Ritchie Blackmore jó szokásához híven ismét felfedezett egy ismeretlen énekest, Ronnie Romerót. Hiszen ki a fene hallott Ronnie James Dióról 1975 előtt, vagy Graham Bonnetről, Joe Lynn Turnerről, Doogie White-ról, mielőtt a Rainbow énekesei lettek. De ide sorolhatnám akár a Deep Purple-ben Ian Gillant váltó David Coverdale-t is. Szóval Ritchie-nek jó érzéke van ahhoz, hogy meghallja a „hangot”, és a vele készített lemezek iszonyú magasságokba röpítették ezeket a tehetséges énekeseket. Most azonban Ritchie elfelejtett lemezt írni Romerónak! Azóta repked egyik zenekarból a másikba, próbál kezdeni valamit a hírnevével, de talán most eljött az ő ideje. Adrian Vandenberg megírta neki a hőn áhított „Rainbow-lemezt”.

Én már akkor imádtam Vandenberget – a nyolcvanas évek első felében –, amikor David Coverdale még nem is hallott róla. A Michael Schenker Group előzenekaraként turnézva tett szert népszerűségre Japánban, tanult is a „Mestertől”, olyan dallamosak a szólói néha, hogy szinte fütyülni lehet, majd „elengedi a kezét” és fog hirtelen 24 hangot két másodperc alatt. Eszméletlen technikás a pasas! Micsoda pech, hogy mindössze egy Whitesnake-lemezen játszhatott igazából! (Az ‘1987’ felvételeiről pont lemaradt, ott csak egy szólót vettek fel vele utólag a Here I Go Againhez, aztán meg izgalmában, hogy ilyen nagynevű csapatba került be, „túlgyakorolta” magát és ínhüvelygyulladás miatt nem tudta feljátszani a ‘Slip Of The Tongue’ lemezt, amit egyébként ő írt teljes egészében.)

Adrian 1994-ben csinált egy blues-rock lemezt Manic Eden néven azokkal az arcokkal (Rudy Sarzo, Tommy Aldridge), akikkel nem játszhatott egy lemezen ’89-ben, csak Covi helyett Ron Young énekével. Miután az is megbukott, majd a Coverdale szólólemeznek indult ‘Restless Heart’ sem lett sikeres, visszavonult és Wolf Hoffmannhoz hasonlóan más művészeti ágban kamatoztatta tehetségét. Festőművész lett. Tényleg, az összes Vandenberg-album borítóját is ő festette, a sivatagi országút fölött elhúzó cápákkal vagy a maja piramisok alól előtörő aligátorral, és persze, hogy a Vandenberg logót is ő tervezte! Pár éve visszatért a Vandenberg’s Moonkings élén, ismét a blues-rock volt a csapásirány, de nem ez áll neki igazán jól, hanem a hard rock muzsika. Ráadásul a blues-rockban pláne bűncselekménynek számítanak a rádióbarát négysoros szólók. Én így utólag inkább úgy fogom fel, hogy visszaszoktatás volt ez a részéről. Önmaga visszaszoktatása a színpadhoz.

Az új dalokat meghallgatva első gondolata talán mindenkinek az volt, hogy akkor most jön egy Whitesnake-klón lemez. „Adrian Vandensnake… Whitenberg…” – ahogy BZ írta egyik kommentjében. Nos, nekem meg elsőre Blackmore riffjei ugrottak be. Talán azért kígyózik az ember gondolata másfelé, mert nem annyira meghatározó a billentyű, mint a Rainbow-ban, inkább csak a szőnyegezés megy, mint a Shadows Of The Night refrénjében is. Ebben valóban jobban hasonlít a Whitesnake-re. Meg a lemez vége felé Adrian el is felejtkezik magáról és öntudatlanul átmegy Fehérkígyóba. De onnan is csak a legjobbat! A Shitstormról leginkább a Fool For Your Loving ugrik be, ami azért követendő példának nem rossz. És ha már oda tévedt, ott is maradt, a következő Light Up The Sky is erős hasonlóságot mutat holmi Éjszaka Gyermekeivel (Children Of The Night).

Ronnie Romero több dalban is megpróbál Coverdale-kedni, ami valóban egyfajta tudathasadásos állapotot eredményez, amikor mindezt Rainbow-riffekre teszi, de végül is volt közös nevezője a Blackmore-Coverdale vonalnak is, úgy hívták, hogy ‘Burn’. Meg ‘Stormbringer’. És az Adrian által jól megkomponált refrénekben aztán úgyis helyreáll a rend. Mert Axel Rudi Pellhez hasonlóan Adrian Vandenberg is egyedül írja – szövegestül – a dalokat. De végül is mindegy, hogy kinek mi ugrik be róluk, ha a végkövetkeztetés az, hogy jó.

