Rock A Nevük: Tankcsapda, Ossian, Junkies - Papp László Budapest Sportaréna, 2012.12.22.

Ha végignézünk a jelenleg is futó (vagy nem sokkal ezelőtt befejeződött) jelentősebb magyarországi rock/metal-turnékon, azt tapasztaljuk, hogy az év vége egyértelműen az összefogásról szól: ott van a Metal.hu Turné (Moby Dick, Pokolgép, Dalriada stb.), ott van az „újhullám-all star” Subscribe/Leander Rising/Insane/The Idoru-országjárás, és persze a legnagyobb volumenű, a Tankcsapda főszereplésével zajló Rock a nevem arénaturné. És még ha a koncertsorozatokat, illetve a résztvevőket összegezve nem is rajzolódik ki egy olyan kép, ami pontosan jellemezné a hazai színtér jelenlegi állapotait, a főbb irányokról, valamint a közönségigényekről azért többé-kevésbé hitelesen tudósít. Emellett pedig úgy tűnik, hogy ez az „egységben az erő”-konstrukció működőképes válaszreakció a zeneipar közismerten tragikus helyzetére azáltal, hogy újra közönséggel tölti fel az folyamatosan üresedő koncerttermeket.

A Rock a nevem Turné, mely az ország legnépszerűbb/legaktívabb, vagyis tipikusan önálló bulikhoz szokott csapatait tömöríti, lényegében stadion-méretekben valósítja meg ugyanazt, mint amit a Metal.hu Turné a klubok szintjén, ilyesmire pedig korábban nem igazán volt még példa. A fellépőket – a házigazda Tankcsapda kivételével – folyamatosan váltogató körúton néhány fiatal tehetség mellett (Benzin, The Grenma) olyan nagyágyúk vettek/vesznek részt, mint a Depresszió, az Alvin és a mókusok, a Kalapács, vagy az Omen, a budapesti állomást pedig nyugodtan kinevezhetjük turné legnagyobb durranásának, egyfelől a Sportaréna méretei miatt, másrészt azért, mert Lukácsék ezen az estén a Junkiest és az Ossiant látták vendégül. A zajos siker pedig nem is maradt el.

A Junkies új felállással, új designnal és egy a koncert előtt pár nappal megjelent új lemezzel tért vissza nemrég rövidnél valamivel hosszabb pihenőjéből, ennek megfelelően a 45 perces műsor egyfelől a múltidézés, másfelől pedig a jövőbe tekintés jegyében zajlott le. A zenekar korrekt bulit adott, igaz, hogy sokkal jobbat aligha csinálhattak volna, hiszen mind a közönség létszáma, mind az akkor még viszonylag fásult hangulat azt éreztette, hogy a Junkies ezen az estén ha meggebed sem lehet több előzenekarnál. Ráadásul ebben a kissé hálátlan, egyszersmind kiváltságos helyzetben (hiszen lássuk be, nem mindennapi esemény az Aréna színpadán játszani) egyéb hátráltató körülményekkel is szembe kellett nézniük: a hangzás végig valahol a trágya és az egészen pocsék között ingadozott, és sajnos a színpadon is akadtak technikai gondok, melyek különösen a gitárosokat sújtották.

Barbaró még olcsón megúszta, hiszen hűséges Marshall-feje „szerencsére” még a buli előtt ment tönkre (így volt még idő kölcsöncuccot szerezni). A ritmusgitáros Sajti Levente azonban nem úszta meg ilyen könnyen, számára ugyanis (a zenekar technikusával egyetemben) szinte a teljes játékidő azzal telt, hogy megpróbálja egészséges működésre bírja meglehetősen szeszélyes motyóját. Nem mintha küzdelme túl sokat számított volna, mert olyan szinten sikerült alulkeverni őt, hogy játéka akkor is hallhatatlan maradt, amikor egyébként időlegesen sikerült áthidalni a problémát.

