Botrányalbumok: Motley Crue - Motley Crue

Tudom, hogy a legtöbb ortodox Mötley Crüe fan számára a "ponttalaní­tott" Motley album a Generation Swine mellett a "renitens lemez", ám úgy gondolom, ez a mű lehet az ékes bizonyí­téka a metal- evolució létezésének, egy olyan, bulizós, csajozós, , némi punkkos attitűddel rendelkező csapat igazán komollyá válásának, ahol a kitörő jókedvet és mindent negáló, beleszarok attitűdöt az acsarkodó, tökös férfiasság váltja fel. Még ma is, majd 15 évvel az album megjelenése után is állati erővel dörren meg a lemez, ez a kegyetlen súlyos, bika hangzás azonban csak betetőzője az új énekes John Corabi igazi US Power torkának, ki még az olyan party himnuszoknak is megfelelő svungot és mélységet tud adni, mint a Poison Apples. Mit mondjak, az lehet, hogy Vince Neil jobb frontember, ám dalnoki kvalitásaiban meg sem közelí­theti Corabit, kinek torkában ott van minden metal generáció öröksége, ráadásul egy olyan időszakban - tekintsünk csak a megjelenési dátumra -, mikor ez a fajta bömbölő hangorkán nem éppen divatos. A zenei változás is egyértelműen betudható az akkori közegnek: a tömény besúlyosodás jóllehet nem visz a grunge irányába - hiszen azért a Motley-nek egy húrpendí­tésében is több rock'n'roll van, mint az egész cipőbámulós generációban - , ám a felhőtlen rock feelinget valami meghatározhatatlan érettség váltja fel, ami - ha nem is depresszí­v - ám némileg elgondolkodtatóbb jellegű. Persze aki nagyon akar, az fedezhet fel némi hasonlí­tó vonást a kor divatos Alice In Chains, Pearl Jam, Soundgarden triumvirátusának muzikális közegéhez, ám a csapat szerencsére nem akar egy újabb alter-rockbanda lenni: a dalok mélyén ott lüktet az elektronikába integrált blues - hallgassuk csak meg a nyitó Power To The Music animal lüktetését, az epikus Til Death Do Us Part elbeszélős, mesélős vonalát, a hasonló szellemben fogant Droppin' Like Files-t -, ez az, ami igazán megspékeli az egyébként nyilvánvaló rockhimnuszokat is tartalmazó dalfüzért. Persze nem kell megijedni, az albumot az is élvezni tudja, aki a napsütötte floridai hard rock szerelmese: a már emlí­tett Poison Apples, a sok a pszichedelikusan slágeres Hammered - azzal az iszonyú alaprengéssel, - az akár Aerosmith nótának is betudható Welcome To The Numb, és az überfasza,. császárkirály power-rock, a Smoke The Sky egy skálával fajsúlyosabban ugyan, de gondoskodnak a felhőtlenebb party szórakozásról. A csapat persze nem lenne amerikai hard rock banda, ha aktuális könnyfakasztó nem pompázna a dalok között - ám még ezek is eltérnek kissé a szokásos balladisztikus-szerelmes hangvételtől, szokatlan komolysággal szólaltatnak meg ezúttal perszonálisabb érzéseket. Ha most hagyományosan, egy védő és egy vádló csatájaként í­rtam volna le az ismertetőt, mindenképpen a könnyed, megszokott, ám némileg számomra fajsúlytalanabb szórakozást állí­tottam volna szembe a metalhoz közelí­tő, elgondolkodtatóbb, mélyebb és bikább megközelí­téssel - mindenki döntse el maga, mit szeret jobban. Akármi legyen is az eredmény, annyit mindenképpen sajnálok, hogy Corabi nem tudott meggyökeredzni a bandában - akármennyire is Neil a frontemberek prototí­pusa - ezt a hangot kár volt az undergrundba visszaengedni. Végül is legyen í­gy, vagy úgy, a Motley ezzel az albummal ismét ki tudta váltani azt a botrányos hozzáállást, melyet korábban a zenei anyagok jellegével, most pedig egyfajta irányváltással volt képes kirobbantani - én azonban ezt a fajta revolutiont egyáltalán nem bánom, várjuk hát az új lemezt , let's get rocked!