Ha viszont meghallgatjuk a lemez harmadik dalát, a Hell And High Watert, ahol a billentyűs hangszer is fajsúlyosabbá válik, mindjárt egyértelműbb lesz a kép. Alkottam is egy találós kérdést Blackmore-rajongó Bigfoot barátunknak: „Melyik Rainbow-dal kezdődik délben?” Kb. 10 másodperc múlva köpte is a választ Messengeren: „High noon oh I’d sell my soul for water.” Hát igen, aki tud, az tud! Szinte ráénekelném a nyitó riffre a Stargazer kezdő sorait! Később, a – végre – elnyújtott szólórésznél meg inkább az Eyes Of Fire sejlik fel bennem, a JLT-éra egyik legjobb száma, de a Gates Of Babylon is benne van Ronnie hajlításaiban. A közel ötperces játékidő végre hagy időt a kibontakozásra, két részletben közel két percen át a szólógitáré a főszerep, és ennek a dalnak már egyetlen porcikáját sem lehet „levájtsznékezni”. A záró Skyfall úgy indul, mintha a Manic Eden lemezről maradt volna le, de aztán bekeményít, a gitárjátéka a JLT-éra egy másik gyöngyszemére, a Deep Rainbow The Cut Runs Deep című dalára hajaz. Persze ezt is átgyúrta Vandenberg a saját képére, és az öt és félperces játékidő lehetőséget ad végre nemcsak a szólózásra, de a ritmusváltásokkal való játszadozásra is.

A harmadik dal, amiben kedvére kiszólózza magát Adrian, a Ride Like The Wind. Az ilyen – staccato és legato triolák váltogatásával teletűzdelt – szólók miatt szerettem bele annak idején, most is többet vártam ezekből, de a „rádióbarát méret” mániája miatt a legtöbb dal négy perc alatti, amibe nem fér bele egy olyan kibontott szóló, mint amilyen annak idején a Waiting For The Nightban vagy a Fighting Against The Worldben volt. Ebben viszont végre hallok egy olyan szólót, mint annak idején pl. a This Is Warban! Viszont a Shout az egyetlen, ami igazából a régi Vandenbergre emlékeztet az új dalok közül, mondjuk a Wait ugrik be a stílus alapján, csak itt most gyorsabb az egésznek az üteme.

A Let It Rain ugyan lehetne amolyan bugyilecsúsztatós ballada, mint a The Deeper The Love, ha lágyabban vezetnék elő, a dallamvilága, lüktetése némileg emlékeztet is rá, de a Vandenberg nem ilyen banda. Odateszik magukat keményen, és így egész más karaktere lesz a dalnak. Ha már ballada kell, ott a saját magáról elnevezett csapat eddigi legnagyobb slágere: A nosztalgiafaktort maradéktalanul kimaxolják az 1982-es Vandenberg-ballada, a Burning Heart 2020-as változatával. Sok minden változott 1982 óta, az az üveghangokkal tűzdelt akusztikus gitár intró nem. Zseniális ma is!

Összegzés:

Adrian Vandenberg megírta Ronnie Romerónak azt a Rainbow-lemezt, amit Ritchie Blackmore elfelejtett. Jó, talán hívhatjuk White Rainbow-nak, mert megkörnyékezte a kígyó, mint Évát a Paradicsomban! Ha egy kicsit jobban elengedte volna magát szólók terén, akkor nem sajnáltam volna tőle még a 10 pontot sem! 35 évet vártam egy új Vandenberg-lemezre. Megérte!

Pontszám: 9,5

Megjelenés: 2020
Kiadó: Mascot Label Group
Weblap: vandenbergband.com
Stílus: Hard rock
Származás: Hollandia

Zenészek:

Adrian Vandenberg – gitár, billentyűs hangszerek, vokál
Ronnie Romero – ének
Randy van der Elsen – basszusgitár
Koen Herfst – dobok

Közreműködtek:

Rudy Sarzo – basszusgitár
Brian Tichy – dob
Sem Christoffel – basszusgitár
Mart Nijen Es – dob

Dalcímek:

1. Shadows Of The Night
2. Freight Train
3. Hell And High Water
4. Let It Rain
5. Ride Like The Wind
6. Shout
7. Shitstorm
8. Light Up The Sky
9. Burning Heart – 2020
10. Skyfall