A Testament a thrash színtér egyik legizgalmasabb, s talán minőséget tekintve legmegbízhatóbb zenekara. Ugye az ezredforduló környékén Chuck Billy betegségének, és a felállásbéli változásoknak köszönhetően kicsit lelassult a karrierjük, de a 9 év után megjelent ’The Formation of Damnation’, valamint a masszív turnézás nem engedte, hogy a banda becsületén csorba essen. Noha a Metallica/Megadeth/Slayer trióhoz mérhető sikereket sosem voltak képesek elérni, masszív, odaadó rajongóbázisnak csavarják le rendszeresen a fejét, már több, mint két és fél évtizede.

A ’Dark Roots of Earth’ a csapat tizedik nagylemeze, s noha saját kereteiken belül mindig is szerettek újítgatni a stílusukon, Chuck Billy-ék ezúttal nem merészkedtek új vizekre. A 90-es évek végének death metalos elemeit háttérbe szorítva, egy kissé talán a korai lemezeikre hajazó, ám mindenképpen melodikus, és modern hatásokat sem nélkülöző thrash lemezt gyúrtak össze. A hangzás teljesen okés, az album egyik legnagyobb erősségét pedig ezúttal is Chuck Billy teljesítménye nyújtja. A bivaly termetű frontember hangja, előadásmódja még mindig bitang erős, amikor kell már szinte hörgéssé fajuló éneke tökéletesen passzol a muzsikához, hihetetlen, hogy ennyi év után még mindig micsoda erő lakozik a torkában. Az Úristen is a Testament élére teremtette ezt a figurát. Mellé pedig teremtett egy Peterson/Skolnick gitárduót, akiknek a teljesítménye már megint lélegzetelállító. Egész egyszerűen lenyűgöző, amit művelnek, mind a riffek, mind a szólók terén baromi élvezetes a végeredmény, gyakorlatilag a thrash színtér talán legerősebb bárdista duójáról beszélünk. Le a kalappal! (Halkan jegyzem meg, hogy mennyire örömteli hallanom Skolnick-ot ismét thrash metalt játszani. Értem én, hogy a jazz egy értékes, meg érdekes műfaj, de ha valakinek ennyire megy ez a stílus, vétek nem tevékenykedni benne!)

Persze a kiváló énekesi, valamint hangszeres teljesítmény semmit nem ér bitang nóták nélkül. Őszinte leszek, én egy ici-picit még ennél is többre számítottam. Kicsivel több darálásra, brutalitásra, pőre, arconköpő, vad thrash slágerre, de panaszkodni így sincs okunk. A nyitó Rise Up tuti koncertfavorit lesz, de a korong legvadabbja, a True American Hate, az A Day In Death, vagy a záró Last Stand For Independence is hamar be fogja lopni magát a thrasherek szívébe. Érdekesség gyanánt kapunk egy balladát is, s noha tény, hogy a Cold Embrace kissé megtöri az album hangulatát, de egyrészt maga a nóta remekül sikerült, másrészt egy jó mintapéldája a lemez egyik nagy erényének, a változatosságnak. Remekül megválasztott tempók, hatások, és stílusváltások garantálják, hogy nehogy egysíkúvá, vagy unalmassá váljon a korong, mégis minden jegyében ízig-vérig Testament maradjon. Méghozzá nem is akármilyen minőségben!