A srácoknak tehát lényegében esélyük sem volt arra, hogy megteremtsék a saját klubkoncertjeiken vagy akár a fesztivál-fellépéseiken tapasztalható forró hangulatot, ennek köszönhetően nem is pörögtek maximális fordulatszámon, mi több, olykor mintha kissé el is vesztek volna a hatalmas színpadon. Szorult helyzetükből egyedül az mentette ki őket, hogy a lazaság és egyszerűség jegyében íródott, mocskosul fülbemászó dalaik már önmagukban is elvisznek a hátukon bármilyen bulit. A jól ismert slágerek (Vesztettél, Félbetépve, Ennyi kell, Miattad iszom, te állat, Mese stb.) mellett elhangzott két dal az új anyagról is, és itt azért feltétlenül szükséges megjegyezni, hogy a ’Mi van veled? Semmi?’ a létező legjunkiesosabb lemezcím, hiszen tökéletesen kifejezi azt a kicsit flegma, kicsit „leszarom”, ám szerethető és humorral teli attitűdöt, ami a zenekar munkásságát mindig is jellemezte. Kicsit azért sajnálom, hogy megszokott Junkies-élményből – a körülményeknek köszönhetően – ezúttal kevesebb jutott, ettől függetlenül jó volt újra látni a csapatot, és remélem, hogy a következő alkalomra sem kell már túlságosan sokat várni.    

Setlist:

Félsz / Vesztettél / Félbetépve / Ennyi kell / Miattad iszom, te állat / Minden álmom / A szerelmedtől lettem ilyen / A drog az rossz / Mese / Csatornapatkány / Nincs Pardon / Viszlát

Nehéz volna letagadni, de talán nem is igazán van szükség rá: a klasszikus magyar heavy metal egy külön zenei intézmény, olyan hagyományokkal, melyek valószínűleg soha nem vesznek majd a feledés homályába, az Ossian pedig ennek az egyedülállóan hazai műfajnak kétségtelenül a legnépszerűbb, nem mellesleg pedig a legkiegyensúlyozottabban dolgozó képviselője. Esetükben hullámvölgyekről, tagcserék okozta megtorpanásról, több éves lemeztelenségről nem beszélhetünk, igaz, hogy egy idő után mind az éves menetrend, mind a sorlemezeken hallható zene meglehetősen kiszámíthatóvá vált. A kőbe vésettnek hitt időbeosztás a tavaly májusi negyedszázas jubileum óta érvénytelen, a hasonlóan szilárdnak gondolt zenekari felállást pedig Hornyák Péter dobos néhány hónappal ezelőtti távozása bolygatta meg. A frissítések sorozata – a statikusság felszámolását illetően – kifejezetten jól sült el, ám hogy pontosan mennyire, azt véglegesen majd csak a 2013-ban megjelenő ’A Tűz jegyében’ fogja eldönteni. A buli előtt nyilvánosságra hozott Ezredszer című Ossian-standard alapján nehéz volna messzemenő következtetéseket levonni, az azonban biztató lehet a jövőre nézve, hogy mint ezen az estén kiderült: a zenekar jelenleg remek formát mutat élőben.

Természetesen nagy volt a kíváncsiság, hogy milyen teljesítményt nyújt majd az új ütős, és már az első néhány ütem után egyértelművé vált, hogy az alig 22 éves Kálozi Gergely játékával nem lesz gond, sőt, az általa képviselt erőteljesebb, szikárabb, vagyis Petiénél egyértelműen metalosabb stílusú dobolás talán még jobban is passzol az Ossian zenei világához. Engem mégis elsősorban az a fölényes magabiztosság fogott meg, amilyet az ő korában (illetve az ő helyzetében) nagyon-nagyon ritkán tapasztalni.

Nyoma sem volt tehát annak, hogy a zenekar viszonylag friss felállásban muzsikál, mindenki óramű pontossággal tette a dolgát. Sok kritika éri az Ossiant, ezek között nyilvánvalóan akad jogos és kevésbé jogos egyaránt, összességében azonban magán a produkción nem lehet fogást találni. Az pedig már teljesen szubjektív, hogy ki szereti, ki utálja, vagy éppen kit hagy totálisan hidegen az Ossian jellegzetes, elsősorban Paksi Endre hangja és szövegei által megteremtett hangulatvilága.

