Hosszú út vár a Delain zenekarra, hogy visszatérjenek oda, ahol pár éve jártak, és ez az út nem lesz egyszerű. Hogy mennyire nem, annak első lépéseit néztük meg ezen a szombat estén, de kezdésként a svájci Illumishade mutatkozott be.
Ha Svájc kerül szóba rockzene terén, akkor más zenekarok mellett az Eluveitie neve is felmerül, a banda folk metal vonalon igen erős bástyája az európai szcénának. A csapat két tagja egy saját projektet hozott létre az anyabanda mellett, az Illumishade 2019-ben alakult és ezen koncertig egy albumuk jelent meg.
A zenei világ igen messze van attól, amit eddig Fabienne Erni énekesnő és Jonas Wolf gitáros játszott a másik felállásban, és kissé tőlem is távol van, bár azt el kell ismerni, hogy Fabienne hangja zseniális. Iszonyat nagy dolgok jöttek ki a torkán, de nekem picit jobban tetszett, amikor nem énekelte le a csillagokat is az égről.
Ez a fajta progresszív muzsika nem egyszerű, nem könnyen befogadható, nem üt egyből. Bonyolult, összetett, eklektikus, egy dalban van legalább 3-4 olyan váltás, ami nem könnyíti meg az élvezetét. Voltak részek, amikor éppen beindult a csapat, bólogatni is elkezdtem, majd tempóváltás, és máris olyan rész jött, amit figyelmesen kellett hallgatni, nem headbangelés közben.
Az utolsó előttiként érkező Tales Of Time kezdése volt nagyon erős, de ott is jött aztán az összetett téma. Ennek ellenére ez volt az egyik emlékezetes pontjuk számomra.
Csak pillanatokra, percekre tudtam igazán élvezni a koncertet, pedig Fabienne hangja és színpadi jelenléte nagyon megnyerő volt. Szegény a hálós ruhájával megszenvedett, szinte folyamatosan beleakadt valamelyik rész a színpad elejére kitett dobogókba.
Azt kicsit sajnáltam, hogy amikor Jonas mellett a basszusgitáros Yannick Urbanczik és a billentyűs hölgy, Mirjam Skal is kisegítette Fabienne-t a refrénekben, akkor kevés hallatszott belőlük, igazán vastag lehetett volna a vokál.
Azért az énekesnőn látszott a sokévnyi rutin, nagyon otthonosan mozgott a színpadon, a közönséggel is jó kapcsolatot teremtett, tudta, mitől döglik a légy. A Rise nótában egy külön kitett billentyűzethez ült és szinte egyedül adta elő a szerzeményt, itt is előjött, hogy mennyire jól tud bánni a hangjával.
Egy szó, mint száz, én azt éreztem, hogy a hangja sokkal jobban tetszik, mint maga a zene. A közönség ellenben hálás volt a dalok végén. Ami még talán necces húzás volt, hogy a majd februárban megjelenő, így a nép számára nagyrészt ismeretlen lemezről való darabok tették ki a műsor közel felét.
A progresszív zenét kedvelők tegyenek egy próbát a zenekarral, mert Fabienne hangja zseniálisan jó, és egy tündéri személyiség, de az alápakolt muzsika nem az én világom. Én ennél „egyszerűbb” rocker vagyok…
Elegy / Enemy / Here We Are / Crystal Silence / Cloudreader / Rise / Muse Of Unknown Forces / Tales Of Time / World’s End
Vissza a startvonalra! Kb. ilyennek érzem jelenleg a holland Delain helyzetét, ahonnan nagyon nehéz lesz újra elérni azt a szintet, amit Charlotte Wessels 2021-es eltávozása előtt magáénak tudhatott a zenekar. Mondhatjuk, hogy ha a főnök, Martijn Westerholt nem ennyire elkötelezett a banda iránt, akkor már nem is beszélhetnénk Delainről. De ő mindig próbál talpra állni, és szerintem a kezdetek után most lesz a legnehezebb dolga.
Volt egy közel 10 évig jól prosperáló összeállítás az egyik legszerethetőbb, legközvetlenebb énekesnővel az élen, akinek a színpadi lénye, kisugárzása, jelenléte, a közönséggel való kommunikációja kiemelte a jelenlegi szcéna frontasszonyai közül. Az igazi szomszédlány-effektust éreztem nála, többször sikerült koncert után szót váltani vele, és egy igazi tündéri teremtés. Ami a zenekar többi tagját illeti, egész jól sikerült pótolni a kikerült tagokat, sőt nagy fegyverténynek tekinthető, hogy korábbi zenészeket sikerült közel 10 vagy több év után visszacsábítani.
Csak hát ugye a frontlány szerepe itt nagyon hangsúlyos kérdés. A legsikeresebb időszak zenészeihez fazonra nagyon hasonló srácokat sikerült találnia a főnöknek, ugyanis az olasz Ludovico Cioffi basszusgitáros kinézetre és színpadi mozgásra nagyon emlékeztetett Otto Schimmelpenninckre, nem gondoltam volna, hogy van még olyan basszeros, akinek ekkora haja van.
Ronald Landa gitáros is nagyon emlékeztetett fizimiskájában Timo Somersre, ráadásul a konferanszié szerepet is gyakran magához ragadó hangszeres egész jól hozta a régi tételeket. Ami valahol érthető, ugyanis a program egy részének születésekor még ő is aktív tag volt.
Ugyanez igaz volt a dobok mögött helyet foglaló Sander Zoerre is, akit szintén visszahívtak, és aki ugyanúgy jelen volt a program nagy részének eredeti feljátszásakor.
