes felhangok, komplex és folyamatosan variált gitártémák - egyszerre intellektuális és emocionális, ördögi és angyali a muzsika, ahogy feltárja a "pokol különböző típusait". Nem véletlen volt a zenekar eredeti neve Mystery Tribe... A lemez második felében aztán a harmóniának is nagyobb szerep jut: a The Flesh & The Blood & The Man pl. egy szerelmes szám MM módra, az elmúlás melankóliájával középpontban; a Get That Monster Out of Here pedig egy ABBA-szerűen ragadós énektémával nyit, hogy később a refrén sikolyaiban csúcsosodjon ki. A Life, Lust & Liberty már-már az US power himnikus hajlamát mutatja fel, míg az All I Know egy mélységesen szomorú ballada. A lemezt az epikus hosszúságú The Eight Wave zárja, tipikus nagy ívű darab. Talán mondani se kell, hogy ilyen minőségi produkció esetében a dalszövegek sem maradnak el a megcélzott színvonaltól: a keserű irónia éleslátásával a velejénél ragadják meg témáikat, miközben egy lemondó, ám mégis cinkos mosoly bujkál szájuk szélén.
Legutóbbi hozzászólások