A zenekar nagyjából fele-fele arányban válogatott a klasszikus és az 1998 utáni korszak dalaiból, így a nagyjából 75 perces program totális best of jelleget öltött, amiben a régi motorosok és a fiatalabbak is megtalálhatták a maguk kedvenceit. Ugyanakkor nem teljesen kerek, hogy egy efféle amúgy is rövid műsorban mi szükség volt egy az átlagosnál kicsivel semmitmondóbb dobszólóra, valamint a szintén időhúzó, és az indokolatlanul szétkalapált alapjai miatt lemezen is kissé egysíkú és dinamikátlan Brahms-átiratra (V. Magyar Tánc), hiszen mindezek helyett éppenséggel néhány további slágerdarabot is eljátszhattak volna. Én azért ennek ellenére valószínűnek tartom, hogy az Ossian-rajongók még mindezekkel együtt is igen tartalmasnak találták bulit, a nem múló lelkesedés legalábbis erre engedett következtetni. Különösen a kiemelt állóhelyek mögötti területen volt forró a hangulat, de a kordon színpad felőli, ekkor még mindig meglehetősen foghíjas részén is akadtak bőven, akik számára jól láthatóan Paksi Endréék koncertje volt a fő attrakció ezen az estén.

Setlist:

A rock katonái / Ezredszer / Élő sakkfigurák / Rock ’n roll démon / Tűzkeresztség II. / Acélszív / Ítéletnap / A sátán képében / Magányos angyal / Külvárosi álmok / V. Magyar Tánc / Dobszóló / Szenvedély / Éjféli lány / Rocker vagyok / Nincs menekvés / Mire megvirrad

Hitelesség, egyszerűség, megújulás – főképp ennek a három tulajdonságnak köszönhető, hogy a Tankcsapda továbbra is a magyar rockzenei színtér elsőszámú csapata, és ahogy a néhány héttel ezelőtti beszélgetésünkből is világosan kiderül, a recept valóban ennyi, és nem több. Ez a hármasság jellemzi a zenekar minden megnyilvánulását, a legintenzívebben azonban élőben szembesülhetünk velük, ezért van az, hogy egy Tankcsapda-buli a mai napig eseményszámba megy: mert közvetlen, mert mindig tartogat meglepetést, legyen szó akár a látványról, akár a dalok listájáról. Na és persze azért, mert elképesztően szórakoztató.

Az erre a turnéra összerakott műsorról már előzetesen tudni lehetett, hogy teljes hosszában helyet kap benne a húsz éves ’A legjobb méreg’, ahogy sejteni lehetett azt is, hogy az alig néhány hét alatt platinalemez-státuszt elért ’Rockmafia Debrecen’ majd csak a jövő tavaszi lemezbemutatón kap domináns szerepet. Ehhez képest nyitásnak egyből megkaptuk a már mindenki által nagyon jól ismert Mi a fasz van?-t, ami bár zeneileg messze nem tartozik a zenekar legjobbjai közé, a szövege miatt egyike az elmúlt évek legfontosabb Tankcsapda-dalainak (hogy pontosan miért, arra a korábban már említett interjú második részében térünk majd vissza). Ezen kívül még a Pokol a mennyből laza rock ’n rollja, valamint – a koncert utolsó harmadában – a lemez egyik húzónótája, az Angerseed-frontember Peter D. Maniak vendéghörgésével megtámogatott Számolj vissza került még elő.

Minden igényt maximálisan kielégítő Tankcsapda-setlist nem létezik, még egy bő két órás show esetében sem, így ezúttal is sok kedvenc maradt ki, voltak azonban – természetesen a bárhol-bármikor működő slágerek (Rock a nevem, Szextárgy, Azt mondom állj!, Be vagyok rúgva, Mennyország Tourist stb.) mellett – meglehetősen régen hallott favoritok. Itt természetesen főként ’A legjobb méreg’ klasszikusaira kell gondolni, valószínűleg sokak számára ezek a dalok jelentették a koncert legkellemesebb pillanatait. Néhány old school-tétel erejéig az egykori basszusgitáros, Labi is csatlakozott a trióhoz, melynek eredményeként egy nem éppen megszokott, kétgitáros felállásban is láthattuk a csapatot.   

