Kellően nagy médiacirkusszal vezették fel Ozzy Osbourne legújabb albumát, amelynek nagy része nem feltétlenül függött össze magával a lemezfelvétellel. Gondolok itt a nagydobra vert betegségére, a turnélemondásokra, az egykori Black Sabbath-beli társaival történő nyilatkozatháborúra. Az viszont nem kis fegyvertény, hogy a 2020-ban megjelent ’Ordinary Man’ után ilyen hamar állt elő új anyaggal.
Ozzy és stábja nem bízott semmit a véletlenre, a jól bevált receptet választották, csakúgy, mint az előző albumon: számos nagynevű kollégát hívtak meg a felvételekhez. Most is itt van Chad Smith a doboknál vagy Duff McKagan basszusgitáron, Robert Trujillót is meghívták Ozzy múltjából, erre az elképzelésre azonban rátettek még egy lapáttal: a gitárosok terén vonultattak fel legendákat Ozzy kortársai közül, amelyek közt akad azért meglepetés. Az szinte evidens, hogy Tony Iommi vagy Zakk Wylde penget pár dalban, de hogy a brit blues gitártriumvirátus kétharmadát, Jeff Becket és Eric Claptont csatasorba állították, az váratlan, nem is kicsit. Bár együtt nyomták Ozzyval a nagy éveket, stílusuk merőben eltér az énekes által képviselt zenétől. Az eredeti terv úgy festett, hogy Jimmy Page is közreműködik, szóval mindhárom blueslegenda itt lett volna, ám Page nem vállalta a felvételeket.

Nos, a lemez felemás lett. Korrekt módon összerakott dalok, amelyekben jelen van Ozzy zenei nyomvonala, természetesen ott a Black Sabbath, nem csak Iommi, hanem Zakk Wylde által is, ám ezek az általuk játszott dalok nem adnak okot nagy izgalomra. Sok a déjà vu-érzés, a hatásvadász, amerikai rockra jellemző dallamsor, a riffek visszaköszönnek a múltból, sokszor nem  a kreativitásról árulkodnak. Jobbak azok, ahol Beck vagy Clapton játszik. Azt tudjuk, hogy Beck nagy innovátor a műfajban, mert meglett kora ellenére képes beleugrani zenei kíséretekbe. Itt is erről van szó, szokatlan gitárhangzással, nem épp lineáris szólókkal járult hozzá Ozzy lemezéhez. Szerintem a legjobb dal az Eric Claptonnal összehozott One Of Those Days. Érdekes Ozzy hangját egy olyan dalban hallani, amelyben ugyan az ő stílusa a mérvadó, mégis Clapton gitárjátéka felidézi a Creamet és egy kicsit a ’60–as évek második felének nagy blues korszakát. Ami még kiemelkedő, az a Tony Iommival rögzített Degradation Rules, ennek hangulatában visszaköszön a Black Sabbath első albumán hallható The Wizard című klasszikus, de ez is inkább retrospektív szereppel bír.  Nem csak a dalötlet, a hangsúlyos szájharmonika, hanem az egész felépítés emlékeztet a korai remekműre. Még egy helyen, az utolsó Darkside Bluesban felcsendül a herfli. Egy tradicionális blues kásás hangzással, nem egész két percben, az album jobb pillanataihoz tartozik, Ozzynak jól áll a stílus.

Ozzy énekhangját nem taglalnám, tudjuk, hogy milyen teljesítményt nyújt a fellépésein évek óta. Stúdiókörülmények közt bármit el lehet érni, és nekem valahogy túl tiszta, kalkulált ez az énekhang, gépiesnek hallom, nem természetes. Az ’Ordinary Man’-nél is éltem ezzel a gyanúval, de ott a zenei anyagot azért jobbnak tartom. Túl sok helyen szerepel Ozzy ördögi kacaja – unalmas. Hiába Tony Iommi és Zakk Wylde meghívása, nem tudtak továbblendülni minőségileg. Zakk és Tony is csak a kötelezőt hozzák, és nem többet. Ugyanezt tudom mondani a Pearl Jam-gitáros Mike McCready szerepeltetéséről is.

Összegzés

Bár nagy neveket vonultat fel az album, mégis az az érzésem, hogy ez a sok legenda közömbösítette egymást. Néhány remek pillanattól eltekintve, amelyeket főleg Claptonnak és Becknek köszönhetünk, egy klisés album született, amit azért nem mondanék gyengének, ám a közreműködők névsorához viszonyítva elmarad az elvártaktól. Biztosan nagy sikert arat, de ha egy kicsit figyelmesen hallgatjuk, a minőség nincs arányban ennyi nagy név felvonultatásával. Egy jó iparosmunka, nem több.

Kiadó: Epic Records
Stílus: hard rock / heavy metal
Származás: Nagy-Britannia / Amerikai Egyesült Államok

Zenészek:

Zakk Wylde – gitár
Jeff Beck – gitár
Tony Iommi – gitár
Mike McCready – gitár
Eric Clapton – gitár
Josh Homme – gitár
Dave Navarro – gitár
Robert Trujillo – basszusgitár
Duff McKagan – basszusgitár
Chris Chaney – basszusgitár
Chad Smith – dob
Taylor Hawkins – dob

Dalcímek:

01. Patient Number 9
02. Immortal
03. Parasite
04. No Escape From Now
05. One Of Those Days
06. A Thousand Shades
07. Mr. Darkness
08. Nothing Feels Right
09. Evil Shuffle
10. Degradation Rules
11. Dead And Gone
12. God Only Knows
13. Darkside Blues