Morse / Portnoy / George: Cover To Cover Anthology (Vol. 1-3)

Nyolc év szünet után ismét jelentkezett a Morse / Portnoy / George hármas, de ezúttal másképp keletkezett ez a feldolgozáslemez, mint korábban. Míg az előző kettőt a stúdióidő üresjárataiban – a velük együtt dolgozó zenészekkel közösen – levezetésként összedobott feldolgozásokból rakták össze, a világ leállása most megnyitotta a terepet annak, hogy (részben) otthonaikban – és csak hárman – készítsenek el egy ilyen lemezt.

A műsorban nemcsak progresszív klasszikusokkal találkozunk. Autentikus módon adták elő a választott műveket, de az egyéni játékmódjukat, stílusjegyeiket azért persze beletették. A kezdés rögtön megfogta az embert, ahogy a Hammond-orgona hangja hatalmas erővel áradt, a gyors tempójú dal nagyon jó választás volt nyitánynak. Nyitótételként azért furcsa, hogy nem Neal énekel, hanem Jon Davison (Yes), nyilván úgy érezték, a Yes muzsikájához mindenképpen Yes-énekes dukál. Egyébként ő az egyetlen vendég az albumon, de nem ez az első eset, hogy meghívott zenészt hallunk a sorozatban. A folytatásban már csak a hármas „varázsol”, legyen az akár egy Jethro Tull-, David Bowie-, King Crimson– vagy épp – meglepő módon – egy Lenny Kravitz-szerzemény. Neal gitárszólók tekintetében különösen kitett magáért, az eredeti környezethez mesterien alkalmazkodott, de hangszeres virtuozitását sem hagyta otthon, ízes szólókat hallhatunk tőle. Mike Portnoynak is jutott olyan feladat, amelyben kitehetett magáért, semmit sem vett félvállról. Randy George pedig hozza a rá jellemző hangszínnel a basszusokat. Titkokban persze a billentyűs hangszerek mögé is beállt a basszeros, de ez most olyan terep, ahol elfér a kitérő.

Hogy szerethető-e ez a dalcsokor? Szerintem igen, bár vannak rajta érdekes választások. Neal, Mike és Randy egyértelműen beletette szívét-lelkét, hogy a koronavírus miatti leállás alatt örömet szerezzenek nekünk. Egy feldolgozáslemezt kiadni nagy bátorság, de a ’Cov3r To Cov3r’ azon a színvonalon van, hogy igenis büszkén vállalhatják a végeredményt. Nem kérdés, minden ember találhat rajta szívének kedveset, nekem a Black Coffee In A Bed, vagy épp a Baby Blue voltak ilyenek, de a klippel támogatott szerzemények közül egyértelműen az It Don’t Dome Easy. Melody Portnoy vokáljai rátettek egy lapáttal a muzsika minőségére.

Akik csak most ismerkednek a trió feldolgozásaival, azoknak a legjobb választás, ha a ’Cover to Cover Anthology (Vol. 1-3)’ változatot szerzik be. Ebben a gyűjtői, háromlemezes csomagban az első két kiadvány is megtalálható. Igaz, a dalok sorrendje más, ám a hangzás feljavított. A 2020-as modernizált változaton már nem az eredeti koncepció szerint vannak elrendezve, így a harmadik mellé egy egységes összképű és hangzású két másik CD járul további huszonöt rocktörténeti klasszikussal.

2012-ben érkezett a ’Cover 2 Cover’. Akkoriban az elkészítés dátuma szerint voltak csoportosítva a dalok, külön szerepeltek az albumon a 2012-es ’Momentum’ és a 2008-as ’Lifeline’ felvételei közben szórakozásból összerakott feldolgozások. Itt fordult először olyan, hogy Neal zenészein kívül – akik egyébként is ott voltak velük a stúdióban – „külsős” vendéget is meghívtak. Mike Portnoy az énekes szerepét is átvette a The Osmonds-szerzeményben, Paul Gilbert játékával valóban meg tudta idézni az őrülten nyerítő lovakat. Az itt hallható nóták sokkal egységesebb képet mutattak az első résznél már eredetileg is, most pedig felértek a csúcsra. A sorrendváltozás nem zavart, sőt különösen jót tett az időrendiség helyett a lemezstruktúra szerinti rendezés, így sokkal inkább van vonulata az albumnak. És persze így is ugyanolyan jó érzés hallgatni a Come Sail Awayt, a Lido Shuffle-t vagy épp a The Lettert. Külön öröm, hogy ez a lemez most már bárki számára elérhető, hiszen az eredetileg megjelent kiadvány csak Amerikában volt kapható.

