Lillian Axe: XI: The Days Before Tomorrow

A Lillian Axe-nek sikerült az, amit sok zenekar csak rajongóvesztéssel tudott meglépni: másodjára is feltalálták magukat. Kvázi a „semmiből”, hiszen a „glam rockot” eredeti ötletekkel megfogó csapat a grunge érában kvázi ismeretlenségbe süllyedt, a 2000-es években pedig úgy támadt hamvaiból, hogy modernizálta amúgy sem éppen vaskalapos skatulyákban gondolkozó zenéjét, és 20 év után is innovatív tudott maradni. Két megjegyzés is kapcsolódik ehhez, amit a zenekarvezető-dalszerző-gitáros Steve Blaze ejtett el interjúkban: egyrészt szívből gyűlöli a „hair metal” kategóriát, mert szűk keretek közé helyezi a zenét, megölve ezzel annak lényegét (és a különbségeket), másrészt hogy szerinte a Lillian Axe sosem „tette le a baltáját”, csupán pár éves hiátusok tűzdelték karrierjét. Mindebből látszik, hogy a Lillian Axe mindig is feszegette saját határait – anno például Queensryche-i epikát és metalosabb riffeket, komplexebb dalszerkezeteket csempészett a stílusába –, és hogy a 2000-es években írt lemezek is továbbviszik a korai éra örökségét.

Az új évezredbeli titok abban rejlett, hogy Blaze úgy tudta az Evergrey-jel rokonszenvező, lelkizős-setét érzelmességet befecskendezni a klasszikus rock formulába, hogy közben a progresszivitást sem tévesztette szem elől. Ám hiába volt kreatív és egyedi a Lillian Axe zenéje (egy szebb világban tízezrek csókolgatnák Blaze lábát, izé, kezét, és a Lillian Axe lépne fel a Mötley Crue előtt a Las Vegas-i hotelekban), a 2000-es években a lemezek poros, ósdi hangzásvilága biztosan tartotta underground státuszban a zenekart. Most azonban eljöhet a – kisléptékű – áttörés ideje, ugyanis a kiadótól kiadóig vándorló banda végre megállapodott egy nevesebb istállónál (AFM), akik a zene mellett végre a promócióba és a produceri munkálatokba is kellő pénzt feccöltek. Utóbbiért Sylvia Massey (Tool, Johnny Cash, System Of A Down, stb.) felel, a riffek, a dallamok kristálytisztán csengenek, a basszusgitár is dorombol, ahol kell, és hálistennek nem recseg-ropog úgy az egész lemez, mint ahogy azt a ’Waters Rising’ tette.

Már a promoanyag stílusbesorolása („heavy metal & alternatív rock”) jelzi, hogy Blaze-nek ezúttal is van meglepetés az ötlettarsolyában. A Lillian Axe új lemezén ügyesen be is dolgozza a fiatalok rocksztárok leleményeit tradicionálisabb témáiba, akár egy-egy dalon belül. Blaze egyik legnagyobb erénye, hogy úgy tudja egymásba folyatni a különböző hangvételű, ritmikája, dallamú témákat, hogy a dalok lélegezzenek, legyen ívük, és nem csak egymás mellé pakolt hangjegyeknek tűnjenek. Blaze természetes tehetséges, aki természetesen letaglózó erővel adja elő magát. Nincs ez másképp a ’XI: The Days Before Tomorrow’-n sem: a szerintem überelhetetlen ’Sad Days On Planet Earth’-t idéző, morcos-karcos, néhol betördelt gitártémák továbbra is döngölnek, ahogy az a Heavy Metal Bibliában meg vagyon írva (Babylon, Take The Bullet, Lava On My Tongue).

A dalok többsége viszont nem olyan nyersen zakatoló, mint a 2009-es lemez felütése, legalább annyiszor gondolkoznak emlékezetes, lágy harmóniákban, mint tökön rúgó riffekben. Ezúttal a progos aspirációikat is 5 perces dalokba sűrítették (Death Comes Tomorrow, Gather The Snow), így se a lemez, se a dalok nincsenek túlnyújtva. Mindegyik lényegretörő, míves darab, ami egyforma erővel vágja arcunkba a szentimentális melódiákat és a harapós hard rockot egyaránt. Ez az őszinteség, természetesség, ami miatt a változatos lemez könnyedén szerethető. Direkten fülbemászó, életerős dalok sorjáznak ezen a korongon, legyenek azok power balladák (Bow Your Head), régivágású hard rock eresztések (Caged In), vagy brit heavy metalos számok (Soul Disease).

Az ünneprontást a végére hagytam: problémám mindössze azzal van, hogy a Derrick LeFevre (illetve Ronny Munroe) helyére igazolt új pacsirta néha egy az egyben leveszi Matthew Bellamy (Muse) affektáló tónusát (The Great Divide). Új énekes, új iskola, gondolhatnánk, de a baj itt azzal van, hogy az a zenekar, amelyik trendalapító (lehetett volna, ha többen követték volna őket), most részben trendkövető lett. Értjük, hogy Blaze mindig is új utakat próbálgatott, új megoldásokat keresett, ami főleg a mai zenei világban dícséretes, ám Brian Jones orgánuma „túl tökéletesen” passzol ehhez a stíluskorrekcióhoz: míg LeFevre hangjában megvolt az a piszok, ami miatt az érzelmesebb témák is jól álltak neki (a 2009-es lemez címadójában még a gyermekmondóka-dallamokat is lélekbemarkolóan adja elő), addig Jones egy jó képességű, de átlagos modern rock énekes, se több, se kevesebb. A párosításból – az ének terén – így néha elveszik az a feszültség, ami a zenében termékeny marad. A ’XI: The Days Before Tomorrow’ mindezzel együtt is figyelemre érdemes, izgalmas alkotás – a slusszpoén pedig az, hogy a The Great Divide a lemez legjobbjai közé küzdötte be magát, a Blaze-Poitevent páros nagy ívű, elegáns gitármelódiáinak köszönhetően.