Idén februárban egy igazi mesterművet jelentetett meg a The Cadillac Three legénysége ’Country Fuzz’ címmel. Megmondom őszintén, sokszor hajlamos vagyok jobban belelkesedni a kelleténél, ezért majd nyolc hónap elteltével kicsit visszatekintettem a lemezre, hogy valóban tízpontos alkotás volt-e. Nos, a válaszom egy határozott igen, főleg ha figyelembe vesszük, hogy elődje, a 2017-es ’Legacy’ ugyan tartalmazott néhány gyöngyszemet – mint pl. Tennessee, Dang If We Didn’t – de sajnos időnként unalomba fulladt. Közben szinte a semmiből jelentették be a srácok, hogy új lemezük érkezik, ez pedig a tárgyalt ’Tabasco And Sweet Tea’.

Első gondolatom az volt, hogy remélem, a mennyiség nem megy majd a minőség rovására, de arra álmomban sem gondoltam, ami itt várt. A fiúk elárultak pár gondolatot az anyagról még a megjelenés előtt, és ott bizony nem titkolták, hogy ezúttal teljesen más jellegű albumot készítettek, mint a korábbiak.  Egyik inspirációnak a ’Country Fuzz’ The Jam című szerzeményét hozták fel, mert elmondásuk szerint szerettek volna jobban elmerülni a jammelős-zenélgetős dalok világában. Továbbá kifejtették azt is, hogy mindig nagyon sok zenei hatás érte őket, és most jobban teret engedtek ennek. Nyilván nem lövünk le minden poént előre, de azt javaslom, hogy a fent említett The Jamet kezdje el hallgatni, aki nem ismeri, mielőtt tovább olvasna:

Tizenegy dallal ismerkedhetünk meg, már ha egyáltalán képesek vagyunk egyszerre lepörgetni az anyagot. Tudom, ez most erős kijelentésnek tűnhet, de sajnos ezzel a lemezzel komoly gondok vannak. Akik olvassák az írásaimat, bizonyára tisztában vannak vele, hogy a Dél abszolút szerelmese vagyok, és imádom azt az érzést, amit ez a zene ad a magamfajta „hillbilly-lelkületű simple man”-nek, de ezt a feelinget nem itt kell keresni, mert egész egyszerűen nem létezik ezen a lemezen. Úgy döntöttem, nem fogok dalokat kiemelni és elemezni, annak ugyanis semmi értelme. Miközben hallgattam, végig az motoszkált a fejemben, hogy ezzel vajon mi volt a céljuk? Olyanok a számok, mintha egy nóta szólna végig, ami háttérzenének talán elmegy, de ha jobban belegondolok, még annak sem igazán. Egy kaptafára készült dalcsokor ez, amiről már-már azt gondoltam, hogy demófelvételek sokasága, hiszen még dobgép is van bennük, ám még ha demók is lennének, akkor is úgy gondolnám, hogy ezeken még dolgozni sem érdemes, hogy kiteljesedjenek. A gitár éppen csak döngicsél, és látszólag próbálnak valamiféle értékelhető dallamot összehozni, de az sem sikerül. Még nagyobb baj, hogy ezt tizenegy számon keresztül húzzák. Igazából nem is tudom megmondani, hogy ez milyen zenei stílus akar lenni, merthogy nem country és nem is southern rock, az biztos. Összesen két dalnál éreztem, hogy talán ezekből lehetett volna valami, ha még dolgoznak vele:

Értem én, hogy fontos a művészi szabadság, meg hogy mi értelme lenne tizedszerre is ugyanazt megcsinálni. Nem is gondolom, hogy ennek így kell lennie, de ott van egy másik nagy kedvenc, Kid Rock, akiről tudvalevő, hogy ő aztán még sosem csinált két egyforma albumot, mégsem távolodott el egy percre sem önmagától. Azt is megértem, hogy jelenleg a zeneipar teljesen leállt, és nekik is pont a ’Country Fuzz’ turnéját kellett félbeszakítani, ezért koncertek híján valamivel el kellett ütni az időt. Egy dolog biztos: ezt nem kellett volna erőltetni, mert olyan az egész, mintha valami kezdő zenekar bontogatná a szárnyait az első közös próbán. A kritika elején írtam, hogy a ’Legacy’ sem volt a legjobb művük, ott azért mégis helyet kapott pár ehhez fogható dal, amit javaslok, hogy az első sokk után hallgasson meg mindenki:

Ehhez képest az az album egy 100 pontos klasszikus. Direkt nem hasonlítottam a legutóbbihoz vagy a legelsőhöz, mert nem lenne fair. Nem tudom, mi volt a céljuk ezzel a 11 dallal. Le akarták kicsit porolni a hangszereket, mert nem lehet turnézni? A kényszerszünet miatt valamivel el akarták ütni az időt, de a ’Country Fuzz’-zal minden ötletüket kiírták magukból? A válasz igazából teljesen mindegy, erre a lemezre nincs mentség. Tudnék még ide írni sok rosszat, de nem fogom megtenni, mert az egyik nagy kedvencemről van szó, és mert az előző négy lemezükkel örökre beírták magukat a szívembe.

Összegzés:

Kicsit olyan ez, mint amikor imádott gyermekünk rossz fát tesz a tűzre, és kénytelenek vagyunk megfegyelmezni, de persze attól még nagyon szeretjük. Bízom benne, hogy ez egy egyszeri botlás volt, amit nagyon hamar elfeledtet majd egy, a ’Country Fuzz’-hoz hasonló lemez a következő alkalommal.

Pontszám: 2,5

Megjelenés: 2020
Kiadó: Big Machine Records
Stí­lus: southern rock / country
Származás: USA

Zenészek:

Jaren Johnston – gitár, ének
Kelby Ray – lap steel gitár, dobro, akusztikus gitár, vokál
Neil Mason – dobok, ütőhangszerek, vokál

Dalcímek:

1. Tabasco & Sweet Tea
2. Stop That Girl
3. Head Over Wheels
4. Sweet Southern Spirit
5. Road Soda
6. Bridges
7. Devil’s Lettuce
8. Crispy
9. Money Ain’t Shit
10. Turn the Radio On
11. Sabbath On Cornbread