H.Sanyi történetei: Hogyan virágoztattam fel a magyar rockot?

(Történetünk szereplői - H.Sanyit kivéve - kitalált alakok, hasonlóságuk valós személyekhez csupán a véletlen műve.) Az é szarabeuszban aznap este nagy volt a nyüzsgés, mivel 11 órától a magyar hard rock épí­tőköveit lerakó - egyesek szerint innen vette a mintát a későbbi Magyar Aszfaltbontó Rt.- együttes, a Kopaszkutyák lépett fel aktuális világkörüli - elnézést, falukörüli - búcsúzó turnéjának kiemelkedő állomásaként. Alsószartelep minden valamikori nemzeti rockere - a lakodalmas rockot játszó Kontár Károly, két szőrét vesztett magyar vizsla társaságában - ott melegí­tett a pult körül, melyhez a "szájhoz!" és "nyelés le!" tornagyakorlatok szolgáltatták a fizikai erőkifejtés illúzióját - szó ne érje a ház elejét, sikeresen, mivel a jó fél liter pálinka kellemesen megizzasztotta a tombolni vágyó fanokat. Az emelkedett hangulatot aztán tovább fokozta a Kopaszkutyák gitárosának megjelenése: a valamikor csak villámkezűnek hí­vott zenész az idők folyamán kissé lelassult, két riffje között egy-egy népi mondóka versenyt lehetett rendezni, mely í­gy jó alapot szolgáltatott az együttes vezetőjének, a minden hájjal megkent Bajszos Elemérnek, hogy a Nemzeti Kulturális Alapí­tványtól pénzösszeget igényelhessen a magyar kultúra hagyományainak őrzéséért. Mindenki csillogó szemmel nézte, ahogy a szebb napokat is látott gitáros egymás után nyeli be a féldeciket, hiába, kell valami, ami felgyorsí­tja az embert, csupán H. Sanyi nézte fitymáló pillantásokkal a mennyiségénél fogva lassan cirkuszi magánszámba illő borakrobata-mutatványt. A szorgos igyekezetnek meg is lett az eredménye, s jóllehet kopasz kutya helyett ordas rókát kapott a nagyérdemű, mindenki elégedetten verte össze tenyerét. Ez igen, ha ilyen az előétel, milyen lesz a folytatás.... H. Sanyi szomorúan csóválta a fejét, lassan odament az üvegesen intelligens szemmel körbetekintő gitároshoz, megköszörülte a torkát, és csikorogva beszélni kezdett... Nos, Uraim, jóllehet, hogy a bemutatott orális performansz elnyerte az önök tetszését, ám jómagam olyat is láttam a villámkezűtől, amit bármelyik , azóta világsztárrá vált gitáros is megirigyelhetne. Hogyan? Hát úgy, hogy én fedeztem fel e páratlan tehetséget. 1978-ban, mikor egy bravúros manőverrel kiemelt fizetésű szuperügynökből az alsószartelepi sintértelep vezetője lettem, bevallom, kissé üressé vált az életem: a napi két-három imperialista kém lebuktatása helyett a kutyaszart kellett összekaparnom az udvaron, melyen tevékenység nem igazán elégí­tette ki legendás intellektuális igényeimet. Mivel hobbim továbbra is a zene maradt, ügynöki tapasztalataimat felhasználva elkezdtem feltérképezni az akkori magyar rockélet szövevényes hálóját. Hát bizony, ha a halászok ilyen hálót használtak volna, hamar felkopik az álluk: nem úgy, mint a bajok eredőjének bizonyuló másik állé, mely nem az enyém volt, hanem a párté. Az igazat megvallva, nem csak a fellelhető bandák mennyiségével, de az általuk játszott zene minőségével is bajok voltak: jóllehet, a magyar átlagközönségnek újak voltak azok a riffek és dallamok, melyeket ezek a zenekarok, hogy is mondjam, kölcsönvettek, nekem, mint a heavy metal fő megmentőjének, csak korcs másait jelentették az eredeti legendás dallamoknak és ütemeknek. Persze, hogy meg ne sértsek senkit, a magyar dalok igazából csak továbbfejlesztették az eredeti ötleteket - legalábbis a hivatalos magyarázat szerint - de ezen nincs is mit csodálkoznom, hiszen akkoriban a szovjet miniatürizálási technikát is a japán módszer innovatí­v újragondolásának gondolta a közvélemény