Roine Stolt ’Manifesto Of An Alchemist’ című albumával kezdődött a Flower Kings életének újabb fejezete. Az azóta megjelent három albumnak köszönhetően tudjuk, hogy a csapat él és virul. A ’By Royal Decree’ különlegessége, hogy az egykori alapító tag, Michael Stolt (basszusgitár) is visszatért, bár Jonas Reingold még nem jelentette be távozását. Ennek ellenére elmondható, hogy ezt a lemezt is lényegében ugyanaz a csapat készítette, akik 2017-ben újra lelket leheltek a zenekarba.
Az ’Islands’ tele volt izgalmas, dallamos ötletekkel, amit összességében frissnek és előremutatónak találtam. Ezzel szemben a ’By Royal Decree’ központi eleme a nosztalgia. Roine Stolt több évtizedes, eddig felhasználatlan ötleteit is elővette, ezeket zenésztársaival újragondolva és persze friss elképzelésekkel egybegyúrva formálták dalokká. Végül ismét egy dupla CD-nyi anyagot kaptunk, tele rövid, egyszerű szerkezetű dalokkal. A tiszta játékidő 94 perc. Ez a lemez inkább a régi, a kétezres évek előtti Flower Kings hangulatát adja vissza. Roine testvérének visszatérése, a korai ötletek felhasználása és az analóg rögzítési technika érezhetően ebbe az irányba befolyásolta a teljes lemezt. Roine a korong beharangozása kapcsán elmondta, hogy élőben a korai időszakot is fel szeretnék eleveníteni. Ennek a nosztalgikus hangulatnak azonban egy komoly hátulütője lett: a kreativitás csorbult. A törzsrajongók, akik ismerik és szeretik ezt az időszakát a svédeknek, az új albummal is megbékélnek majd. De mindenképpen többszöri hallgatás szükséges, hogy igazán el tudjunk mélyülni ebben a világban.
A The Great Pretender az első pillanatától kezdve megragad, köszönhetően Hasse Fröberg énekének, de persze Stolt énekhangja és gitárjátéka is szívet melengető. A folytatásban a kísérletező hangvétel kerül elő, a World Gone Crazy címe is erről árulkodik. Michael basszusalapja izgalmas és jó kiindulási pont, amire Mirkko DeMaio dobos a jazz világát idéző ritmusokkal reagál, a hab a tortán pedig Zach Kamins billentyűs nagyszerű játéka. Engem azonban továbbra is az A Million Stars típusú dalok fognak meg inkább. A második lemez talán legszebb darabja a Silent Ways, amiben ismét Fröberg énekel, 12 húros akusztikus gitár kísérettel. Ezzel szemben a Letter inkább Roine világát, lelkiségét idézi meg, a Mothban pedig ismét a billentyűs szárnyalását hallhatjuk. A korong végén hallható Shrine pedig tökéletesen megmutatja, hogy ez a fiatalember milyen jó igazolás volt, zongorajátéka kidomborítja érzékeny oldalát.
Fáj a szívem, mert a Flower Kings egy olyan lemezt rakott össze, ami kompozíciós szempontból kimagasló, de mindent összevetve mégis az az érzésem, hogy jócskán rövidíteni kellett volna a játékidőn. Bár ez az album nem lett olyan erős, mint az előző, de az új tagságnak köszönhetően a virágzás folytatódik.
Legutóbbi hozzászólások