Az első lemez eredetileg 2006-ban érkezett, a 2005-ös ’?’, a 2004-es ‘One’ és a 2003-as ‘Testimony’ idején készült örömzenélés hallható rajta. Emlékszem, akkoriban üdítőként hatott a három konceptalbumból álló sor után ez a könnyed dalcsokor. Többek között U2-, George Harrison-, Paul McCartney– és David Bowie-kompozíciók szerepelnek rajta. Ennyi idő után jól esett ezt a válogatást feleleveníteni, a hangzásbeli különbség ordít, a frissített kiadványon hallható sorrendi változás pedig itt is jót tett, jobban érvényesül a változatosság. A hangszerelések persze árulkodnak arról, hogy mikor készültek az egyes nóták, de ezt csak azok vehetik észre, akik már tizennégy évvel ezelőtt megismerkedtek a lemezzel. Egyes esetekben annyira jól sikerült a számokat saját képükre formálni, hogy a Neal akkori lemezein hallható művek között is bőven elfért volna egy-egy ilyen. Személyes kedvencem ebből az időből a What Is Life és a Tuesday Afternoon.

A ’Cover To Cover Anthology (Vol. 1-3)’ kiadásával egyértelműen értékké vált ez a sorozat. Thomas Ewerhard grafikus a harmadik rész borítóképéhez igazította az első két rész grafikáját, feljavították a hangzást és világszerte elérhetővé tették – digitálisan is – a korábban csak szűkebb rétegben terjesztett és – valljuk be – elég hányaveti módon összecsapott borítóval megjelentetett anyagokat.

Összegzés:

A világszerte tapasztalt teljesen új helyzet úgy hozta, hogy a The Neal Morse Band alapító hármasa ismét összeült, hogy eljátssza kedvenceit. Az örömzenélés célja semmi más, mint hogy néhány kellemes percet szerezzenek ezekben a nehéz időkben. Ők is tudják, hogy ezek a kiadványok nincsenek versenyben egy ’The Great Adventure’-rel, egyszerűen csak dőljünk hátra és élvezzük!

Pontszám: Nincs

Megjelenés: 2020
Kiadó: Inside Out Music
Stílus: progresszív rock
Származás: USA

Zenészek:

Neal Morse – billentyűs hangszerek, gitár, ének
Mike Portnoy – dob, ének
Randy George – basszusgitár, billentyűs hangszerek

Dalcímek:

’Cover To Cover’:

1. Where The Streets Have No Name (U2)
2. I’m The Man (Joe Jackson)
3. What Is Life? (George Harrison)
4. Badge (Cream)
5. Maybe I’m Amazed (Paul McCartney)
6. Day After Day (Badfinger)
7. Pleasant Valley Sunday (The Monkees)
8. Tuesday Afternoon (The Moody Blues)
9. Can’t Find My Way Home (Blind Faith)
10. I’m Free / Sparks (The Who)
11. Where Do The Children Play (Cat Stevens)
12. Feelin’ Stronger Everyday (Chicago)
13. Rock N Roll Suicide (David Bowie)

’Cover 2 Cover’:

1. (What’s So Funny About) Peace, Love & Understanding (Elvis Costello)
2. Lido Shuffle (Boz Scaggs)
3. Crazy Horses (The Osmonds)
4. Driven To Tears (The Police)
5. Come Sail Away (Styx)
6. Rikki Don’t Lose That Number (Steely Dan)
7. Lemons Never Forget (The Bee Gees)
8. The Letter (Joe Cocker)
9. I Saw The Light (Todd Rundgren)
10. Teacher (Jethro Tull)
11. Southern Man/Needle And The Damage Done/Cinnamon Girl (Neil Young)
12. Starless (King Crimson)

’Cov3r To Cov3r’:

1. No Opportunity Necessary, No Experience Needed (Yes)
2. Hymn 43 (Jethro Tull)
3. Life On Mars (David Bowie)
4. Baker Street (Gerry Rafferty)
5. It Don’t Come Easy (Ringo Starr)
6. Baby Blue (Badfinger)
7. One More Red Nightmare (King Crimson)
8. Black Coffee In Bed (Squeeze)
9. Tempted (Squeeze)
10. Runnin’ Down A Dream (Tom Petty)
11. Let Love Rule (Lenny Kravitz)