De nem csupán a setlist folyamatos variálása miatt izgalmasak a Csapda-koncertek: a zenekar ugyanis köztudottan rendkívül sokat ad a látványra és a színpadképre is, ráadásul ezeket igyekeznek turnéról turnéra fejleszteni, új elemekkel gazdagítani. Ezen a ponton pedig kénytelen vagyok átadni magam a gyermeki lelkesedésnek: nem tudom ugyanis más módon érzékeltetni, hogy mennyire fanatikusan jól nézett ki az erre a körútra megálmodott design. Ezúttal nem voltak LED-animációk (volt azonban kivetítő a színpad mindkét oldalán), pirotechnika is alig, a látvány pedig most szinte kizárólag a fénytechnikára épült, amiből már korábban is meglehetősen szép dolgokat hoztak ki, de most először éreztem azt, hogy tökéletes összhangot sikerült teremteni a vizuális és az audio élmény között. A lámpák elhelyezése, az egymáshoz hangolt mozgások, a színek, a megvilágított fényhidak… minden annyira profin ki volt találva, hogy még így visszagondolva is feltámad bennem az önfeledt tapsikolási vágy. Fejes olykor felemelkedő, majd a saját tengelye körül forgó dobcucca ezek után pedig már tényleg csak a jéghegy csúcsa.

A zenekar szokás szerint nagyon lazán, mindenféle görcs és erőlködés nélkül muzsikált, pontosan annyi hibával és kosszal, amennyi egy rock ’n roll showban szinte elvárásnak is tekinthető. Különösen Sidi volt nagyon eleven, és ugyan már a néhány hónappal ezelőtti VilágVeleje-bulin is az látszott, hogy a zenekarban a helye, ezen az estén már egyenesen úgy érezhettük, mintha világ életében a Tankcsapda gitárosa lett volna. Érkezése egyébként zeneileg sem hozott magával különösebb változást, hiszen a Zakk Wylde-os külső Cseresznyééhez nagyon is hasonló stílusú gitározást takar.

A Rock a nevem Turné egy korábbi állomásáról készült tudósításunkkal kapcsolatban érkezett egy hozzászólás, melyben kedves olvasónk – nem mellesleg teljesen jogosan – a szemünkre vetett néhány dolgot. Nem értette ugyanis, hogy miért „kampányolunk” állandó jelleggel a Tankcsapda mellett, ahogy azt sem, hogy miért nem írunk „más magyar bandák sikeres koncertjeiről” is. Nos, a cikk értelmében a válasz pofonegyszerű: mert a Tankcsapda az egyetlen olyan magyar rockzenekar, ahol rend van a fejekben, és pontosan ezért képesek – lényegében egyedüliként – nyugati színvonalú produkciót nyújtani. Márpedig azt gondolom, hogy joggal várjuk el ugyanezt a többi magyar zenekartól is, néhány kivételtől eltekintve azonban még csak a próbálkozást sem látjuk. És sajnos ezt nem lehet kizárólag gazdaságunk és zeneiparunk rendkívül sanyarú sorsára kenni, hiszen a szórakoztatás érdemi része nem anyagi, hanem szellemi tőkét igényel. Azt pedig, hogy a Tankcsapdának történetesen mind a kettőből bőségesen kijutott, nos, az eredményt én személy szerint köszönöm szépen, rettenetesen tudom élvezni!

Setlist:

Mi a fasz van? / Rock a nevem / Szextárgy / Gyűrd össze a lepedőt / Legyen az ördögé / Kelj fel / Ébresztő fel / Napra nap / Nem érdekel / Nincs félelem / Fekszem a földön / Nem hagylak el / Az enyém vagy / Nem ismerek rád / Mitől legyen? / Füst és lábdob / Félre a tréfát / Éjszaka részegen haza / Tudok egy munkát / Csőretöltve / A legjobb méreg / Pokol a mennyből / Azt mondom állj! / Adjon az ég / California über alles / Köszönet doktor / Számolj vissza / Ez az a ház / Be vagyok rúgva / Fordulj fel / Mennyország Tourist / Johnny a mocsokban

Szerző: Bazsa

Képek: Savafan