Roger Waters nincs jól. Nem egészségileg – kívánom, hogy még nagyon sokáig alkosson –, hanem lelkileg. Nehéz lehet úgy élni, hogy mindig keresnie kell valakit, akit utálhat, nem megoldásra törekszik, nem a bajai gyökerét akarja kitépni, hanem csak gyűlölni azt, és mindezt felerősíti, de csak annyira, hogy a probléma megmaradjon. Politikusok, ideológiák, zenészkollégák, mindegy. Jó példa erre egykori Pink Floyd-béli társaival a rendkívül rossz viszony – amiben David Gilmour vagy Nick Mason sem ártatlan, ezt ne felejtsük el –, ezen esze ágában sincs javítani. Inkább leszarozta zenészi kvalitásaikat, és titokban elkészítette a kultikus ’The Dark Side Of The Moon’ album újraértelmezett verzióját az 50 éves jubileumra. A „redux” szót hozzábiggyesztette az eredeti címhez, ami annyit tesz: „megújult, feléledt”. A lemezt hallgatva nekem nem ez a minősítés jut eszembe.
Nem volt megelégedve a szövegekkel, ezeket kizárólagosan ő írta a Pink Floyd remekművéhez a már 50 évvel ezelőtt is felgyorsult világról. Ezúttal jó pár monológot tett hozzá, ezekben sokszor kesereg az elmúlásról, a még betegebb világról, a saját életéről. Elmondása szerint azért tett így, mert annak idején a lemez üzenete fiatal koruk miatt nem ért célba. Hát, olvasva ezt az újonnan alkotott depressziógyűjteményt, ez inkább elriasztja a hallgatóságot.

A hangszerelés is kiveri a biztosítékot. Miért kellett lecsupaszítani a dalokat? Pont a Floyd zenéjének a lelke veszett el ezzel a minimálmegszólalással. Manapság a fiatal popsztároknál a divat, hogy minél egyszerűbben hangszereljék dalaikat, igazodva jelenkorunk elvárt életszemléletéhez. A kócos, kissé túlsúlyos sarki utcazenész, Ed Sheeran vagy a tinidepresszió szobrává merevedett Billie Eilish felvételei tökéletesen alátámasztják ezt a gondolkodásmódot. Watersnek dédnagyapa korában viszont nem kellene követni ezt a trendet.
Tudjuk, sem ő, sem David Gilmour nem tartoznak a világ legjobb énekesei közé, de ezen a lemezen még az énekdallamokat is sikerült kinyírni. Nagyon unalmas végig az összes dalban uralkodó suttogó énekbeszéd és a frissen írt monológok ugyanebben a tónusban történő előadása, még a The Great Gig In The Sky szöveg nélküli témája is kapott egy vaskos elmélkedést, a lélegzetelállító női énekesteljesítményt pedig kiváltotta egy kis hümmögéssel. És akkor a hangzást még nem is említettem, ezzel a nyers megszólalással végképp elveszett a Pink Floydhoz való igazodás utolsó lámpása is. Azt mondja Waters, hogy ezzel a lemezzel akar tisztelegni az eredeti mű előtt. Hát… ha zenével akarná kifejezni azt, amit nem tisztel, azt vajon hogyan oldaná meg?

Roger Waters az utóbbi időben elkövetett megnyilatkozásaival sok mindent lerombolt életművében, amiben azt gondoltuk, maximálisan hitt. Mi, a Pink Floyd és az ő rajongói tiszteltük állhatatosságát, kíméletlenül őszinte dalszövegeit, nyilatkozatait, melyekben a zsarnokság, az egyenlőtlenség, az agymosás, az értékek semmibevétele ellen emelte fel szavát. Az elmúlt egy évben valami megváltozott, teljesen ellentmond régebbi önmagának. Számomra ez akkora csalódást okozott, hogy úgy döntöttem, kihagyom az idei budapesti koncertjét, mert ezek után már nem tudok hinni neki. Maradnak a Floyd-albumok, a nem túl sok szólólemeze és a régebbi koncertek emlékei. Fájó leírni, de ő azon rockzenészek táborát gyarapítja, akik rosszul öregedtek meg, én pedig a szépre akarok emlékezni. Nyilvánvalóan a dac szülte ezt az albumot, mert lenézett kollégáinak üzent, hogy nélkülük jobban megy neki a ‘The Dark Side Of The Moon’. Sajnos e törekvése teljesen félrement.
Ha egy jó feldolgozást akar valaki hallani, javaslom a Dream Theater változatát, ebben benne van a Pink Floyd, Waters és maguk az előadók is.

Összegzés:

Ha valami tökéletes, valószínűleg nem tudunk továbblendülni onnan. A ’The Dark Side Of The Moon’ nemcsak a Pink Floyd, hanem a zenetörténelem egyik legtökéletesebb alkotása zenében, szövegben, hangzásban egyaránt. Roger Waters egyes cselekedeteit az utóbbi időben nehéz értelmezni, ez a produkció is gyarapítja az érthetetlen húzásai halmazát. Pontszámot inkább nem adok rá, annál jobban tisztelem a Pink Floyd-életművet.

                                           Pontszám: nincs

Megjelenés: 2023
Kiadó: SGB Music/Cooking Vinyl
Stílus: progresszív rock
Származás: Nagy-Britannia

Hivatalos hazai forgalmazónál kapható fizikai formátumok: CD, fekete és kék dupla vinyl.

Zenészek:

Roger Waters – ének, basszusgitár, analóg szintetizátor
Gus Seyffert – basszusgitár, gitár, ütős és billentyűs hangszerek, vokál
Joey Waronker – dob, ütős hangszerek
Jonathan Wilson – gitár, billentyűs hangszerek
Johnny Shepherd – billentyűs hangszerek
Via Mardot – teremin
Azniv Korkejian – ének
Gabe Noel – vonós hangszerek, szárangi
Jon Carin – billentyűs hangszerek, lap steel gitár
Robert Walter – zongora

Dalcímek:

01. Speak To Me
02. Breathe
03. On The Run
04. Time
05. Great Gig In The Sky
06. Money
07. Us And Them
08. Any Colour You Like
09. Brain Damage
10. Eclipse
11. *

* Cím nélküli bónusz, amely csak a dupla vinylváltozatra került fel, annak 4. oldalán ez az egyetlen tétel található. A 13 perces dalt a ‘The Dark Side Of The Moon Redux’ felvételei ihlették.