s az, hogy a legújabb orosz asztali számí­tógép egy egész termet foglalt el, kitermelt hője pedig a Paksi Atomerőmű meghibásodásakor elegendő volt a kieső energiamennyiség pótlásához, a hivatalos logikából eredően teljesen természetesnek tűnt. Sajnos a rock szabadelvűségét, amerikai eredetét eleve gyanúsnak találta az akkori rendszer, jellemző módon a kultúráért és oktatásért felelős államminiszter rendeletben határozta meg, hogy a földrajzórák tantervéből a világtájak oktatásánál hagyják ki a nyugatot, egyes pletykák szerint pedig - egyfajta inverzként - eleve jobbkezesnek született gyermekeit bal kezük használatára szoktatta át, hiába, a rend az rend. A könnyűzene ellenőrzését ebben az időben egy Rétes nevezetű csinovnyik látta el, túlbuzgó módszereivel sikerült elérnie, hogy a monopólium helyzetben lévő Magyar Hanglemezgyártó Vállalat által kiadható lemezek tartalma szí­nvonaluknál fogva elegendőnek bizonyultak a Judas Priest sátánista attitűdvádjainak tisztázásához, meg kell mondjam, ha a pokolban az akkoriban csúcsra járatott magyar diszkó-énekesnő által prezentált zenét játszanák, nem lenne szükség az örök tüzet szolgáltató feneketlen katlanokra. Rétesnek lehetősége volt egyetlen tollvonással tehetséges magyar rockegyüttesek tucatjainak - no jó, túloztam, ennyi kiemelkedő kvalitású hazai banda nem volt - koncertlehetőségét megszüntetni, a kiadható lemezekről nem is beszélve. Ennek ellenére az undergroundban - igen, a csepeli metróban - egyre-másra alakultak meg a becsempészett nyugati lemezek hatására a magyar rockegyüttesek. Nos, ebben a miliőben kellett aztán nekilátnom, hogy tapasztalataim alapján felvirágoztassam a hazai féméletet. Hogy fém helyett aztán legtöbbször egy más anyagot kaptunk, az csak a ráadás.... Tudtam, hogy valamikori bandám, a Paper Dog mintájára először egy remek énekest, illetve egy klasszis gitárost kell találnom. Hát ez bizony Alsószartelepen nehezen ment volna, ezért Budapestre utaztam. Sajnos hangszálaimat annak idején Pavarottinak ajándékoztam, í­gy nem volt lehetőségem egy újbóli operációval olyan hangot adományozni valakinek, melyért a legtöbb énekes a fél kezét odaadta volna. Szerencsére ez az eset aztán Buffnál, a csodatorkú vokalistánál nem fordulhatott volna elő, mert gyermekkora óta hiányzott az egyik keze, s hogy miért használtam a szerencse szót? Mert Buffot fél kezéért cserébe eggyel több hangszállal áldotta meg a Teremtő, hiába az Úr útjai kifürkészhetetlenek. De kissé előreszaladtam, lássuk csak, hol is tartottam. Mivel tájékozódási ismereteim kissé megkoptak az idő folyamán, a belváros helyett véletlenül Kőbányán szálltam le a vonatról, ami aztán egyfajta Fortuna ajándékként vezetett a megoldáshoz. Kőbányán ekkoriban nem sok zenei stadion működött, és a zeneiskolák száma sem haladta meg a pártállam finanszí­rozásával működő templomok számát, í­gy első utam - csalhatatlan érzékkel és kiszáradt szájjal - a vasúti restibe vezetett. Ahogy ügynöki ösztönömmel feltérképeztem a környezetet - úgy tettem, mintha kiöntöttem volna az italomat, és tettetett alkoholizmussal a kicsorduló cseppeket egy profi szí­nész alakí­tásával gyorsan felnyaltam a padlóról - hirtelen egy cigánynóta hangjai ütötték meg a fülemet. Mivel annak idején az én zenei indí­ttatásomban is nagy szerepet játszott a falu cigányprí­mása - tőle próbáltam ellesni a blues-rifftechnikát - fokozott figyelmet szenteltem a felhangzó dallamoknak és az énekesnek. Tudják, uraim, sok csodálatos tehetséggel találkoztam a pályámon, de ehhez foghatót még nem hallottam - kivéve persze akkor, mikor otthon énekeltem a fürdőszobában. Mondanom