Neil Young sokat köszönhet a Crazy Horse-nak, hiszen több mint ötvenéves pályafutása alatt sok sikert értek el közösen, és az utóbbi időben újra összefutottak az úton. Előbb 2019-ben a ’Colorado’, majd 2021 végén a ’Barn’ albumot készítették el közösen.
Merészen kezdődik, éspedig azért, mert a kezdés egy akusztikus ballada, country ízzel. A Song Of The Seasons emlékeztet Young régi nagy slágerére, a Heart Of Goldra. A szöveg szomorkás, számvetés az élettel, visszatekintés a múltba. A Heading West is hasonló irányú szövegvilággal bír, de konkrétabb, a gyermekkorról mesél, mindezt egy dögös rock and rollban adja elő. A Change Ain’t Never Gonna egy protest song, a hatalmasságokról szól, akik még mindig bábuként rángatnak bennünket. A Canerican témája, hogy bár Kanadában született, de Amerikában adja le a szavazatát, a cím a két ország nevéből összerakott szójáték, arra is vonatkozik, hogy mindkettőt otthonának érzi; az egyik sorban még a Crosby, Stills, Nash & Youngra is utal. A zene olyan fazonú, hogy el tudnám képzelni egy Jim Jarmusch-filmben, a rendezővel egyébként Young többször dolgozott együtt. A Shape Of You újra egy rock and roll, ebben arról énekel, hogy ő még mindig ugyanaz az álmodozó, és egy szerelem még jobbá tette. A They Might Be Lost bluesnóta, nem derül ki, hogy a szövegben kik a fiúk, ki a lány és honnan jön a teherautó. A Human Race a keményebb dalok közé tartozik, melyben az emberiséget ostorozza az esztelensége miatt, hogy milyen jövője lesz a gyerekeknek. A Tumblin’ Thru The Years azon kevés szerzemények egyike, melyben zongora is hallatszik, és ez az egy, mely erre a hangszerre épül, a sorok újra a romantikus emlékek pillanatait taglalják. Zeneileg a legjobb a Welcome Back, ugyanakkor a leghosszabb is, nyolc és fél perc. Egy lassú, pszichedeliával bőven átitatott rocknóta, torzított gitárhanggal, utópisztikus szöveggel, melyben ráismerünk a járvány okozta lezárt világra. A végén ezt a nyomasztó hangulatot oldja fel az önmagáért beszélő Don’t Forget Love, mely hangulatában teljesen megidézi a hatvanas évek hippikorszakát, melynek hősünk az egyik utolsó mohikánja.
Neil Young zenéjében mindig is tetszett, hogy igenis tud ő keménytökű rocker is lenni, és nem megy a szomszédba receptért, ha zúzós rock and rollt kell játszani. Ez most is így van, és ezek a rock and rollok odapakolnak rendesen. Most is kiváló ellenpont a finom énekhangja, amelyen azért hallatszik az idő vasfoga, ezt kár tagadni. Ami viszont zavaró, hogy az időnként erőtlen ének nem egy helyen hamis is, kizárt dolog, hogy ezt nem vették észre.
A hippikorszak sokat tapasztalt, legendás dalnoka költői képekben osztja meg véleményét nem éppen tökéletes világunkról, szemüvegén keresztül megint kaptunk egy szeletet Amerikából. Már nem ez az első kritikus, álmodozó, ugyanakkor realista dalcsokor tőle. Bob Dylan, Joni Mitchell vagy Leonard Cohen mellett Neil Young is az a művész, aki igenis formálta az Újvilág kulturális arculatát.
Összegzés:
Neil Young számomra olyan, mint akinek a hatvanas években megállt az idő, aki naivan keresi a jót, a szépet, és megveti a közönyt, a középszerűséget, az erőszakot, a mammon vezérelte világot. Zenéje nem modern vagy trendi, mégis – valószínűleg a felsorolt okok miatt is – tetszik nekem, amit csinál. Jelen esetben azok a dalok, melyek kihallatszanak a Pajtából.
Pontszám: 8
Megjelenés: 2021
Kiadó: Reprise Records
Stílus: country, blues, rock and roll
Származás: Kanada, Egyesült Államok
Zenészek:
Neil Young – gitár, zongora, szájharmonika, ének
Nils Lofgren – gitár, harmonika, zongora, ének
Billy Talbot – basszusgitár, ének
Ralph Molina – dob, ének
Dalcímek:
01. Song Of The Seasons
02. Heading West
03. Change Ain’t Never Gonna
04. Canerican
05. Shape Of You
06. They Might Be Lost
07. Human Race
08. Tumblin’ Thru The Years
09. Welcome Back
10. Don’t Forget Love
Legutóbbi hozzászólások