Vicious Rumors: Electric Punishment
írta Mike | 2013.04.19.
Megjelenés: 2013
Kiadó: SPV
Weblap: http://www.viciousrumors.com/
Stílus: Power metal
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Eljött hát annak az ideje is, hogy egy Vicious Rumors-albumra négy pontot adok. Egykori kedvenceim mára teljességgel elszürkültek, ám ha pontosabban akarok fogalmazni, mondhatnám, hogy Carl Albert énekes zseni 1995-ben bekövetkezett tragikus halála óta nem tudtak igazán emlékezetes nagylemezt kiadni e név alatt. Voltak persze egészen jó munkáik, a ’Sadistic Symphony’-t és a ’Warball’-t magam is előveszem olykor, ahogy a súlyosabb, kevésbé dallamorientált ’Cyberchrist’-ot is, azonban emezek is elbújhatnak pironkodva az Albert-éra vitathatatlan klasszikusai mögött. Nem beszélve az annak idején Geoff Thorpe főnökúr egydimenziós énekével elcseszett ’Something Burning’-ről és a 2011-es ’Razorback Killers’-ről, e kettő nagyjából a „szóra sem érdemes” kategória kacat-tucat képviselői, nálam legalábbis mindenképp.
A friss album egyik – ha nem A – legmarkánsabb fogyatékossága az énekbeli hiányosságokban rejlik, Brian Allen ugyanis nem egy főnyeremény, és a ’Razorback…’ után ezúttal is ő ragadott mikrofonvéget. Véleményem szerint még van annyira vonzó név a Vicious Rumors, hogy Thorpe könnyűszerrel találna olyan frontembert, aki valóban tud énekelni, aki kellőképp dallamérzékeny; egyszóval senki ne magyarázza meg nekem, hogy – egy hülye hasonlattal élve – Geofféknak muszáj folyton Skodával járniuk, ha simán fussa egy BMW M6-ra is. Megint más, hogy esetleg Thorpe személye nem tűri meg maga mellett a zenésztagokat hosszabb távon – most például a gitáros poszton van ismét változás… Meg sem lepődöm.
A két évvel ezelőtti lemezre mai füllel már nem adnék 6,5 pontot, mint tettem akkor (az átlagot képviselő 5 sokkalta reálisabb volna), az ’Electric Punishment’ azonban még ahhoz képest is harmatosabb produkció. Mindamellett ne kizárólag Allen lagymatag énekteljesítményére kenjük az album bukását, hiszen a ’Warball’ sem lett überzseniális a klasszisokkal jobb hangú Riverával a fedélzeten; ezúttal viszont a roppant szürke dallam(talanság)okon kívül bizony a zenei alap sem lett valami izgalmas, így aztán az „Elektromos büntetés” (hű, micsoda PVC-dzsekis cím!) minden szempontból balsikerű portéka. Na, jó, a hangzás az egyetlen, ami rendben találtatott, az tényleg bivalybaszóan izmos lett, talán a legdögösebben megszólaló album a komplett életműben.
Szerintem csak arról van szó, hogy Geoff Thorpe mára elfelejtett jó zenét írni. Mert ez az anyag magával Bruce Dickinsonnal az élen sem volna sokkal több, mint ami. Pedig nem indul rosszul az I Am The Gun-nal, amely inkább thrash, mint power metal, s Allennek – ha már lenyűgöző hangszál-akrobatikára nem is képes – ahhoz azért van érzéke, hogy hasonlóan ráspolyos témákat préseljen ki magából, mint az Overkill-es Blitz. Máskülönben ez egy javarészt gyors szám tempóváltásokkal, ugatós refrénnel, azt azonban az égvilágon semmi sem indokolja, hogy hat perc fölé kússzon, ennyi ideig ugyanis nem tudja fenntartani a figyelmet. És ebbe a csapdába bizony nem utoljára lépnek bele… A folytatásban a Black X List-tel még jobban rátaposnak a gázpedálra, szó mi szó, tökösségből jeles – ötletességből viszont ismét megbuknak. A kőegyszerű refrén is csak egy nagy vagdalkozás, semmi több. A címadó egy középtempós döngölde, van is húzása, sőt a szívemnek oly kedves ’Jugulator’ (Judas Priest) világára emlékeztet, hogy egy dicséret-magvat is elhintsek legott. A maga hat és fél percével azonban ez is rétestészta-effektus…
A D-Block újfent egy speed metal daráló… és újfent semmi különös. A ’Welcome To The Ball’ idejében az ilyeneket úgy kikukázták volna, mint macskát szarni. Az Escape (From Hell) power-ballada egészen rendben van, a dallamok is szépen beleülnek a fülbe, noha azért óhatatlanul magam elé képzelem, hogy egy jobb énekessel mit lehetne kihozni belőle… És innentől fogva az addig sem túl acélos album brutális zuhanórepülést vesz: a Dime Store Prophet mindössze annyira érdekfeszítő, mint egy parlamenti közvetítés hétfő délelőtt. Oké, a vadkanmód röfögő riffek egész finomak, egy Vicious Rumorstól azonban ez borzasztó kevés! Thorpe-ék is meg akarták írni a maguk Nagy Metal Himnuszát a Together We Unite képében, amit majd minden koncerten elő lehet húzni, és ami egyesíti a metaltesókat, de hát könyörgöm, ahhoz minimum egy arénaszaggató refrént illet volna kiötleni. Nem sikerült. Ha az ember metalhimnusz írására adja a fejét, előtte nem árt tanácsot kérni Joey DeMaiótól… Mindenesetre talán a leggyengébb dal, amit eddig hallottam tőlük. A Rage-re hajazó, fél-lírai Eternally-re csupán egy szót mondok: dögunalom. Hol vannak már a Carl Albert-korszakra jellemző, szinte AOR-os kórusvokálok?! (Tévedtem, ez a legrosszabb daluk.) A Helstar nyomdokain halad a galoppozó Thirst For A Kill, ám konkrétan semmi, hangsúlyozom SEMMI emlékezetes nem történik benne. A Kiss-féle Strange Ways átiratát már végig sem tudtam hallgatni, olyannyira lapos lett. (Az az „ének” meg mijaf…?!)
Az előző korong jellegtelenségét követően folytatódik a lejtmenet a Geoff Thorpe Band legújabb produkciójával, mindenféle epés irónia nélkül mondhatom, hogy a cím találóbb lenne „Digital Punishment”-ként. Tán jobb volna még időben lezárni a Vicious Rumors-fejezetet, Mr. Thorpe.
Legutóbbi hozzászólások