Lillian Axe: XI: The Days Before Tomorrow
Brian Jones - ének
Steve Blaze - gitár/billentyű
Sam Poitevent - gitár
Eric Morris - basszusgitár
Ken Koudelka - dob
01. Babylon
02. Death Comes Tomorrow
03. Gather Up The Snow
04. The Great Divide
05. Take The Bullet
06. Bow Your Head
07. Caged In
08. Soul Disease
09. Lava On My Tongue
10. My Apologies
11. Angels Among Us
A Lillian Axe-nek sikerült az, amit sok zenekar csak rajongóvesztéssel tudott meglépni: másodjára is feltalálták magukat. Kvázi a „semmiből”, hiszen a „glam rockot” eredeti ötletekkel megfogó csapat a grunge érában kvázi ismeretlenségbe süllyedt, a 2000-es években pedig úgy támadt hamvaiból, hogy modernizálta amúgy sem éppen vaskalapos skatulyákban gondolkozó zenéjét, és 20 év után is innovatív tudott maradni. Két megjegyzés is kapcsolódik ehhez, amit a zenekarvezető-dalszerző-gitáros Steve Blaze ejtett el interjúkban: egyrészt szívből gyűlöli a „hair metal” kategóriát, mert szűk keretek közé helyezi a zenét, megölve ezzel annak lényegét (és a különbségeket), másrészt hogy szerinte a Lillian Axe sosem „tette le a baltáját”, csupán pár éves hiátusok tűzdelték karrierjét. Mindebből látszik, hogy a Lillian Axe mindig is feszegette saját határait – anno például Queensryche-i epikát és metalosabb riffeket, komplexebb dalszerkezeteket csempészett a stílusába –, és hogy a 2000-es években írt lemezek is továbbviszik a korai éra örökségét.
Az új évezredbeli titok abban rejlett, hogy Blaze úgy tudta az Evergrey-jel rokonszenvező, lelkizős-setét érzelmességet befecskendezni a klasszikus rock formulába, hogy közben a progresszivitást sem tévesztette szem elől. Ám hiába volt kreatív és egyedi a Lillian Axe zenéje (egy szebb világban tízezrek csókolgatnák Blaze lábát, izé, kezét, és a Lillian Axe lépne fel a Mötley Crue előtt a Las Vegas-i hotelekban), a 2000-es években a lemezek poros, ósdi hangzásvilága biztosan tartotta underground státuszban a zenekart. Most azonban eljöhet a – kisléptékű – áttörés ideje, ugyanis a kiadótól kiadóig vándorló banda végre megállapodott egy nevesebb istállónál (AFM), akik a zene mellett végre a promócióba és a produceri munkálatokba is kellő pénzt feccöltek. Utóbbiért Sylvia Massey (Tool, Johnny Cash, System Of A Down, stb.) felel, a riffek, a dallamok kristálytisztán csengenek, a basszusgitár is dorombol, ahol kell, és hálistennek nem recseg-ropog úgy az egész lemez, mint ahogy azt a ’Waters Rising’ tette.
Már a promoanyag stílusbesorolása („heavy metal & alternatív rock”) jelzi, hogy Blaze-nek ezúttal is van meglepetés az ötlettarsolyában. A Lillian Axe új lemezén ügyesen be is dolgozza a fiatalok rocksztárok leleményeit tradicionálisabb témáiba, akár egy-egy dalon belül. Blaze egyik legnagyobb erénye, hogy úgy tudja egymásba folyatni a különböző hangvételű, ritmikája, dallamú témákat, hogy a dalok lélegezzenek, legyen ívük, és nem csak egymás mellé pakolt hangjegyeknek tűnjenek. Blaze természetes tehetséges, aki természetesen letaglózó erővel adja elő magát. Nincs ez másképp a ’XI: The Days Before Tomorrow’-n sem: a szerintem überelhetetlen ’Sad Days On Planet Earth’-t idéző, morcos-karcos, néhol betördelt gitártémák továbbra is döngölnek, ahogy az a Heavy Metal Bibliában meg vagyon írva (Babylon, Take The Bullet, Lava On My Tongue).
A dalok többsége viszont nem olyan nyersen zakatoló, mint a 2009-es lemez felütése, legalább annyiszor gondolkoznak emlékezetes, lágy harmóniákban, mint tökön rúgó riffekben. Ezúttal a progos aspirációikat is 5 perces dalokba sűrítették (Death Comes Tomorrow, Gather The Snow), így se a lemez, se a dalok nincsenek túlnyújtva. Mindegyik lényegretörő, míves darab, ami egyforma erővel vágja arcunkba a szentimentális melódiákat és a harapós hard rockot egyaránt. Ez az őszinteség, természetesség, ami miatt a változatos lemez könnyedén szerethető. Direkten fülbemászó, életerős dalok sorjáznak ezen a korongon, legyenek azok power balladák (Bow Your Head), régivágású hard rock eresztések (Caged In), vagy brit heavy metalos számok (Soul Disease).
