Kevés olyan koncertturné járja most Európát, amelynek puszta híre vagy a plakátja is azonnali reakciókat vált ki a veterán metálrajongókból, de a Machine Head és a Fear Factory közös körútja pont ilyen. Két, a ’90-es évek közepén csúcsra jutott zenekar, két korszakos lemez – a ’Burn My Eyes’ és a ’Demanufacture’ – árnyékában ma is élő és működő zenekarok, amelyekből mára csak az alapító frontemberek maradtak hírmondónak, mégis, ha egyszerre állnak színpadra, az ember nem kérdez, hanem hezitálás nélkül ott van.
A budapesti állomás ebből a szempontból is különleges volt. Nemcsak a nosztalgiáról szólt, hanem arról is, hogyan lehet új élettel megtölteni a múltat, mert bár a Fear Factory mai formájában sokak szerint inkább hasonlít egy rendkívül jól összerakott tribute bandára, amit Dino Cazares vezet, mintsem a régi legendás brigádra. Ez a tribute élmény mégis kíméletlenül működik. Burton C. Bell helyét ma már Milo Silvestro vette át – akinek a hangja sokszor ijesztően emlékeztet az elődjére –, bár karaktere nem feltétlenül ragadja magával az embert, az élő produkciója pontosan olyan, mint amit elvárunk tőle. Koncerten bivalyerős a srác, de én azért kíváncsian várom már a vele készült új dalokat is.
A ’Demanufacture’ teljes egészében történő előadása miatt ez egy valóban kihagyhatatlan eseménynek ígérkezett. Természetesen a zenészek óramű pontossággal és halandó ember számára felfoghatatlan feszességgel játszottak. Sajnos az élményt kicsit megölte a hangerő hiánya, ami miatt nem tudott száz százalékosan megdörrenni a cucc. De ahogy ilyenkor lenni szokott, a belső magnó kipótolta a hiányosságokat. Egy efféle kortalan klasszikus esetében nemcsak a sokat emlegetett Replica vagy a H-K (Hunter–Killer) szintű darabok, hanem a korong közepén helyet kapott Body Hammer vagy a Dog Day Sunrise is új értelmet nyertek.
A küzdőtér atmoszférája is a kilencvenes éveket idézte, a magasban tartott telefonok helyett a circle pit uralta a nézőteret. Ez is azt mutatta, hogy a közönség nagy része még egy olyan korban szocializálódott, ahol az élmény megélése volt a fontos, nem pedig az, hogy a szociális médián mindenki lássa, hogy most éppen milyen jó nekünk. Egy kicsit sajnálom, hogy a magyar állomásról lemaradt néhány extra dal, ami például az olasz bulikon elhangzott, de a lényeg, a gépies precizitás és az ipari modern metál hajnalának sajátos romantikája mégis átjött és a teremben jó néhányan újra fiatalnak érezhettük magunkat.
Demanufacture / Self Bias Resistore / Zero Signal / Replica / New Breed / Dog Day Sunrise / Body Hummer / Flashpoint / H-K (Hunter-Killer) / Pisschrist / A Therapy For Pain
A Fear Factory magasra tette a lécet, sikerült jól előmelegíteni a terepet a Machine Head számára. Robb Flynnt lehet szeretni és lehet utálni – általában meg is tesz mindkettőért mindent –, de azt azért el kell ismerni, hogy amellett, hogy óriási tehetség, ő a zenekar szíve-lelke. Már a pályája kezdetén belevetette magát a legkeményebb kihívásokba, és azóta is következetesen állja a sarat. A jelenlegi felállás nagyon erős, a legutóbbi nagy széthullás óta remek zenészeket állított maga mellé csatasorba. Még az sem okozott gondot, hogy Reece Scruggs igazolt távolléte miatt beugró – a Decapitatedből ismert Vogg – pengetett a főhős mellett. Ő sem ilyed meg a feladattól, rutinos öreg róka már, és az eredeti csapata mellett a Machine Head-dalok csak ujjgyakorlatok neki.
