Van ám egy bikaf.sznyi dilemmám a Vicious Rumorsszal kapcsolatban. És ez korántsem új keletű (lásd a korábbi írásaimat a ‘Razorback Killers’ és az ‘Electric Punishment’ albumokról), de tetszik, nem tetszik, ennek főként maga a zenekar adott betonbiztos alapot az elmúlt évtizedekben. A fő kérdés, hogy még mindig a korai Carl Albert-éra dallamosabb világát várjuk-e vissza vagy a közvetlen azután kialakult, jelentősen módosult hangzásvilágukhoz igazítjuk-e az elvárásainkat? Mindettől függetlenül nyilván mindenkinek megvannak a maga kedvencei, bár ha engem kérdezel, a ’94-es ’Word Of Mouth’ az utolsó olyan VR-anyag, amely úgy istenigazából hidegrázósan katartikusra sikerült; azután viszont már egyik album sem érte el azt a nívót – legalábbis számomra. Más talán másképp vélekedik.
És azóta csak elröppent 26 esztendő, a banda pedig suttyomban leszállított nyolc sorlemezt – hét különböző énekessel! Baszki! Mindennek az okozati hátterét most hagyjuk is a fenébe, még ha egy közepesen izgalmas pszichológiai disszertációt simán megérne eme rekordgyanús eseménysorozat; talán csak az Annihilator esetében tudok ilyen gyakori énekescserékről beszámolni. 2014-ben az akkor mindössze 22 éves holland Nick Hollemannal kiadtak egy koncertanyagot ’Live You to Death 2 – American Punishment’ címmel, amely szerintem egész pofásra sikerült, és ezek után nyilván nagyon bíztam az új dalok minőségében is, ám a két évre rá megjelent stúdióalbum (’Concussion Protocol’) úgy elment mellettem, hogy egy hangra sem emlékszem belőle. Még kritikát sem volt kedvem rittyenteni róla… Pedig a srácnak alapvetően megvannak a hangi adottságai (talán a Carl Albert utáni énekesek közül ő volt a legképzettebb James Riverát leszámítva), az eredmény mégis egy unalmas, jellegtelen, betonszürke dalcsokor lett. Nyilván nem Nicken múlott a dolog, ő megtette, amit a haza (azaz Geoff Thorpe főnök úr) megkövetelt. A srác viszont köszöni szépen, azóta jól érzi magát a német Sinbreedben…
A ’Celebration Decay’ már egy bizonyos Nick Courtney-vel az élen látott napvilágot ez év augusztusának végén, róla ez idáig azt sem tudtam, ki fia borja, és bizony hiába futottam neki többször is a lemeznek, az eredmény sajnos megint csak nem győzött meg. Unom már, hogy újfent a csalódásomnak adjak hangot, oly szívesen zengedeznék dicshimnuszokat az aktuális VR-albumról, de mit tegyek, ha sorozatosan csalódom, és egyáltalán nem érzem bennük azt a potenciált, amely a ’90-es évek anyagaiban úgy ragyogott, s talán még a Riverával készült, 2006-os ’Warball’-ban is tetten érhető volt.
Egyébként Courtney-nek nincs rossz hangja (bár annyira jó sem), megint csak az a gondom, hogy nem faragtak neki megjegyezhető énektémákat. A nyitó Celebration Decayben ezerrel megy a zúzda, de egy épkézláb dallamot nem hallok, az azt követő Pulse Of The Deadnél is hasonló a helyzet, ám mégis jólesik elmerülni ebben a thrashes, homogén mocsárban. Kezdem lejjebb adni az igényszintet… Az Arrival Of Desolation ugyanez pepitában: galoppoznak rendületlenül, sajnos azonban emlékezetes témákra itt sem lelek. Emellett még elég csak a Death Eternal vagy a Collision Course Disaster dallamaira, kiváltképp a refrénekre ráfókuszálni, és hallatszik, hogy mennyire fájdalmasan egydimenziósak… Kezdek kétségbeesni. Már megint.
Nem fogom kielemezni az összes számot, merthogy az a helyzet, hogy a színvonal végighúzódik a teljes lemezen. Az első dal, amire felkaptam a fejem, az a Darkness Divine, ám ez is olyan, mintha a ’98-as ’Cyberchrist’-ról maradt volna le, ami azért nem egy nagy dicséret. Egyszóval nem egy rossz szerzemény, de egy Vicious Rumorstól azért jóval többet várnék. Bár igaz az is, hogy jó ideje már semmit sem várok tőlük…
Összegzés:
Amit a Vicious Rumors az elmúlt 26 (!) évben művel, arra lassan elfogynak a szavaim, de hát nincs mit tenni, a szekér megy tovább, tetszik, nem tetszik… Kérdés, velük tartasz-e vagy elengeded őket?
Pontszám: 4
Megjelenés: 2020
Kiadó: Steamhammer
Stílus: power metal
Származás: USA
Zenészek:
Geoff Thorpe – gitárok
Nick Courtney – ének
Larry Howe – dobok
Gunnar DüGrey – gitárok
Greg Christian – basszusgitár (vendég)
Dallista:
01. Celebration Decay
02. Pulse Of The Dead
03. Arrival Of Desolation
04. Any Last Words
05. Asylum Of Blood
06. Darkness Divine
07. Long Way Home
08. Cold Blooded
09. Death Eternal
10. Collision Course Disaster
11. Masquerade Of Good Intentions
ma ezért ennyire nem rossz a helyzet, igen jó kis lemez lett ez, nem egy túlsàgosan emlékezetes, de azért megnéznén mondjuk a cikkben emlìtett Annihilator társasàgàban, ahol azért nincs szó ilyen nagy mértékű énekes váltásról, na jó az elsô négy lemezen mindegyikén màs énekel, de szegégy Randy (R.I.P.) is visszatért, Jeff is nyomott egy mesterhármast, utána meg már csak Joe, és Dave Padden volt a mikrofonnál, ôt nagyon sajnálom, hogy felszìvódott.
Midenestre ez a lemez jó, volt ettôl felejhetôbb alkotásuk is.
Attól még, hogy durvultak a régi lemezeikhez képest és nem olyan kifinomult zenét játszanak, még nem jelenti azt, hogy ez egy rossz album. Sőt, amcsi powerben úgyse kapunk sok mindent mostanában, meg kéne becsülni ezt bőven. Erős új énekes, megszokott Vicious hangzás és minőségi gitármunkával megspékelt leginkább középtempós, néha thrash-be hajló, tökös számok. Az egész világhálón szinte jó kritikákat kap a lemez, alaptalan ez a 4 pont.
“Attól még, hogy durvultak a régi lemezeikhez képest és nem olyan kifinomult zenét játszanak, még nem jelenti azt, hogy ez egy rossz album.”
Én nem is ezt mondtam. Azzal semmi bajom, hogy durvultak, azzal sokkal inkább, hogy többszöri meghallgatás után sem emlékszem egy árva dallamfoszlányra vagy bármire. Az énekes meg… Oké, nem hamis, de teljesen jellegtelen, és a dallamai is homogének: nem hiszem, hogy egy VR-be való jelentkezésért nem tolonganának a jobbnál jobb torkok.
A francia Nightmare is hasonló vonalon mozog, mint a Rumors, de ebben a 2 számukban több a fogósság, mint a teljes VR-albumon, a hölgyike pedig tényleg tud énekelni:
https://www.youtube.com/watch?v=O_MTIoVlw7o
https://www.youtube.com/watch?v=U1WJDsgRHnc