Mike Oldfield a jelek szerint tényleg visszavonult. A 72 éves zenei polihisztor 8 éve nem adott ki lemezt, az utolsó nyilvános fellépése a londoni olimpia nyitóünnepségén volt 2012-ben, a munkássága előtt tisztelgő színpadi művek előadásában sem vesz részt. Megteheti, hogy hátradőljön, mert olyan gazdag életművet alkotott, amivel csak kevesen büszkélkedhetnek. Élete fő alkotása a ‘Tubular Bells’, amelyet tizenévesen komponált és 1973-ban adott ki, naggyá téve vele nemcsak önmagát, hanem az akkor még szárnyait bontogató Virgin Records kiadót is, óvatos becslések szerint 18 millió példány kelt el az albumból világszerte.
A mestermű azóta számos remake-et, rebootot, remastert, revivalt, meg ehhez hasonlókat ért meg az újragondolás, meg a lemezipar nyomásának jegyében, ezek közül kiemelkedik a ‘Tubular Bells 2003′ kiadvány. Ebben az évben visszakerültek Oldfieldhez a kiadás jogai, és a kiadvány 30. évfordulójára az alapoktól újraépítette az anyagot. Ennek oka, hogy nem volt maradéktalanul elégedett az eredeti albummal, hiszen csak néhány hete volt a rögzítésre, és az akkori technológiai feltételek sem voltak számára kielégítőek, illetve hangolási problémákat, időzítési pontatlanságokat és hangszerelési hiányosságokat tartamaz az eredeti lemez.
Először jelent meg vinyl formátumban a ‘Tubular Bells’ 2003-as újraértelmezése, amely különleges jelentőségű nemcsak a művész rajongói, hanem a progresszív zene története számára is. Nem egy nosztalgikus húzás, hanem a művészi önértékelés eredménye, amely az eredeti, 1973-as klasszikust modernizált formában tárja a hallgatók elé. Nem egyszerű remaszterről van szó, hanem teljes átdolgozásról, Oldfield spanyolországi stúdiójában XXI. századi technológiával újra felvette a mű minden egyes hangsávját, hogy egyrészről korrigálja az eredeti felvétel technikai hibáit, másrészről pontosabb és részletgazdagabb hangzásvilágot alakítson ki. Az album egy 52 évvel ezelőtt kezdődött időutazás része, híd az analóg múlt, a digitális jelen és napjaink vinyl reneszánsza között.
A kompozíció szerkezete is jelentősen átalakult: az eredetileg két hosszú (25 és 23 perc), oldalanként egy-egy rész helyett az album 17 különálló tételre bontva jelenik meg. Ez a felosztás segíti a hallgatót abban, hogy könnyebben eligazodjon a mű komplex szerkezetében, és az egyes részeket akár önálló kompozícióként is élvezhesse, de a megfelelő helyeken változatlanul szünet nélkül folyik át egyik szám a másikba. Az eredeti narrátor Vivian Stanshall – angol író és zenész – időközben sajnos elhunyt, így Oldfield erre a szerepre John Cleese-t kérte fel, aki a Monty Python világhírű színésze, narrálása szellemes kontrasztot ad Stanshall eredeti, komolyabb hangvételű szövegéhez.
A 2025-ös kiadás a Warner Music Spain és a Rhino Records gondozásában látott napvilágot, különlegessége, hogy limitált szériás, 180 grammos kék színű vinyl formátumban jelent meg kiemelkedő nyomásminőséggel, gazdag dinamikával és részletes – de az eredetitől eltérő tónusú – borítóval, a kék LP mellett CD változat is elérhető.
Zenészek:
Mike Oldfield – gitár, basszus, zongora, orgona, szintetizátor, tangóharmonika, billentyűs hangszerek, harangjáték, üstdob, cintányér, tamburin, triangulum, csőharang
John Cleese – MC
Sally Oldfield – vokál
Dallista:
Introduction / Fast Guitars / Basses / Latin / A Minor Tune / Blues / Thrash / Jazz / Ghost Bells / Russian / Finale (featuring John Cleese) / Harmonics / Peace / Bagpipe Guitars / Caveman / Ambient Guitars / The Sailor’s Hornpipe (traditional arrangement)
Legutóbbi hozzászólások