Kezdeném azzal, hogy idén számomra a Sorcerer nevéhez fűződik Az Év Legjobb Doom Dala, amely nem más, mint e lemez címadója, a Lamenting Of The Innocent. És van egy olyan érzésem, hogy ez már így is marad, a Jóisten sem fog rajt’ változtatni; ha pedig 2020-ban azt találod mondani, hogy „EPIKUS DOOM METAL”, akkor én simán rávágom ezt a dalcímet. Csak semmi cicó. Ahogy valószínűleg három évvel ezelőtt a második lemezükről is éppen a címadó tételre, a The Crowning Of The Fire Kingre tettem volna a koronát ugyanezen oknál fogva.

Ám most esett meg első ízben az, hogy egy Sorcerer-album ilyen nehezen adta meg magát nekem; az előző kettő úgymond instant jellegű volt, amolyan „veni, vidi, vici”-féle eset, noha furcsamód azt sem állítanám, hogy a ’Lamenting…’ más volna, mint elődei, ráadásul a jól bevált skandináv recipe egészen hasonlatos, mégis valamivel nehezebben férkőzött hozzám. Pedig a nem túl emlékezetes intrót követő első „rendes” szám, a The Hammer Of Witches egy ordas nagy slágerbomba, legalábbis e közeghez mérten mindenképp: duplázós, középtempós power metal, a zakatolós riffeknél pedig feldereng a Mindenható Candlemass – mi más? – márványkőbe vésett szent neve. No, és a „BURN! WITCH! BURN!” vokáljait akár a Testament indián törzsfőnöke, Chuck Billy is bömbölhetné. Mondom én, hogy jó ez!

Ettől függetlenül – mint említettem – nem volt első hallásra szerelem. Némelykor azt éreztem, hogy oda a kreativitás, fogy a szufla, és még a csúfságos „iparosmunka” kifejezés is bevillant a képregény-buborékba, hogy aztán idővel szerencsére ki is pukkanjon; merthogy a teljes album szépen megadta magát, mint az álmaid asszonya, akit sokáig ostromolsz, kéreti-kelleti magát, ám a végén úgyis a karjaidba omlik. A Sorcerer-lemez pedig éppen ilyen: korántsem olcsó céda, hanem egy elegáns úrinő csupa mívességgel, rejtéllyel és tartalommal… Egyetlen kivetnivalóm van, ami nem más, mint hogy az album íve kissé megbicsaklik a második felében, ugyanis szinte egymást követik az egyívású, elmerengő, úgyszólván lírikusabb tételek (Where Spirits Die, Deliverance, Condemned).

Apropó, Deliverance: a korong kakukktojása ő, tudniillik egy pőre ballada, ráadásul két vendégmuzsikus is emeli a fényét, nevesül a Candlemass régi-új trubadúrja, a jó Johan Längquist énekel duettet Anders mesterrel, Svante Henryson pedig csellón segít be. És itt hadd időzzek el egy pillanatra: ritkán találkozom igazán lélekfacsaró lírai dallal, sok esetben a többségük a bazári giccs és az üres pátosz határmezsgyéjén libikókázik, és azt sem állítom, hogy a Deliverance oly páratlan volna, ám kétségkívül van lelke! És van még benne némi ódon kosztümösség, afféle szépia jellegű képeket látok, akárcsak az ősrégi, megkopott fotóknál, amelyek rég elfeledett, százéves történetekről mesélnek… Henryson visszafogott csellójátéka pedig sokat hozzátesz a mélabúsan elvágyódó, mégis emelkedett hangulatához. De jó lenne élőben is hallani egyszer!

