fbpx
Voyager: Colours In The Sun

Nagy vétek lenne elfeledkezni a Voyager 2019 novemberében megjelent lemezéről, ugyanis az ausztrál banda pályafutásának eddigi legérettebb albumát szállította le a ’Colours In The Sun’ képében. A csapat karrierjét már hosszú ideje követem, a Hard Rock Magazinban is szóltunk róluk többször, legutóbb azonban 2011-es lemezükről, a ’The Meaning of I’-ról értekeztünk, pedig ennél sokkal többet érdemel a csapat. Ez a lemez egyébként mérföldkő volt a gárda számára, ugyanis ezen kezdtek el egyre inkább kibújni hatásaik árnyéka mögül és rátalálni saját hangjukra (vagy színeikre, ha az új anyag címére gondolunk). A 2014-es ’V’ és a 2017-ben kiadott ’Ghost Mile’ albumon már egy érett zenekart hallhatunk, mégis azt mondom, hogy a ’Colours In The Sun’ az eddigi legjobb lemezük, ezúttal ugyanis sikerült mindent a megfelelő arányban kimérni és egy eleggyé összegyúrni.

A banda motorja egyértelműen Danny Estrin énekes-billentyűs, aki perverz módon vonzódik a ’80-as és a korai ’90-es évek szintihangszíneihez, és ezeket nem is fél beépíteni a banda zenéjébe. Az utóbbi két albumon egyre jobb ízléssel nyúlt ezekhez, a ’Colours In The Sun’-on pedig már egyáltalán nem bántóak, bár lehet, hogy sokaknak így is erős lesz egy-két helyen a szintis elszállás. Persze ez attól függ, hogy ki milyen zenéken szocializálódott, nekem kifejezetten tetszik ez a színesítés. Ne feledkezzünk meg Danny hangjáról sem, ami igen különleges és azonnal fazont ad a zenekarnak, akár néhány másodpercnyi zenei részletből is rögtön felismerhető a Voyager. Erre rásegít az is, hogy a banda elképszető érzelmeket képes átadni, és úgy készítenek progresszív zenét, hogy nem vesznek el a hangok tengerében és végeláthatatlan hangszermaszturbációba sem bonyolódnak bele. Sokan példát vehetnének róluk ilyen téren.

Támogasd Te is a Hard Rock Magazint, légy a Mecénásunk! Kattints a részletekért!

A nyitó Colours rögtön fel is vonultatja a csapat védjegyeit húzós billentyűtémájával és az égbekiáltó dallamokkal. Pont olyan, mintha egy metalosított a-hát hallgatnánk. A 2011 óta a csapattal dolgozó Ashley Doodkorte dobos remekül adja a lovat a két gitáros alá, akik nem holmi kvintakkordokkal operálnak, hanem mozgalmas riffeket halmoznak egymásra, mindezt ízlésesen és nem sablonos módon, még azt is megbocsátom nekik, hogy szóló nem kerül elő (ahogy több másik dalban sem). Elvégre sokszor érezzük úgy, hogy nincs szükség a szokásos formulák követésére, ők pedig természetesen nem ragaszkodnak ezekhez. Persze amikor azt kezdenénk gondolni, hogy a bárdisták – nevezetesen Scott Kay és Simone Dow – nem ismerik hangszerüket, akkor villantanak egy olyat, ami után megy a bután pislogás. Elég csak a Severomance vagy a Saccherine Dream ízes szólóját és kimunkált riffjeit említeni. (Simone egyébként nem véletlenül került be a Prog Magazine év végi listáján a top 10 legjobb gitáros közé.)

Elég nehéz amúgy kedvenc dalt választani a lemezről, hiszen miközben beleszeretünk az egyikbe, addig a másikban is találunk több olyan pillanatot és zenei megoldást, ami miatt elkezdünk érte rajongani. Kis túlzással azt is állíthatnánk, hogy slágerparádéval van dolgunk, de persze ez nem az a stílus, ahol ez a kijelentés megállja a helyét. Elképesztő jó dal lehetett volna a Leprous énekesével, Einar Solberggel készített Entropy is, azonban Einar ezúttal nem találta el a dalhoz passzoló frazírokat, kicsit stílusidegennek érzem énekét a Voyager univerzumában. Ezzel nemcsak én vagyok így, érdemes a neten az erről készült mémekre rákeresni…

Ahogy a ’Ghost Mile’-on, úgy az új anyagon is többször előtérbe kerülnek a djentes megoldások, kiállások (pl. Brightstar), viszont nem Periphery-szerű döngölésre kell gondolni, ugyanis ahogy minden, ez is patikamérlegen van kimérve, így inkább színesítenek, mint eluralnák a dalokat és magát a lemezt. Az album végére kicsit megfáradnak a témák és nehezen tudják felülmúlni az anyag első kétharmadát, azonban így sem lehet ok a panaszra, összességében tényleg egy elképesztő anyag a ’Colours In The Sun’.

Összegzés:

Ha még nem hallottál a Voyagerről, akkor mindenképpen a ’Colours In The Sun’-nal kezdd az ismerkedést, mert ebben a lemezben minden benne van, amit ausztrál barátainkról tudni kell. Kellemes dallamok, nem sablonos zenei megoldások és egyedi hangzás, amit nem sok banda mondhat el magáról manapság. Nem túlzás azt állítani, hogy ez lett az eddigi legjobb albumuk.

 

Pontszám: 9

Támogasd Te is a Hard Rock Magazint, légy a Mecénásunk! Kattints a részletekért!

Megjelenés: 2019
Kiadó: Season Of Mist
Weblap: www.voyager-australia.com
Stí­lus: progresszív metal
Származás: Ausztrália

Zenészek:

Danny Estrin – ének
Simone Dow – gitár
Alex Canion – basszusgitár
Scott Kay – gitár
Ash Doodkorte – dob

Dalcí­mek:

  1. Colours
  2. Severomance
  3. Brightstar
  4. Saccharine Dream
  5. Entropy (feat. Einar Solberg from Leprous)
  6. Reconnected
  7. Now Or Never
  8. Sign Of The Times
  9. Water Over The Bridge
  10. Runaway
Megosztás