„Nem tudom, ez lesz-e az utolsó lemezünk”: Interjú Don Airey-vel

A napokban kerül boltokba a Deep Purple huszonegyedik stúdióalbuma, a ’Whoosh’, melyről nemsokára olvashatod kritikánkat is. Don Airey-t, a csapat billentyűsét telefonon sikerült utolérnünk és kifaggattuk az új lemezről, de más témákról is szóra bírtuk.

Úgy érzem, hogy az új albumon a billentyűs játék hangsúlyosabb, mint a gitár. Te hogy látod ezt?

Ez nem igazán rajtam múlott, nem én végeztem a keverést. Csak azt játszottam fel, amit előzőleg a dalírásnál megcsináltam. Szerintem ez így volt korrekt, bár lehet, nincs igazam.

Hallható két bluesos dal, a Nothing At All és a Step By Step, ugyanakkor egy pörgős rock and roll is, a címe What The What, ez utóbbiban nagy zongoraszólót produkálsz. Ki viszi ezt az ősi vonalat a bandában?

Roger Glover! Nagy rajongója Chuck Berrynek, Eddie Cochrannek, ő egy sétáló rock and roll enciklopédia. Nagyszerűen játszik ezekben a dalokban. A What The What egy szimpla riffből jött és ebből bomlott ki egy rock and roll dal.

Számomra a lemez legérdekesebb dala a Nothing At All, melynek alapja blues, de Steve Morse és te klasszikus dallamsorokat játszottatok rá. Hogy látod ezt a szerzeményt?

Megint volt egy jó kis groove-os riffünk, és elkezdtünk agyalni, mit tudunk belőle kihozni. Váltogattuk a gitárt és a billentyűt, igazából innen kezdődött az egész. Aztán az egyik próbán elszórakoztam a dallal, végül Ian Gillan jött az ötlettel, hogy blues alapra tegyük rá a klasszikus futamokat. Aztán az én feladatom volt, hogy az egészet összerakjam, de ez korántsem bizonyult egyszerűnek, de végül jól sikerült. Vannak dolgok, amiket szeretnénk, hogy megtörténjenek, és vannak, amik csak úgy maguktól előjönnek. Itt ez utóbbi történt.

A Deep Purple ritkán vesz fel instrumentális darabokat, utoljára a ’Bananas’ albumon 2003-ban rögzítettétek a Contact Lost című kis darabot a Columbia űrsikló katasztrófájának emlékére. Most két ilyen szerzemény is van, az egyik a Remission Possible, a másik az And The Address, mely eredetileg az 1968-as ’Shades Of Deep Purple’ bemutatkozó album iniciáléja. Hogy jött, hogy egyszerre két hangszeres fantáziát vegyetek fel?

Az And The Address az első dal volt, amit a Deep Purple rögzített, és most akár azt is mondhatjuk, ez az utolsó is… (nevet)

És így lesz?

Ezt nem tudom, de egy nagyszerű darab, igazán élveztem, amikor felvettük. Nem sok időt töltöttünk vele, párszor meghallgattuk az eredeti verziót, aztán már játszottuk is – nem volt nagy ügy.

Mégis mi okból vettétek elő a dalt ötvenkét év után? 

Az volt az ötlet, hogy ez volt az első dal, és most lehet, hogy az utolsó is. Először nem is voltuk biztosak benne, hogy rátegyük-e az albumra, de legvégül felkerült rá.

Három évvel ezelőtt az ’Infinite’ a The Doors Roadhouse Blues örökzöldjével zárult. Most nem ötleteltetek azon, hogy valamelyik hasonlóan híres kortársatoktól feldogozzatok valamit?

Ezúttal nem jött elő ilyen. A Doors-dal úgy került fel, hogy amikor eljátszottuk, Bob Ezrin meghallgatta, és az azt mondta, ez tuti jó. Akkor volt még egy pár dal a talonban lehetőségként, és végül, ha jól emlékszem Ian Paice mondta, hogy ezt a Doors-dalt ismeri mindenki, legyen ez, és utána nagyon gyorsan felvettük. Persze senki sem játssza olyan jól, mint a The Doors, de azért mi megpróbáltuk.

A Deep Purple mellett élénk szólókarriert is folytatsz, rendszeresen koncertezel saját zenekaroddal és 2018-ban jelent meg legutóbbi önálló albumod, a ’One Of A Kind’. Várhatunk-e újabb szólólemezt a közeljövőben?

Felvettünk egy anyagot, de még az énekrészek nincsenek meg, ezt valamikor a következő év elején vesszük fel, de az is lehet, hogy még ennek az évnek a végén. Azért csak akkor, mert a járvány miatt sok stúdiót lezártak, csak egy pár van nyitva. Az emberek nagyon haboznak, ha nyilvános helyre mennek, így várunk a megfelelő alkalomra.

Lassan két évtizede, hogy a Deep Purple tagja vagy, amióta a néhai Jon Lord elhagyta a zenekart. Korábban nem volt jellemző rád a pályafutásod során, hogy ilyen hosszú idő tölts el egy helyen. Mi történt, mi változott?

Igen, ez így van. Régebben egyhuzamban maximum három évet töltöttem egy bandában. Most a Deep Purple-ben más a helyzet. Az ember nem lesz fiatalabb. Kemény meló, ugyanakkor boldogsággal tölt el, hogy velük játszhatok. Két lábbal a földön állok, de nagyon jó a hangulat még az öltözőben is. A zenekaron belül jól kijövünk egymással, együtt gondolkodunk, a dolgok gördülékenyen mennek, talán ez a titka az egésznek.

Jó pár évvel ezelőtt Jimmy Barnes, Lee Kerslake, Bob Daisley, Steve Morse és te létrehoztátok a Living Loud formációt, mellyel jelentős részben Ozzy Osbourne szólókarrierjének korai dalait játszottátok. Látsz arra esélyt, hogy újra összejöjjön a csapat? Kérdezem ezt úgy, hogy Lee Kerslake egészsége az utóbbi években erősen megroppant.

Nem hiszem, hogy ez megtörténik. Annak idején is csak két koncertünk volt. Az egyik azonnal egy Deep Purple-koncert után volt Sydneyben. Vége lett a bulinak, Steve és én beugrottunk egy taxiba, és elhúztunk egy klubba játszani, amiből egy fantasztikus koncert kerekedett. Jó kis csapat volt az, Jimmy Barnes nagyszerű énekes és remek fickó. Mind a próbákon, mind a koncerteken jókat zenéltünk együtt. Rövid, gyors történet volt, ennyi kerekedett belőle.

Hogyan gondolsz vissza a Colosseum II-ban eltöltött időszakra? Részemről ez a kérdés személyes, mert nagyon szeretem azt a három albumot, amit felvettetek.

Érdekes, hogy felhozod ezt a kérdést, mert bár nagyszerű bandának tartom a mai napig, sosem hallgattam a lemezeket. Tavaly a zenekarom gitárosa, Simon McBride mondta, hogy újra meg kellene hallgatnom azokat az albumokat. Így tettem és tényleg elbűvöltek. Másként hangzanak most öreg fejjel, mint annak idején.

Nem tervezed, hogy a klasszikus zenei képzettségedet is kamatoztasd karriered során, ahogy ezt megtette Jon Lord, Keith Emerson, vagy teszi Rick Wakeman is?

Írtam egy zongoraalbumot, mely 2018-ban ’Going Home’ címmel jelent meg a saját kiadóm égisze alatt és az interneten megvásárolható. Visszatértem a zongorához, melyen eredetileg tanultam, évek óta nem játszottam rajta. Pár éve, amikor a Deep Purple nagyzenekari turnét csinált, Stephen Bentley-Klein volt a karmester. Kérdezte is mostanában, hogy állok a saját nagyzenekari művemmel. Mondtam neki: „félúton, de nem egyszerű kivitelezni, legfőképp azért, mert időt kell rá szakítani.”

Köszönjük az earMUSIC segítségét az interjú létrejöttében!