Steve Howe: Love Is

Hat éve nem készültek új Yes-dalok, Steve Howe viszont szorgalmasan készíti saját projektjeit. Négy éve megjelent a hatodik ’Homebrew’ album, 2017-ben a tragikus hirtelenséggel elhunyt fiával, Virgillel közösen adott ki egy ragyogó lemezt ’Nexus’ címmel, és most itt a legújabb alkotás, a ’Love Is’.

Ha nem számítjuk a ’Homebrew’ sorozatot, akkor a 2011-es ’Time’ óta nem jelent meg önálló produkciója a gitárosnak. Házon belül oldotta meg a felvételi munkákat, hiszen fia, Dylan dobol, aki mostanában besegített a Yes háza táján is, amikor Alan White egészsége nem engedte, hogy a szerkó mögé üljön. Itt van Jon Davison is, aki immáron nyolc éve énekel a bandában. Elvállalta a basszusgitáros szerepét is, így trióban vették fel a lemezt. Külön billentyűs nincs, Steve Howe kezeli a hangszert, amikor szükség van rá. Bár egy gitáros szólóalbuma, mégsem mondanám, hogy száz százalékig gitárcentrikus album született, mert az ének legalább olyan fontos, aprólékosan kidolgozott, mint a fő hangszer részei.  Az elektromos és az akusztikus gitár fele-fele arányban szerepel a dalokban, az utóbbi nagyobb szerepet kap, mint a Yes felvételein.

Az album tíz szerzeményét úgy szerkesztették meg, hogy felváltva halljuk a vokális és a hangszeres szerzeményeket. Persze úgy, hogy azonnal felismerjük a Yes zenei világát, ám ez a lemez nem olyan fajsúlyosan progresszív rock, mint azt az anyazenekartól megszoktuk. Könnyebb, légiesebb, slágeresebb, de ez nem azt jelenti, hogy rosszabb zene – ellenkezőleg! Nemcsak az énekdallamok, hanem az akkordmenetek is a melodikus rock felé mutatnak, mindez hallatlan igényesen kidolgozva. Az is érdekes szerkesztési elv, hogy egy lírai dallammal kezdődik az anyag. A Fulcrum óvatos akusztikus fantáziája után jön egy pörgős dal, a See Me Through. Döntő többségben akusztikus alapokra épülnek a dalok, és Howe nem elégszik meg egy témával egy szerzeményen belül, meghökkentő váltásokat alkalmaz. Például az egyik instrumentális darab, a Pause For Thought kezdetén melankolikusan, szinte David Gilmour stílusában pengeti gitárját, erre épül rá a szintetizátor, aztán hirtelen átvált egy négynegyedes dallamsorra, már elektromos alapokkal. Az utolsó szám, a vokális On The Balcony abszolút jazz-rockosan kezdődik, aztán rockosan pörög a ritmus, ám Davison hangja sokat lágyít az összképen. A dob és a basszusgitár összjátéka nem olyan bravúros, mint a Yesben, de ez a zene nem is igényli ezt.

A zenei kínálat nagyon gazdag, hiszen a fősodor és a már említett elemek mellett reneszánsz, komolyzenei panelek is hallhatók, a kórus alkalmazásától sem riad vissza Howe. Itt most egyedül van, nem kötik a Yesben előírt zenei ösvények, kalandozhat kedvére, és így is tesz. Halljuk a steel gitárt is, nem countrys beütéssel, Howe ezt a hangszert is abszolút egyénien kezeli.

Összegzés:

Egy nagyon sokrétű, mégis fogyasztható album született, mely a legmagasabb zenei igényeknek is megfelel. Dallamos, befogadható, sokszor andalít, mégis oda kell figyelni, mert káprázatos zenei és hangszerelési megoldásokat alkalmaznak. Nem sokan képesek rá, hogy egy korongra ilyen sok zenei témát pakoljanak. Az a nem sok birtokában van annak a tulajdonságnak, amit tehetségnek hívunk. Steve Howe a kevesek közt foglal helyet. Progresszív rock ez a javából, ám lazábban, könnyebben, mint amit először gondolunk a műfajról.

Pontszám: 9

Megjelenés: 2020
Kiadó: BMG
Stí­lus: progresszív rock
Származás: Nagy Britannia

Zenészek: 

Steve Howe – elektromos gitár, akusztikus gitár, billentyűsök, steel gitár, ütősök, ének
Dylan Howe – dob
Jon Davison – ének, basszusgitár

Dalcí­mek: 

1. Fulcrum (instrumental)
2. See Me Through
3. Beyond The Call (instrumental)
4. Love Is A River
5. Sound Picture (instrumental)
6. It Ain’t Easy
7. Pause For Thought (instrumental)
8. Imagination
9. The Headlands (instrumental)
10. On The Balcony