Az ünneprontást a végére hagytam: problémám mindössze azzal van, hogy a Derrick LeFevre (illetve Ronny Munroe) helyére igazolt új pacsirta néha egy az egyben leveszi Matthew Bellamy (Muse) affektáló tónusát (The Great Divide). Új énekes, új iskola, gondolhatnánk, de a baj itt azzal van, hogy az a zenekar, amelyik trendalapító (lehetett volna, ha többen követték volna őket), most részben trendkövető lett. Értjük, hogy Blaze mindig is új utakat próbálgatott, új megoldásokat keresett, ami főleg a mai zenei világban dícséretes, ám Brian Jones orgánuma „túl tökéletesen” passzol ehhez a stíluskorrekcióhoz: míg LeFevre hangjában megvolt az a piszok, ami miatt az érzelmesebb témák is jól álltak neki (a 2009-es lemez címadójában még a gyermekmondóka-dallamokat is lélekbemarkolóan adja elő), addig Jones egy jó képességű, de átlagos modern rock énekes, se több, se kevesebb. A párosításból – az ének terén – így néha elveszik az a feszültség, ami a zenében termékeny marad. A ’XI: The Days Before Tomorrow’ mindezzel együtt is figyelemre érdemes, izgalmas alkotás – a slusszpoén pedig az, hogy a The Great Divide a lemez legjobbjai közé küzdötte be magát, a Blaze-Poitevent páros nagy ívű, elegáns gitármelódiáinak köszönhetően.
A Lillian Axe azon kevés banda egyike, amelyik sosem ismételte önmagát, így nem csoda, hogy Steve Blaze zenekarvezető még két évtized múltán is új utakat jelöl ki maga számára. A ’Sad Day On Planet Earth’ után, ami modernebb felfogásba csomagolta a Lillian-receptet, most még erősebb a modern/alternatív rockzenekarok hatása, ám összességében Blaze-nek sikerült egy izgalmas, előremutató stílusamalgámot létrehoznia, amiben a klasszikus heavy metalnak, az ízes, dallamokban gondolkodó progresszivitásnak, és a tökös hard rocknak egyaránt helye van. Ráadásul, ha hihetünk az albumcímnek, akkor a következő albumra még jobban ki fog kristályosodni ez az ötvözet.
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
- 3008 olvasás
5 hozzászólás "Lillian Axe: XI: The Days Before Tomorrow"
1. Ez már nem az a Lillian Axe
Ez már nem az a Lillian Axe amit szerettem. Régen nem az. Míg sok banda esetében a modern dolgaikkal is elvagyok és nem sírom vissza a 80as éveket, itt azonban csak annyit tudok mondani, hogy Ron Taylor távozása óta érdektelen számomra amit csinálnak. Avagy hol van már a Poetic Justice...
2. Igen, sejtettem, hogy ez
Igen, sejtettem, hogy ez neked már nem fog tetszeni :) Viszont a lemezek színvonala szerintem nem esett, az persze más kérdés, hogy kinek mennyire jön be ez a modernebb vonal.
3. Hááát nem tudom. Szinte fáj
Hááát nem tudom. Szinte fáj kimondanom, de a 2000es évek lemezeit hallgatva az az érzésem, hogy fogalma sincs Blaze-nek, hogy mit akar csinálni. Ebből is egy kicsi, meg abból is egy kicsi. Koktél készítésnél ez baromi jól működik, de egy olyan muzsikustól aki megírta a Body Double-t, a Nobody Knows-t vagy a Ghost Of Winter-t már szerintem annyira nem. Velük úgy vagyok mint mondjuk a Tesla-val, a Hardline-al a Baton Rouge-al vagy a House Of Lords-al. Azért imádtam őket mert a 80as években (és a 90es évek elején) mert nem voltak az a tipikus, tucat haj metal banda, hanem hard rock-ot nyomtak. (persze a slágeres, populárisabb dalaik mellett). Nekem ezért volt különleges a Lillian Axe. Most meg semmilyen.
4. Nekem sem tetszett
Nekem sem tetszett különösebben a két legutóbbi anyag, de ez most nagyon bejön. Valahogy élettel teltebb, bár továbbra is borongós.
Az énekesváltásokat nem keverném bele, mert ez a mostani hang is tökugyanolyan, mint a korábbiak.
5. Természetesen lehetséges,
Természetesen lehetséges, hogy az énekesváltások nem jelentettek semmit és csak véletlen, hogy a Taylor korszak tetszik. Bár egy-egy koncertfelvételnél ami az utóbbi időben készült látszik, hogy az utódok is jól énekelnek, tehát az énekesekkel nincs probléma.