És ha már egy vérbő koncertélmény után sóvárgok (főként ezekben a cudar időkben), akadnak hát ténylegesen élő előadásra született szerzemények: ilyen a valamelyest modernebb hangvételű Age Of The Damned, amelynek ólomsúlyos, szaggatott riffjeivel betont lehetne bontani, a hősies refrén pedig azonmód beleragad a füledbe. Hamisítatlan koncertfavorit, már látom is magam előtt, ahogy ezer torokból harsog a „Can you hear them crying in the night?” kórus! Idecitálható még az Institoris is, a gitártémái az Avatariumot juttatják eszembe. Egyébként meg a komor színezetű doom metal uralkodik az anyag egészén, s ennek ékes példája a Dance With The Devil: sötét, okkult atmoszféra, latin kórusok, heroikus refrén, Black Sabbath-ízű riffelés, többkörös szólóorgia – van itt minden, ami a Nagy Doom Metal Enciklopédiában írva vagyon. A középkori hangulat nem véletlen, a ’Lamenting…’ album ugyanis az 1486-os keletkezésű Malleus Maleficarum című inkvizíciós művet veszi alapul, amely a boszorkányüldözés „bibliájának” tekinthető. A Sorcerer-dalszövegek amúgy igencsak plasztikusak, nem feltétlenül mutogatnám kezdő ministránsnövendékeknek:

„Unholy rites, conjure the demon
With a virgin sacrifice
They chant his name in muted choirs
The darkened knight, Beelzebub
His kingdom shall arise and rule again.”

(Dance With The Devil)

A személyes kedvencemről pedig már szóltam a felütéskor: a kivételes énekdallamokban és hangszeres témákban tobzódó Lamenting Of The Innocent egy méltóságteljes folyóként hömpölygő szerzemény közel kilenc percben, egy definitív epikus doom metal remekmű, monumentális refrénnel megkoronázva, a drámai finálé pedig egyenesen az égbe kapaszkodik. S még hörgést is kapunk a legújabb tag, Justin Biggs basszeros jóvoltából… Amennyiben én vagyok a Számsorrendért Felelős Miniszter, akkor bizony ezt választom az utolsó dalnak, tökéletes lezárást adna az albumnak. Annak az albumnak, amelynek a hangzásképe is elsőrangú, olyan természetesen és bombasztikusan szól, hogy miközben hallgatod, a számok nem férnek be a szobádba (hogy egy klasszikust idézzek). A banda 1988-as megalakulásában oroszlánrészt vállaló Anders Engberg énekteljesítményét pedig külön is ki kell emelnem (jóllehet, megteszem ezt minden alkalommal): az 51 éves fickó valóban egy istenáldotta tehetség, nem csupán a doom műfaj, hanem a teljes metalszíntér egyik legnagyobb torka, ráadásul a dallamai is roppant emlékezetesek és karakteresek.

Az sem hétköznapi dolog ám, hogy ezek a jóemberek az összes (!) dalhoz készítettek klipet, még ha egyiket sem gondolom a videó-művészet csimborasszójának, promóció gyanánt azonban kiváló húzás volt! És jó kérdés, hogy a Sorcerer legközelebb merre fog elindulni, az a véleményem, hogy ezzel az öt év alatt kiadott három alkotással szépen körbejárták a saját hangzásvilágukat, kíváncsi vagyok tehát, hogy negyedik alkalommal vajon bátrabbak lesznek-e, elmerészkednek-e eddig ismeretlen tájakra vagy maradnak a már kitaposott ösvényen? Én azért némi újító szándékban reménykedem…

Összegzés:

A Sorcerer a harmadik sorlemezével bebiztosította előkelő helyét a legnagyobb doom metal bandák Valhallájában páholyában, mégpedig a Candlemass, a Scald, a Solstice és a Solitude Aeturnus illusztris társaságában, hogy az olyan kortárs királyokról se feledkezzek meg, mint az Atlantean Kodex vagy a Below; azt gondolom, a műfajban jelenleg nem sok izgalmasabb kompánia van a svédeknél. Ki merem jelenteni azt is, hogy az elmúlt években az Epikus Doom Metal talán az eddigi legtündöklőbb fénykorát éli!

Pontszám: 9

Megjelenés: 2020
Kiadó: Metal Blade Records
Weblap: sorcererdoom.bandcamp.com/
Stílus: epikus doom metal
Származás: Svédország

Zenészek:

Anders Engberg – ének
Justin Biggs – basszusgitár
Kristian Niemann – gitárok és billentyűk
Richard Evensand – dobok
Peter Hallgren – gitárok

Dalcímek:

1. Persecution (intro)
2. The Hammer Of Witches
3. Lamenting Of The Innocent
4. Institoris
5. Where Spirits Die
6. Deliverance
7. Age Of The Damned
8. Condemned
9. Dance With The Devil
10. Path To Perdition
11. Hellfire (bónuszdal)