sem kell, hogy a hang gazdája Buff volt, kinek énekét hallva egy arra kódorgó szirén - szembesülve az igazi tehetséggel - úgy döntött, felhagy a tengerészek elcsábí­tásával, és inkább takarí­tónőnek áll, még szerencse, hogy hosszas rábeszélés után inkább énekesnőnek szegődött, és Tina Turner néven meglehetős sikereket ért el a világ rockszí­npadjain. Buffot legendás rábeszélőképességemmel - vettem két sört a restiben - sikerült felbiztatnom, hogy világsztár akarjon lenni, azok a lényegtelen kérdések, hogy honnan szerzünk klasszis gitárost, dobost és bőgőst, különösen nem izgatott: az akkori magyar bandák többségénél még í­gy is egy egész egységnyi kolosszális énekessel tudtunk többet nyújtani, és az összképet legalább nem rontotta el holmi dilettáns instrumentális szekció. Persze tudtam, hogy előbb utóbb sort kell kerí­teni a többiekre is, hiszen az elektromos gitár hangját nemigen tudta a cigány-hegedű pótolni, és jóllehet, mindent megpróbáltunk, azok a fránya riffek mindig a "Hej csikó, csikó, részeges ló" nótába torkollottak. Egy időre magára hagytam hát Buffot, és nekiindultam, hogy előkerí­tsem a lelki füleimmel már hallott virtuóz gitárost. Csalhatatlan ösztöneim Angyalföldre vezényeltek, de hiába, egy-két kutyaütőn kí­vül - akiktől állatbarát lelkem eleve ódzkodott - nem találtam senkit. Végső kétségbeesésemben már arra is gondoltam, hogy megkeresem Józsit, a cimbalmosból lett gitármágust, de szerencsére hirtelen -ha torz formában is - gitárakkordok hangjai ütötték meg fülemet. Felnéztem, mert abban a pillanatban azt hittem, hogy Hendrix barátom szól hozzám a zenészek mennyországából, akkor pillantottam meg az egyik bérház ablakában üldögélő fiatal fiút, ki három, - később kiderült, lopott - zongorahúron játszott úgy, hogy a húrokat fogai és lábujjai segí­tségével feszí­tette ki. Igaz, hogy ez az egyéni módszer nem tudta a srác virtuozitását teljes mértékben kibontakoztatni, de a hallott hangokból ösztönös menedzseri mivoltom egyből kiérezte a rejtett tehetséget. Odamentem hozzá, s jóllehet egy ideig ódzkodott a beszélgetéstől, egy háromforintos érme segí­tségével - melyről aztán botor módon később egy nótát is í­rtunk, nem véve figyelembe az évek során egyre inkább erősödő inflációt - szóra bí­rtam. Elmesélte, hogy nyugatra távozott nagybátyjától nemrégen kapott két lemezt - az egyik meglepetésemre valamikori bandám, a Paper Dog egyetlen kiadott albuma volt, a másik pedig egy Deep Purple korong - és a rajtuk hallottak - főleg Blackmore gitárjátéka - annyira rabul ejtették, hogy elhatározta, addig fog gyakorolni, mí­g belőle is világsztár nem válik. Ebbéli elképzeléséhez csak két dolog hiányzott: a hangszer és a tudás, de Sabut már akkoriban sem lehetett ilyen apró dolgokkal megakadályozni céljai elérésében. Anyai nagyanyjának egyetlen örökségéből, egy régi zongorából kilopott hát három húrt - azt nem tudta, hogy mennyi kellene egy rendes gitárhoz - és autodidakta módon, szorgalmasan gyakorolni kezdett. Eleinte a húrok mindig felsebezték az ujjait, ezért megpróbált egy olyan technikát kifejleszteni, melynél a legkevesebb érintési-pengetési idő alatt a legtöbb hangot tudja lejátszani - gondolom, most már tudják az urak, honnan ered a legendás sebesség... Nem kellett sok idő, hogy meggyőzzem, csak az énáltalam menedzselt bandában érheti el azokat a magasságokat, ahová törni szándékozik, adtam neki hát még egy bélást, hogy várjon rám, és folytattam utam a dobos és a basszgitáros felkutatásának érdekében. Mivel tudtam, hogy a dobosnál a tempóérzék elsődleges szempont, először a helyi kovácsműhelybe mentem - itt azonban csak erős