Nem újdonság, hogy Győrben világhírű muzsikusok adják egymásnak a kilincset már több éve. Csak az idén Rick Wakeman, a Djabe és Steve Hackett, Chris Slade, most pedig Stewart Copeland járt a Nyugat-Dunántúl központjában.
Copeland a Police dobosaként a ’70-es évek végének és a ’80-as évek elejének egyik legmenőbb rocksztárja volt, a banda lemezeiből 75 millió kelt el világszerte. Őt nem lehet bekategorizálni a rock műfajba, hiszen írt balettzenét, operát, sőt filmzenét is komponált, szóval széles zenei rálátással rendelkezik.
A turné európai része mindössze öt állomásból állt, ezek egyike volt a győri fellépés a Richter Teremben. A Győri Filharmonikus Zenekarnak már nagy tapasztalata van a rockzenészekkel való közös játékban, hiszen a fent említettek közül más legendás muzsikusokkal is összehozta őket az élet az elmúlt években.
Ez a mai este egy dal kivételével csak a Police-ról szólt. A zenei igényesség mellett ők mindig is törekedtek a széles körben való ismertségre, ezért gyakran készítettek kislemezslágereket kimásolva az aktuális albumukról, ezek pedig abszolút belefértek a rádiók zenei világába. Ezen az estén Stewart Copeland sem hagyta ki a legnagyobb sikerdalokat, így elhangzott a Roxanne, az Every Breath You Take, a Don’t Stand So Close To Me vagy a Message In A Bottle. A körülbelül másfél órás, két részből álló műsorba 15 dal fért bele, ezek nagyobbik fele a ‘Ghost In The Machine’ (1981) és a ‘Synchronicity’ (1983) albumról származott, amikor a Police a mainstream bandák közt is az egyik legnépszerűbb volt. Az egyetlen kakukktojás az első felvonás végén felcsendülő The Equalizer Busy Equalizing, amely Copeland egyik filmzenéje, az ’Equalizer’ című krimisorozathoz írta.
Beletett egy nagy csavart a műsorba, olyan szinten áthangszerelte a Police dalait, hogy a legtöbbet még akkor is nehezen ismertük fel, amikor a három énekesnő elkezdte énekelni. Egy dolog, hogy ezek a gitár-basszus-dob alapú dalok nagyzenekari kíséretet kaptak, azonban Copeland leásott a legmélyére, és mindent, a ritmust, a stílust, sokszor az énekdallamokat is tejesen szétzilálta, teljesen új köntösbe bújtatva. Deranged – olvashatjuk a szót a koncert címében, amely kb. annyit tesz, hogy szétzilálva, összezavarva. Nos, hallgatva a műsort, jobb kulcsszót nem találhattak volna a koncert címéül, teljesen új oldaláról ismerhettük meg az egykori trió szerzeményeit.
Copeland nagy showman, semmi kétség. Miután Eímear Noone karmester felkonferálta, ő is rögtönzött egy kis monológot heves testbeszéddel a színpad közepén, és a Győri Filharmonikus Zenekart (magyarul sikerült kimondania a nevüket) igazi rock and roll bandának titulálta, ami tulajdonképp igaz is ennyi híres rockerrel való közös zenélés után. Hetvenéves létére pofátlanul jól tartja magát, rendkívül energikusan dobolta végig a másfél órás hangversenyt. Az őrület akkor hágott a tetőpontra, amikor a szünet előtt Copeland átvéve a karmesteri szerepet, két dobverővel vezényelte le a The Equalizer Busy Equalizing című filmbetétdalt. A végén eldobta a két dobverőt, amit a közönségből a szemfülesebbek megszereztek, ám a szigorú dobtechnikus bejött, és ellentmondást nem tűrően visszakövetelte azokat. Nem hagyta ki egykori társa, Sting cinkelését sem, akivel voltak idők, amikor nem éppen a legjobb viszonyban voltak, ezt maga is beismerte.
Azonban ez csak körítés volt, a lényeget természetesen a zene adta, ami a legmagasabb igényeknek felelt meg. Bár Stewart Copeland volt az est főszereplője, nem csak rajta múlott, hogy ez az este ilyen szenzációsra sikeredett. Aki az egészet kordában tartotta, az Eímear Noone volt. Az ír karmester hölgy lazán, az emelvényen szinte táncolva fogta össze a produkciót, fantasztikus módon együttműködött Copelanddel is, aki a színpad jobb oldalán maximálisan koncentrált minden mozdulatára. Amúgy eszméletlen dobfutamokat produkált, szinte minden dalhoz adott dobkíséret egyenként felért egy szólóval. A három kiváló torkú énekesnő, Sara-Jane, Laise Sanches és Raquel Brown újraértelmezték a Police-szerzemények énekdallamait, és mindegyikük a saját képére formálta azokat, hol egyénileg, hol közösen, több szólamban – fantasztikus énekteljesítményt produkálva.
Azt gondolom, a filharmonikusok nem a hagyományos szimfonikus kíséretet adták, a Police-dalok szerkezete érzésem szerint nem menne ilyen hangszereléssel. Sokszor hallottam jazzt vagy inkább filmzenei elemeket a játékukban, persze ezt is kiválóan megoldották, hiszen a világ egyik legjobb zenekaráról van szó. Két magyar muzsikus is hozzájárult játékával a koncert fényéhez: a gitárt a Lee Olivér (Trillion, Cry Free, ék, Ütött-kopott angyal) kezelte, a basszusgitáron Szeifert Bálint (Mörk, ByeAlex) játszott.
Stewart Copeland nem tartozik a Föld normális lakói közé, és ez így van rendjén. Bár végigidétlenkedte a koncertet hol a dobok mögött, hol a karmesteri emelvényen, ez az attitűd nem fedte el azt a tényt, hogy egy olyan művészt köszönthettünk Magyarországon, akinek tevékenysége műfajokon ível át, aki klasszikus zenészként is bizonyított és rockzenészként lett világhírű. Ezzel a koncertprogrammal is azt bizonyította, hogy mindkét műfajban nagyon komolyan kell őt venni.
Demolition Man / King Of Pain / Murder By Numbers / Roxanne / Spirits In The Material World / One World (Not Three) / Walking On The Moon / The Equalizer Busy Equalizing / Every Breath You Take / Walking In Your Footsteps / GYFZ jam / The Bed’s Too Big Without You / Don’t Stand So Close To Me / Message In A Bottle / Can’t Stand Losing You // Every Little Thing She Does Is Magic
Köszönet a Livesoundnak!
A fotókért is, amelyek a főpróbán készültek.
A koncertfotókat a Facebook-oldalunkon fogjuk közzétenni.
Legutóbbi hozzászólások