Még egy dolgot sikerült átmenteni a korábbi sikeres szakaszból, az pedig a látvány és a konfettiágyú. Még Charlotte használta azt a mikrofonállványt, ami a színpadi fényekkel összhangban világított, és amit most Diana Leah örökölt meg.
Az új énekesnő amúgy egész korrekt módon hozta a régi tételeket, sőt, néha olyan érzésem volt, hogy azért esett rá a választás, mert az orgánuma nagyon hasonlít elődjére. Amikor becsuktam a szemem, bizonyos részeknél simán Charlotte hangját hallottam, ami alapvetően nem rossz eredmény, csak hát az a bizonyos plusz… Az új anyag is jó, de a koncert megmutatta, hogy az igazán nagy őrjöngés a régi slágerekre volt.
Nagyot nem lehet velük hibázni, mert olyan slágerparádét raktak össze, amik mindig is jól bevált ütőkártyák voltak egy Delain-koncerten. És ezek a dalok most is ütöttek! Sőt, még azt is sikerült megoldaniuk, hogy a turnéra egy kisegítő énekes srác is jött velük, az alacsony termetű, de hatalmas hanggal megáldott Paolo Ribaldini, aki olyan dalokban jelent meg, amik eredetijében Marco Hietala, a Nightwish volt basszusgitárosa énekelt, és Paolo hangja néha szintén nagyon emlékeztetett elődje jellegzetes orgánumára.
A koncert közepén volt egy háromszámos blokk, amiben feltűnt az énekes, és aminek záró tétele az a The Gathering volt, ami a banda egyik legnagyobb slágere, itt nálam is előjött a libabőr, a közepén a kiállás után pedig érkezett a menetrendszerű konfettiágyú. Van ami nem változik, de talán jó is így.
Ami a programot illeti, ügyesen úgy rakták össze, hogy nem pakolták agyon az új tételekkel, inkább 3-4 régi nóta után vettek elő egy friss darabot. Így a régi slágerek okozta eufória továbbvitt minket az új tételekre is. A csak közel félig megtelt kis sátor is jelezte, hogy ez a Delain már (még) nem az a Delain, amit sokan szerettünk. Akik ott voltak, azokra nem lehetett panasz, a „Delain! Delain!” skandálás szinte folyamatos volt a koncert alatt, Martijn többször lejött a ledekkel felturbózott hangszere mögül, hogy meghajolva megköszönje a fogadtatást.
Hogy a technika ördöge is közbeszóljon, szegény Ronaldnak a buli közepe felé elszállt a gitárja, és percekbe tellett, mire egy másikba életet lehelve folytatódott a koncert. Az még látszott a csapaton, hogy az ilyen üres időkre nincs meg a rutin, Diana ezt próbálta kitölteni azzal, hogy elmondta, ő román leányzó, és ugyan szomszédos ország vagyunk, de még sosem járt nálunk. Nem biztos, hogy ez volt a nyerő: kínos téma egy kínos szünetben.
Nem csak hangban hasonlított Diana az elődre, volt pár olyan mozdulata is, amik szintén ismerősek voltak korábbról. De ezzel nincs baj, bele fog jönni, rutint kell még szereznie, mert amúgy a közönséggel nagyon barátságos volt. A szívecskéket folyamatosan dobálta felénk, és az első sorok az ökölpacsiból is kimerítő mennyiséget kaptak tőle.
Az estet záró részen két nóta erejéig Paolo újra színpadon termett, és be kell valljam, a plusz énekes szerepeltetése kiváló döntés volt, mert így a duetteket nem samplerről kellett megoldani. Hogy meddig tart a kollaboráció, az még kérdés, de jó döntés lenne minél tovább megtartani, ugyanis sokkal élvezetesebb egy élő hangot hallani, mint valami magnóról bejátszottat, még ha az Marco hangja is.
Zárásként újabb gigasláger, a We Are The Others érkezett, a közönség nagy ovációja és éneklése kíséretében, ami után azt éreztem, hogy még a zenekar is meglepődött az ennyire melegszívű fogadtatáson.
The Cold / Suckerpunch / Burning Bridges / The Quest And The Curse / April Rain / Get The Devil Out Of Me / Sleepwalkers Dream / Invidia / Queen Of Shadow / Your Body Is A Battleground / The Gathering / Don’t Let Go / Moth To A Flame / Not Enough / Mother Machine / Control The Storm / Sing To Me / We Are The Others
A svájci Illumishade matekmetaljához más szellemiség kell, mint az enyém, de Fabienne teljesítménye nagyot emelt a színvonalon és végülis minőségi produktumot nyújtottak. A Delain fellépésétől – bevallom – előtte tartottam, mert nagyon kedveltem a csapatot, és nem tudtam, mit várhatok a nagy változás után. Direkt nem néztem semmilyen élő felvételt tőlük. És nem volt rossz! Annak kifejezetten örültem, hogy ennyi kedvencem terítékre került, és az új énekesnő egész korrekten hozta azokat. Jó döntés volt egy orgánumban hasonlót keresni, így nincs akkora kontraszt a régi dalok élőben való prezentálásában, illetve nyugodtan elő lehet venni a nagy slágereket, mert nem lesznek teljesen mások, mint ahogy megszoktuk. Az a bizonyos plusz sajnos távozott, és már nem lesz ugyanolyan egy Delain-koncert, de én örülök, hogy mégis vannak, és hogy így teljesítenek. Kezdő lépésnek mindenképpen jó volt ez a koncert! Szerintem biztosan találkozni fogunk még. Ha rajtam múlik…
Szöveg és fotó: Savafan
Köszönet a CONCERTO Musicnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások