Kitettek magukért a srácok. A Depresszió zenekar az alapítás 25. évfordulóját olyan erős évvel ünnepelte, amire rajongóiknak panasza nem lehet. Az év elején a 25 éves jubileumról emlékeztek meg egy koncerttel, amelyet rögzítettek, ez megvásárolható a 11. stúdiólemezük speciális kiadásának mellékleteként. A banda a 25. évében kiadott egy 10 számos stúdióalbumot (ez az a 11.), ennek a bemutatóját tartották a Barba Negrában, egy péntek esti „laza” koncert keretében.
A hosszúra nyúlt odaút közben azon gondolkodtam, vajon veszik-e a bátorságot ahhoz – amit egyre kevesebb zenekar vállal be –, hogy vajon az új anyag minden számát eljátsszák-e ezen a fellépésen? Mivel nagyságrendileg 35 perc játékidőről van szó, így egy kicsivel megnyújtott, inkább két óra színpadon töltött idő felé kacsintó show-val ez nem egy lehetetlen ötlet, gondoltam. Tudom, a soklemezes, több évtizedes bandák közönsége ritkán értékeli ezt, így valahol sejtettem, hogy az ötlet az enyém marad.
Szokás szerint nem húzták az időt Halász Feriék, a beígért fél tízes startot tartották és az új album nyitódalával (Édenkert) kezdtek. Az én fejemben folytatásként már szinte elindult a lemezen ezt követő Arcomba vág, de ez csak vágyálom maradt, helyette a Félig ösztönlény jött a sorban. Végül a másfél órás, 18 dalos műsor 5 új szerzeményt foglalt magában, így gyakorlatilag az ‘El kell mondani’ felét meghallgathattuk élő előadásban is, az meglepett, hogy a slágervárományos Veszem a bátorságot kimaradt.
Azt már megszokhattuk, hogy a budapesti Depresszió-koncerteken pazar látványvilággal lepnek meg minket a srácok, a pirotechnika pedig elmaradhatatlan show-elem már jó ideje. Gyakorlatilag az előadott dalok mintegy felében komoly méretű lángcsóvák támogatták a színpadképet, de nem okozott csalódást a gyönyörű világítás sem.
Újdonság volt számomra a háttérben elhelyezett nagyméretű kivetítőn a zenekari tagok időnként megjelenő képe, amely mintha egy aktuális időben rögzített kamerakép egyszerűsített rajza lett volna. Tetszett a többi grafika és a vezérelt lámpák által alkotott vizuális világ is. Nagy Dávid most is emelvényen játszott, a miliőt jelentősen formáló dobfelszerelése mellett pirotechnikai eszközök kerültek elhelyezésre.
Az új dalok nem ütöttek akkorát, mint ahogy számítottam rá, de tökéletesen belesimultak a műsormenetbe. Az arcomba vág és a Kártyavár alatt az az érzésem támadt, hogy a régi dalok rutinból jönnek, viszont az újak még koncentrációt igényelnek. Ez a közönségre is igaz volt.
A Barbában a hangzás mindig vitaindító. Erre az estére is mondhatunk negatívumokat, de bátran állítom, hogy ahány helyen megfordultam a csarnokban, annyiféle megszólalást tapasztaltam. Ebben nincs semmi újdonság, minél inkább a hely közepére állunk (közel a keverőhöz), annál harmonikusabb, jobb az akusztika. (A nagy sima felületekről visszaverődő hangokat nehéz kezelni.)
Ezen az estén alapvetően a basszusgitár és a dob egy árnyalattal uralta a gitárokat. Mivel a mély frekvenciák rajongója vagyok, emiatt sosem szoktam panaszkodni, sőt Kovács Zoli basszusjátékát így kiemelten élvezhettük, Dávid óraműpontos lábdobjával együtt.
Bár a hangzás és a keverés nem CD minőségűre sikerült, mind a négy zenész igazán felszabadultan játszott, bemozogták a színpadot. Eddig sem cövekeltek egy helyben a srácok – elsősorban Zoli és Ádám –, de ezen az estén Feri is otthagyta már a koncert elején a biztonságot nyújtó mikrofonállványt, kijött előre és grimaszolt a közönségnek és a fotósoknak egy keveset. Ádám és Zoli végig mozgásban volt, Feri pedig a könnyed felkonfokkal kommunikált a közönséggel.
Belefért az estébe Hartmann Ádám rövid születésnapi köszöntése és egy rövid utalás arra, hogy talán kezdenek öregedni a srácok. Persze ezt Feri gyorsan helyesbítette, átfordította a kérdést a közönség felé, akik között voltak páran gyermekeikkel, így ünnepelték az új stúdióalbumot és az elmúlt negyedszázad Depresszió-dalait.
A Depresszió története folytatódik, én elégedetten, pozitív energiákkal feltöltődve távoztam a koncert végeztével. Talán fokozta volna az elégedettségemet, ha kicsit sűrűbben vagyunk a nézőtér hátsó részén is.
Szöveg és fotók: Török Tamás
Köszönet a Depresszió zenekarnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások