Az idei év első tavaszi hétvégéjén a Road, a Lord és a Phoenix RT örvendeztette meg a rajongók szívét a Barba Negrában. Az esemény azért is volt más, mint az eddigi 2026-os koncertek, mert végre vége lett a télnek, a Barba kültere is megtelt élettel, a merch shop pedig kiköltözött a szabad ég alá. Vajon észrevette-e valaki, hogy a kinti „sötét” még így is világosabb, mint a sátor belseje? Egy pillanatra elgondolkodtam ezen, majd rájöttem: talán a sok felvillanyozott rajongó – és a város fényei – töltik meg energiával a sátor körüli teret.
Az első banda a felvidéki – pontosabban csallóközcsütörtöki – Phoenix RT volt. Aki nem ismerné őket: anno gyerekzenekarként kezdték még 2003-ban, majd több tehetségkutató, tagcsere és stílusváltás után jutottak el a mai, kiforrott hangzásukhoz és felállásukhoz. Nem sok lacafacázást engedtek meg maguknak: gyorsan beálltak, és a húrok közé csaptak.
Az első dallamokat kíváncsi füllel hallgattam, figyelmemet azonban hamar elterelte az énekes, Puss Tamás, aki egy fekete, hosszú felsőben jelent meg. A kapucni olyan sejtelmesen takarta az arcát, hogy egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Aztán felcsendült az ének, és a dalok lendülete, szövege és stílusa – ami modern, dallamközpontú, mégis zúzós alapú – visszarántott a jelenbe. Néhány szerzeményre jutott csak idő, de a Phoenix RT. nyitánya olyan ütősre sikerült, hogy a Szívemen a jel című slágerük sorai most is a fülemben csengenek:
„A szívemen a jel, ez örök szerelem,
A sírba is magammal viszem,
Az égig felemel, tart, nem enged el,
A zene, ami kell!”
Még mielőtt teljesen elmerültem volna ebben a különös phoenixes világban, következett a Lord. Egy jól ismert, rendkívül népszerű és népes rajongótáborral rendelkező zenekarról van szó, ebből pedig azt a következtetést vonhatjuk le, hogy profi show-t fogunk látni (elárulhatom, nem is volt ez másképp).
Szerencsés helyre kerültem a küzdőtéren, szinte szemben álltam Erős Attila gitárossal. Remélem, hogy az ő nevét most az is megismeri, aki eddig nem ismerte, hisz ő maga a nagybetűs gitáros! Úgy dobbantja meg szívünket, úgy játszik (lelkünk) húrjain, ahogyan arra nem sok zenész képes. Akaratlanul is eszembe jutott néhány sztárgitáros, akiknek zenéje hasonlóan hatott rám: Ritchie Blackmore, Steve Lukather vagy Phil Collen. A következő percekben kiváló zene, ütős gitárral, dobbal és billentyűvel kísért dallamos magyar rockslágerek töltötték meg a sátrat.
Az énekes Pohl Mihály a koncert végén köszöntötte a névnaposokat, születésnaposokat, majd az egyik ünnepeltet tortával is meglepték. Örömzenélés volt a javából, és a Lord-buli végén elhittem nekik azt, amit a Szállj szabadon című slágerükben évek óta hirdetnek, hogy a legfontosabb: „szállj csak szállj, szállj csak szabadon”.
A harmadik attrakció – a főfogás – a Road volt. Az előzenekarok már eléggé megtöltötték a szívemet, de bőven maradt hely az egyik kedvenc bandámnak is. Több okból is számoltam vissza a napokat, órákat és perceket a buliig. Egyrészt érdekelt, mennyiben változott egy élő Road-koncert az elmúlt években, hiszen – be kell valljam – utoljára tíz éve láttam őket. Az is foglalkoztatott, hogy az „új” dobos, Tóth Tamás (aki 2021-ben váltotta Szabó Eriket), mennyire illeszkedett be a csapatba.
És persze kíváncsi voltam arra is, hogyan szólnak élőben az elmúlt évek új albumai. A banda 21:45-ös kezdésére teljesen megtelt a Barba Negra rendezvénysátra. Látva néhány óvodást és kisiskolást is a szüleik nyakában, boldogan biccentettem: ezek szerint más kisgyerekes családokban sem csak Brandnyuszi szól.
Valamiért bevillant az első Road-koncertem is, amikor középiskolásként busszal utaztunk a balassagyarmati moziba, ahol aznap este ők léptek fel valamikor a kétezres évek végén. Most is a fülemben csengenek a mögöttem álló srác szavai: „olyan népszerűek lesznek egyszer, mint a kedvenc bandám, a Tankcsapda”. Ennyi nosztalgiával és kíváncsisággal vártam hát a Road koncertjét. A banda végre bevonult, a doboson kívül minden a réginek látszott, a felállás, a hangszerek, a mindig extrán kiemelt mikrofonállvány.
Épp Goya kockás nadrágjának mintáin időztem el, amikor megszólaltak az Élj a mának akkordjai, én pedig az első másodpercektől megőrülve énekeltem a dalszöveget. A hangbeállítás tökéletes volt, Molnár Máté hangja pedig hozta a szokásos lemezminőséget. A bandavezér a tőle megszokott kedvességgel üdvözölte a rajongókat, külön megköszönve, hogy egyre több ember látogat magyar zenekarok koncertjeire.
A dalok egymás után pörögtek. Először az elmúlt évek albumairól játszottak, amelyek hangulata kissé sötétebb, mondanivalója súlyosabb. Hol van már a tíz évvel ezelőtti Road? A zenekar ma már nemcsak felugrasztani és táncba rángatni akarja a közönséget, hanem elgondolkodtatni is. Máté lenyűgöző frontember: Radnótit, József Attilát vagy éppen Kosztolányit idéz, és énekelve vagy akár szavalva igyekszik átadni valamit saját lelkéből a közönségnek. Elég csak az Utolsó rapszódiára gondolni, amely élőben egészen csontig ható, hétpercnyi extázis miközben a mérleg másik oldalán ott van a Szerintem című, őszinte szerelmi vallomás.
Máté mellett a zenekar tagjai tökéletes összhangban dolgoznak, és buldózerként zúzzák végig minden alkalommal a színpadot. Tamás a dobok mögül szenvedéllyel, új energiával és lendülettel tölti meg a zenekar hangzását. Ez mind az „új” Road, és ehhez a felismeréshez kellett az a néhány Road-koncert nélküli év.
A nehezebb dalokat (Húzom a kardot, M.A.T.T, Őrző szemek, Fojts meg a sötétben) váltották a könnyedebb hangulatú nóták, mint például a Jó hely vagy Ahol a hegyeket látod. A színpadképről sem szabad megfeledkezni. Nem emlékszem, hogy lett volna olyan dal, ahol ne pöfékelt volna legalább egy füst- vagy lángcsóva (néha a zenekar tagjait is elrejtve).
A Megint nyár slágernél színes gumilabdák repkedtek, de volt később őrült konfettieső is, végül a Világcsavargó dalnál előkerülő világító telefonok lassú tánca halkította le a hangerőt.
Mindaddig, míg vissza nem tapsolták a bandát, és mindenki tudta, mi következik: Nem kell más! Aki ott volt, az megkapta mindazt, amit ez a dal adni tud… de bennem maradt még egy kis vágy. Kedves Road: „nem volt elég, csináljuk újra”!
Ennyire esemény- és effektdús rockkoncerten rég voltam, már-már arénáért kiáltó hangulat kerekedett, egy tavaszi minifesztivál, ahol a Phoenix RT, a Lord és a Road zenekar egy háromszálas előnőnapi rockcsokorral ajándékozta meg a közönséget. Köszönjük!
Szerző: Balya Boglárka
Fotók: Török Tamás (TT), Bende Csaba
Köszönet a koncertszervezo.hunak!
Legutóbbi hozzászólások