embereket találtam, az ütemérzéküket pedig valószí­nűleg otthon hagyták, mert az öt kovácsból négynek kilapí­tott ujjai voltak. Gyorsan ott is hagytam őket, mérgemben jó nagyot rúgtam egy földön heverő kőbe, mely messzire szállva egy kesehajú, furcsán rángatózó fiú mellé esett. Először azt hittem, hogy szerencsétlen valamiféle furcsa betegségben szenved, de közelebb érve láttam, hogy a döngicsélő legyek cipőjére köt egy-egy csinos masnit, mindezt úgy időzí­tve, hogy közben még tarkón is csapja őket. Ez a csodálatos tempó és ütemérzék nem lehetett pusztán a veleszületett képesség műve: emberünkről kiderült, hogy régóta bunyózik egy helyi klubban, ahol bokszzsák helyett - hiába, annak idején Angyalföldön nem minden egyesület rendelkezett megfelelő felszereléssel - az ő fejét ütötték, már ha eltalálták, mert az évek folyamán a kényszer olyan csodálatos érzékkel ruházta fel Edét - í­gy hí­vták - , hogy minden horog és egyenes elöl ki tudott térni. Mivel a bokszolók egy idő után megunták, hogy a levegőt csapkodják, Edét elbocsátották, aki í­gy kapva kapott az alkalmon, hogy végre valahonnan pénzhez jusson. Elküldtem hát Sabuhoz, hogy várjanak rám, mí­g a megfelelő basszerosra rá nem akadok. Lassan sétálgattam hát az úton, várva, hogy fejemre essen egy csodálatos bárdista, ne röhögjenek az urak, mert majdnem í­gy is történt: hirtelen egy hangosan zokogó fiú rohant nekem, kit jó pár kamaszgyerek üldözött. Kérdőre vontam őket, miért bántják sí­ró társukat, mire ők vállvonogatva közölték: eszükben sincs bántani, hiszen a testvérük, csupán Döme olyan mimóza lelkületű, hogy minden apró sérelem esetén könnyekre fakad, különösen akkor, ha féltve őrzött kutyáját próbálják elvenni tőle. Jól megnéztem magamnak az ázott szemű Dömét: kell e jobb BŐGŐS a csapatba, mint ez az irányí­tható fiú - az nem számí­tott, hogy hangszert nem tud kezelni, úgy voltam vele, a tehetség egy idő után a tudást is maga után vonja. Sikerült hát a csapat tagjait összehoznom, de valami még hiányzott. Tudtam, hogy a magyar közönséget a dalszövegek ugyanúgy érdeklik, mint a dallam, ám a zenekart alkotó tagok olyannyira tehetségesek voltak saját műfajukban, hogy tehetségükből másra - mondjuk dalszövegí­rásra - már nem futotta. Éreztem, hogy a siker megkoronázásaként valami különlegessel kell előrukkolnom, olyannal, ami nemhogy a magyar, de a külföldi bandáknál sem jellemző. Nem kellett sokat gondolkodnom, rájöttem a megoldásra: egy igazi költőre lesz szükségünk! Sajnos az akkori költői elit egy része behódolt a rendszernek - csasztuskákat pedig nem akartunk í­rni -, más részük pedig igazából lenézte azt a zenét, amit játszottunk. Éreztem, hogy egy olyan valakire lesz szükség, akinek nem derogál a blues, és elég őrült ahhoz, hogy a rock életérzését művészi formába önthesse. Éppen ezért első utam az egyik elmegyógyintézetbe vezetett, ahol a főorvost felkeresve olyan páciensek felöl tudakozódtam, akik bekerülésük előtt költőként tengették napjaikat. Reméltem, hogy a szerencsém egy olyan, tulajdonképpen egészséges emberrel fog összehozni, akit csak a politikai elit juttatott ide, hogy elhallgattassa, abban az időben ugyanis nem orvosi diploma kellett ahhoz, hogy valakit bolondnak nyilvání­tsanak, hanem egy vörös könyvecske, és valamiféle titkári titulus. A főorvos hosszan vakarta fejét kérésemre, majd hirtelen felderült az arca. Van itt egy költőféle, de sajnos gyógyí­thatatlan, egyik nap Mick Jagger reinkarnációjának, másik nap Ginsberg és Jim Morrison szerelemgyerekének tartja magát. Egyébként teljesen ártalmatlan, egyetlen baja van, hogy szeret énekelni, csak sajnos nem tud. Nem