Yes: Mirror To The Sky

Elsőre tiszteletlenségnek tűnhet, hogy egy Yes-albumról nem teljes, hanem csak egy rövid kritikát írok az “Egyperces” rovatunkba, de sajnos megvan az okom rá. Nem sok értelmét látom, hogy hosszú sorokban taglaljam a nem éppen támogató véleményem az aktuális mutatványról, elég arra egy rövidebb eszmefuttatás is.
Már a 2021 végén megjelent ’The Quest’ esetében is hangsúlyoztam, hogy bizony nagyon nem mennek jól a dolgok a kultikus banda háza táján. A probléma nem a közelmúltban, hanem akkor kezdődött, amikor Jon Anderson 2008-ban – nem egészen önszántából – elhagyta a Yes kötelékét.
Nem akarom ömagamat ismételni, jelen produkció esetében is fennállnak az észrevételeim. Ez egy igényesen elkészített lemez egy epigon énekessel, amely a soft rock és a popzene határán billeg, pedig még a szimfonikusokat is újra bevetik, ám még ez sem segít.

Ez alól az egyetlen kivétel a majd negyedórás, többtételes címadó mű, amelyben megvillannak a hangszerek, virtuóz futamok jönnek, érdekes váltásokat hallunk, egymást váltják a fülbemászó és a misztikus, instrumentális részek. Bár az énektéma itt is popszerű, mégis sokkal jobb, mint a többi. Ez a hosszú darab vitathatatlanul az album csúcspontja, kár, hogy több ilyen stílusú felvételt nem hallhatunk. A bónuszlemez három Steve Howe-dala pedig egyszerűen felesleges, bár az elhagyásukkal sem javítottak volna olyan sokat az összképen.
Ha egy popzenekar készítene egy ilyen lemezt, rábólintanék, csakhogy egy progresszívrock-ikontól nem ezt várja a rajongó. Köztudott, hogy a Yes Chris Squire halála óta úgy működik, hogy már egyetlen alapító tag sem játszik benne. Most, hogy Alan White is elment, kijelenthetjük, hogy a 70-es évek nagy korszakának már csak Howe a hírmondója, ő pedig a jelek szerint kevés ahhoz, hogy hozzák az elvártat. 5 pont, de csak azért, mert rásandítottam az előadó nevére.