A brigáddal kapcsolatban jó ideje vegyesek az érzelmeim. Az első két album idején óriási volt a rajongásom, amelyet a ’The Burning Red’ hosszú időre porba tiport. Abban az időben azt éreztem, hogy Robb Flynnt jobban érdekli a siker és az azzal járó anyagi javak, mint a zene. Valamiért mindig abba az irányba „kereste az útját”, ami éppen divatos volt, pedig csak simán játszania kellett volna azt, amit addig, és amihez valójában a legjobban ért. Nincs azzal baj, ha az idő múltával új elemek épülnek be a zenébe, de mindezt kényszeresen, erőszakkal csinálni ebben a szcénában gáz. Azért szerencsére eddig minden ballépése után sikerült megráznia magát és időnként előjönni korszakalkotó lemezekkel, ami miatt mi rajongók mindig megbocsájtjuk neki a „hibáit”. Látszik rajta, hogy imádja ezt a miliőt, imádja a színpadot és a színpad felé áradó energiákat, és minden este meg is tesz mindent annak érdekében, hogy fejet hajtsunk a nagysága előtt.
Most sem aprózta el, közel kétórás szettet kaptunk, amelyben mindössze három új dal kapott helyet a friss ’Unatøned’ albumról, az este gerincét pedig egy igazi karrieráttekintő best of adta. Felcsendült az Imperium, a Now We Die, a Locust, az Old, sőt még a Bulldozer is. Az Aesthetics Of Hate vagy az Is There Anybody Out There? pedig szépen kiegyensúlyozta a keményebb tételeket a dallamosabb pillanatokkal.
Természetesen nem maradhatott ki az óriási látvánnyal megtámogatott Davidian sem, amelyet hatalmas tombolás fogadott. A közönség egyébként tényleg remekül vette a lapot egész este, amelyet Flynn is külön kiemelt a koncert végén, hozzátéve, hogy az eddigi hazai fellépések közül ez volt a legjobb közönség. Ezt ugyan sok zenész sokszor elmondja minden országban, de itt most valamennyire hitelesnek tűnt tőle. Talán mert az óriási hőség ellenére tapintható volt, hogy nem csak mi, a közönség, hanem ők is nagyon élvezik a bulit.
Nem spóroltak a látvánnyal, de szerencsére úgy volt kitalálva a show, hogy mindez ne uralja le a zenét, és ez a buli nemcsak azért volt jó, mert elkápráztatták a szemet – bár ez kétségkívül hozzátett az élményhez –, hanem azért, mert a zenészek mindent megtettek, hogy a nézőtéren mindenki jól érezze magát. Voltak animációk, tűzijáték, színes fények, lufikalapács, sőt, kétszer konfettieső is, de ezek inkább erősítették a show-t, nem vitték el a zenéről a fókuszt.
A ’The Burning Red’ korábban – joggal – sokat vitatott dalai közül a From This Day mára egyértelmű koncertfavorittá vált, bár számomra annyira súlytalan a dal még mindig, hogy inkább arra próbáltam koncentrálni, hogy hátha meg tudok kaparintani egy dobókockát. A Darkness Within előtt Flynn egy kicsit hosszúra nyúlt, de megható monológgal emlékezett meg a nemrégiben elhunyt Ozzy Osbourne-ról, aki nélkül ő sem lenne ugyanaz az ember. A magyar zászló felbukkanása – amit a közönség felől dobtak fel – és a hangos „Ria-Ria-Hungária!” kórus igazi megható pillanatként épül majd be az emlékeinkbe.
Imperium / Ten Ton Hammer / Choke On The Ashes Of Your Hate / Now We Die / Is There Anybody Out There? / Aesthetics Of Hate / Old / Outsider / Locust / Bonescraper / Bleeding Me Dry / Darkness Within / Bulldozer / From This Day / Davidian // Halo
Ez az este nem pusztán múltidézés volt. Inkább egy afféle híd a ’90-es évek nyers, ipari metáljának nosztalgikus emléke és a jelenkor polírozott profizmusa között. A Fear Factory és a Machine Head is megmutatta, hogy lehet méltósággal, mégis duzzadó erővel élni a saját legendájukkal. Talán másképp, mint régen, de semmiképp sem gyengébben.
Szöveg: Losonczi Péter
Fotók: Török Tamás
Köszönet a Broadwaynek!
Legutóbbi hozzászólások