Némi viszontagság és újratervezés után értünk Pozsonyba, nem sokkal a koncertkezdés előtt estünk be a szállodába, de rutinos róka már úgy foglal magának az éjszakára hajlékot, amit az előadás után hamar el tud érni. A Peugeot Aréna közvetlen össze van kötve egy szállodával, így ezt a gondot hamar meg lehetett oldani. Egyébként egyre több ilyen helyet lehet találni a környező országokban, ahol a rendezvénycsarnok mellé felhúztak egy szállodát, valószínű azért, mert megéri. Nagy kedvenc ezek közül a brnói Sono Hotel, ami egyben a koncertek helyszíne is, és a szobák is tematikusan a rockzenéről szólnak. Gyors becsekkolás és toalettigazítás után már a kezünkben is volt az első hideg helyi nedű és vártuk a bemelegítő banda kezdését.
A pozsonyi Tublatanka nevű csapatra esett a szervezők választása, ami csak nekem volt újdonság. Bevallom, pályafutásom során nem nagyon merültem el a szlovák rock- és metálszcéna üdvöskéiben, így azt sem tudtam, hogy a nevezett zenekar már 42 éve koptatja a színpadokat és északi szomszédainknál nagy népszerűségnek örvend. Tublatanka-szűzként így én ebben a negyven percben mindössze egy identitászavaros banda műsorát szűrtem le magamban. Valószínű, az évtizedeik összes kiemelkedő pillanatához hozzányúltak, mert volt itt minden. Néha Motörheadnek, néha Bikininek, időnként pedig tánczenekarnak képzelte magát a trió, így én egy idő után elvesztettem a fonalat, amit ott a koncerten már nem is találtam meg. Bevallom, nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor búcsúzóul felhangzott a Pravda víťazí című slágerük, már csak azért is, mert ekkorra már halláskárosult lettem az iszonyatos hangerőtől, amivel igazi amatőr módon akarták megnyerni az estét. Hogy a Pravda víťazí a nagy sláger, arra a közönség reakciójából jöttem rá. Egy szó, mint száz, nem lettem Tublatanka-rajongó és csalódottságomat egy újabb frissen csapolt aranyszínű csodával ellensúlyoztam, mégiscsak a sör egyik hazája Szlovákia!
Míg vártam a folytatást, jöttem rá, éppen 15 évvel ezelőtt már láttam Pozsonyban Alice Coopert egy nem messze fekvő, hasonlóan szocreál sportcsarnokban, a ’Theater Of Death’ turnén. Hát akkor jubiláljunk! Pontban fél kilenckor két földöntúli lény, nagy csöngővel a kezében, a színpadon egymásnak átellenben menve jelezte, itt az idő, jön Alice és az ő Csodaországa.
A színpadkép takarására szolgáló aktuális napilap lehullása után bitang lendülettel robbant be az öreg és bandája, illetve jött is felszólításként a Lock Me Up, amire én nem be-, hanem kizártam a külvilágot és átadtam magam a show-nak, merthogy rögtön érkezett is az utolsó albumról a Welcome To The Show, és ez azt jelentette, ma is mindent megkapunk, amit várunk egy Alice Cooper show-tól!
Így is lett, ahogy megszoktuk, volt itt minden. Lidércek, bolondok, gyilkosok, önjelölt politikusok, Mr. Frankenstein és maga Madame Guillotine Sheryl Cooper megszemélyesítésében, aki igen, Alice felesége immáron 48 (!) éve, de feltűnt Alice lánya, Calico Cooper is egy szerepben, aki apja örökébe lépve szintén zenész lett.
Hullottak a fejek, repültek a nők és az óriáslufik, dörrentek a konfettiágyúk, többen vérüket és életüket adták a színpadon, hogy a végén ünnepelhessük őt, aki immáron 1969 óta írja, előadja, megszemélyesíti a történetet, amit annyira szeretünk.
Ő Vincent Damon Furnier, ki maga a csoda, aki annak idején belebújt Alice Cooper szerepébe, mert azt soha nem győzte elégszer hangsúlyozni, hogy Alice Cooper egy szerep, egy mesebeli alak, akit ő játszik hosszú évtizedek óta. 76 éves, de nincs olyan hang vagy mozdulat, amin meglátszana a kora, sőt…
És említtessék meg a színdarab többi szereplője is, akik nemcsak hangszereiket kezelik világszínvonalúan, de minden mozdulatukkal és mimikájukkal szerves részei a show-nak!
Minden pillanat ki van találva, meg van koreografálva, amitől nemhogy unalmas lenne az előadás, sőt inkább annyira magával ragadó, hogy minden egyes Alice Cooper-koncert után azonnal az az érzése az embernek, ezt bárhol, bármikor újraélné.
Szerencsés embernek mondhatom magam, mert bár számtalanszor átéltem a show-t, de remélem, még nagyon sokszor megtehetem újra és újra. Kívánok ehhez Alice-nek és magamnak is sok erőt és egészséget.
Fotók és szöveg: SZT
Legutóbbi hozzászólások