Jobban szeretünk új zenékről írni, mint zenészek betegségéről vagy haláláról, de most ez jött szembe a Facebookon.
Dave Meniketti, a Y&T alapítója, zeneszerzője és énekes-gitárosa jelentette be a banda közösségi oldalán pár elmaradt koncert magyarázataképpen: „Először is, szerettem volna megköszönni mindenkinek a kedves gondolatokat, miután meghallottátok, hogy egy kórházi beavatkozás miatt el kellett halasztanom koncerteket. Nagyon nagyra értékelem ezt.
Most pedig rögtön a tárgyra térek. Számos vérvizsgálat, egy kiterjedt MRI és a múlt pénteki biopszia után prosztatarákot diagnosztizáltak nálam. Az orvosom azt mondja, hogy korán elkaptuk, és nagyon nagy a túlélés valószínűsége. Az ilyen típusú rákos betegek több mint 90%-a meggyógyul és megéri a várható életkorát. Egész életemben odafigyeltem az egészségemre, és korán felfedeztük ezt a rákot, ezért talán teljes mértékben átvészelem ezt a betegséget. Mindenkit arra buzdítok, hogy figyeljenek oda a testükre és rendszeresen járjanak szűrővizsgálatokra. Rengeteg olyan embert ismerek, aki ezt nem tette meg, és ez jelentette a különbséget a hosszú élet és a halál között.
Ami azt illeti, néhány közelgő koncertet le kell mondanunk az előttem álló hosszadalmas kezelési ütemterv miatt. Bár általában véve nem osztom azt a nézetet, hogy a művészeknek meg kell osztaniuk a nyilvánossággal az egészségügyi problémáikat, úgy éreztem, ez túl kemény ahhoz, hogy mindenkit kétségek között tartsunk… különösen azért, mert sokan közületek végig velünk voltak a Y&T majdnem 50 éves történelme során, és olyanok vagytok nekem, mint egy nagy család. Ettől függetlenül jól vagyok, jól érzem magam, és alig várom, hogy ezt magam mögött hagyva továbbra is sok éven át szállítsam nektek a remek zenéket.”
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
Az eredeti csapatból Meniketti az egyetlen, aki máig a zenekar tagja maradt, sőt a többiek (Joey Alves, Philip Kennemore, Leonard Haze) mindegyike el is hunyt azóta.
Mielőbbi teljes gyógyulást Dave-nek. A Mean Streak az egyik kedvenc albumom a mai napig…
Én is a Mean Streakkel ismertem meg őket és egyik nagy kedvencemmé váltak. A teljes A oldal (Mean Streak, Straight Thru The Heart, Lonely Side Of Town, Midnight In Tokyo) zseniális, talán azért nem lettek nagyobb sztárok, mert a B oldalra mindig elfáradtak kicsit. De még a legutolsó Facemelter is nagyon bejött. Remélem, hogy tényleg időben elkapták azt a fránya rákot!
Szerintem a Mean Streak-nél egyáltalán nem fáradtak el a másik oldalra. Számomra a Hang ’em High a lemez csúcspontja… De a többi dal is, a Breaking Away, a Take You to the Limit vagy a Sentimental Fool is mind-mind zseniális. Jó, a Down and Dirty egy sima sablonos rock’n’roll – de oda szerintem pontosan az kellett a lemez szerkezete szempontjából, oldja a sok mollos dalt. Produceri oldalról is kiváló munka.
A Hang ’em High valóban a lemez egyik csúcspontja, de nekem a többi – az A oldalhoz képest legalábbis – gyengébbnek tűnik. De mint tudjuk, ízlések és pofonok… Ezen nem veszünk össze. Mindenesetre szerintem is ez volt a legjobb albumuk (bár sokan a Black Tigert emlegetik így).
Ebben a strandmetal-hajmetal stílusban abszolute kedvenceim. Én a Down For The Count-tal ismertem meg őket, nálam ez a lemez a favorit, itt találom őket a legenergikusabbnak, leginkább ragadós dalamokkal. Hajszállal utána jön a Mean Streak.
Nem tudom, szerintem a Mean Streak-nek köze nincs a hajmetálhoz (azon kívül, hogy valóban hosszú hajuk volt :-)), a strandmetálhoz meg pláne nem 🙂 Szerintem sokkal közelebb áll mondjuk Dio zenei világához. (Sőt, nekem helyenként a Rainbow Long Live Rock’n’Roll albuma ugrik be…) Aztán később más irányba mozdultak el, az tény.
Szerintem meg van. A Mean Streak több számában megjelennek azok a stílusjegyek, dallamívek, kórusok, amik a glam metalnál jelen vannak, de ahogy mondod, ez egy nagyon sokszínű album, akár még a Rainbow-t is fel lehet fedezni. Nyilván az azt követő két lemez tovább vitte a slágeres-csajozós vonalat (szerintem). Meg aztán fogyott ott rendesen a hajlakk…
Ebből látszik, hogy mindenkinek az a legkedvesebb többnyire, amivel megismerte a bandát. A Y&T éppen 85-ben tért rá a “hajmetál/strandmetál” vonalra, az Open Fire koncertlemezre pakolt kislemezdallal, a Summertime Girlsszel, és ezt folytatta a Down For The Count stúdiólemezen. A korábbi albumaik közelebb áltak a heavy metalhoz. Amikor megvettem bakeliten, a Mean Streak számomra a Tokyo Blade Night Of The Blade albumával volt azonos kaliberű, csak dallamosabb (ha úgy tetszik, rainbow-sabb) kivitelben. Szóval nálam – és feltételezhetően sakónál is – ez az alap. Ez változott később hajmetállá. Te pedig, spiritknight, a hajmetál vonallal ismerted meg őket, és ehhez viszonyítod a többi albumukat. Szerintem ez tök normális emberi reakció. Ahogy az is, hogy anyázás nélkül is képesek vagyunk elvitatkozgatni rajta. Csípem ezt.
Spiritknight, légyszi (ha lesz egy kis időd valamikor) írd meg, hogy Te hol hallasz a Mean Streak albumon ilyen glames stílusjegyeket. (Ilyesmire gondoltam, hogy mittudomén az XY dalban a refrénben a vokál, vagy a ZX dalban a szóló előtti átkötés, stb…).
(Ne értsd félre, egyáltalán nem kötözködés, tényleg érdekelne a véleményed, kíváncsi vagyok, hogy mikre gondoltál.)
Előre is nagyon köszi.
Egyébként a Mean Streak albummal kapcsolatban egy másik szomorú dolog is beugriknekem: gyerekkori barátommal, Janóval, akit tavaly májusban végleg elvesztettünk, nagy közös kedvenc lemezünk volt 🙁 Legyen Neki könnyű a föld 🙁
Gyógyulást !
Nekem az In Rock We Trust a kedvencem tőlük.