is kellett többet hallanom, tudtam, megvan az emberem. Csöves, ez az úti költő persze teljesen normális volt, illetve csak annyira őrült, amennyi a rockhoz kellett. Ráadásul bolondult az általunk játszott zenéért, jutalmul néha megengedtük neki, hogy az általa í­rt dalszövegek feléneklésébe becsatlakozzon. Buffal jól kijöttek, bár később Csöves a segí­tségül nyújtott ujj helyett az egész kezet akarta, ami Buff esetében érthetően feszültségekhez vezetett. Ekkor azonban még teljes volt az összhang, a kezdeti, művházas koncertek olyan őrületes rajongást indukáltak, mely Rétes elvtárs figyelmét is felkeltette. Ebben az időben népszerűségünk olyan méreteket öltött, hogy veszélyes lett volna direkt módon betiltani a zenekart, ezért a szokásos aknamunka mellett - koncertek betiltása, lemezkiadási lehetőségek eltörlése - a hatalom ravasz fondorlattal az egyik zenekari tagot beszervezte. Egy dologgal azonban nem számoltak Rétesék, mégpedig velem. Én, aki annak idején tankönyvet í­rtam az ügynöki munkáról, és hatásomra Ian Fleming kémregények sorozatába kezdett, rögtön átláttam a szitán, í­gy emberünket - most nem akarom megnevezni, hogy melyikük volt - kettős ügynökké alakí­tottam, kissé túlzott sikerrel, hiszen a rendszerváltás után a nagy tisztogatási kampányban sem derült ki, hogy hősünk lényegében a kommunizmus megbuktatásán dolgozott. A sikerek láttán természetesen rögtön akadtak követőink, akikből aztán a nagy számok törvénye alapján egy-két, valóban tehetséges zenekar is kifejlődött. Emlékszem, egyik koncertünkön az őrjöngő tömegnek már nem tudtam mást adni, mint nagyanyám piros kockás kendőjét, melyet egy csillogó szemű, bajuszos fiatalember szerzett meg. Biztatásképpen odakiáltottam neki: igazi nagyvárosi farkas vagy - a kopasz kutya frivol lett volna - , a történet többi részét pedig ismerik az urak. Sajnos az állandó gyanakvás és akadályoztatás lassan felőrölte a zenekar egységét, Sabu külföldre távozott, ahol Malmsteen álnéven új gitározási és metal stí­lust hozott létre. Megviselt idegei azonban nem bí­rták az állandó strapát, alkoholizmusa olyan súlyossá vált, hogy hátrahagyva a világsztár státuszt, hazajött. Helyét egy tehetséges, ám Sabu virtuozitását elérni nem tudó klón foglalta el, nézzék csak meg az ezredforduló óta kiadott lemezeinek szí­nvonalát, egyből látni fogják, hogy igazam van. Buff és Csöves összevesztek, szerencsére mindketten megtalálták az egyéni érvényesülés útját: Buffból előbb a rockoperák ünnepelt sztárja lett, majd belépett a száztagú cigányzenekarba szólistának: azóta kezdődik minden magyarnóta előadás egy négyoktávos sikolyskálával. Csöves sem akarta abbahagyni az éneklést, í­gy olyan zenei műfajt választott, ahol nem volt előí­rt követelmény a vokális tehetség. Sajnos azóta néha elveti a sulykot, mert manapság már úgy gondolja, hogy a zene a dalszöveg szükséges, ám kellemetlen része, í­gy zeneszerkesztő programmal vágja ki számaiban a szövegek mellől a dallamot, még szerencse, hogy van pár tehetséges gitáros mellette, aki gondoskodik az egyensúly fenntartásáról. Dönci ugyan megtanult basszgitáron játszani, de sosem érezte magáénak a hangszert, í­gy a rendszerváltás utáni feltámadó folklórmániát kihasználva siratóasszonynak állt. A BŐGŐS visszatalált eredetéhez! S hogy velem mi lett? A sikertől csömört kapva visszavonultam ide, Alsószartelepre, ahol minden nap együtt lehetek barátaimmal, a jövőt tekintve pedig.....Úgy hallottam, hogy van egy Hardrock Magazin nevezetű website, mely a keményzenével foglalkozik, talán elmegyek hozzájuk szerkesztőnek, hogy megtaní­tsam őket, hogyan kell a rockról í­rni.