Mindjárt kezdeném is a legéletbevágóbb dologgal: szerintem rettenetesen erőltetett ez a zenekarnév. Körülményesnek, nehézkesnek hangzik, na meg túl hosszú is. Nyilvánvalóan Mike LePond fővezér ekképp jelzi minékünk, hogy ez biza’ a saját gyermeke, magyarán a szólóprojektje, bár ahhoz képest, hogy 2014 óta ez már a harmadik anyaga ezen a néven, majdhogynem ugyanazzal a felállással, simán Silent Assassinsként is futhatna, s annak még jó is a csengése. Oké, ha azt nézzük, hogy például a nem épp puritán Van der Graaf Generator vagy a Between The Buried And Me bandanevek is idővel belesimultak a szürkeállományunkba, talán a Mike LePond’s Silent Assassins sem ütközik megoldhatatlan akadályokba (maximum, ha túltolod a feleseket), de azért azt megnézném, hogy egy esetleges koncertjükön a jónép hogyan skandálja a nevüket. Mert hát az „MLSA! MLSA!” kórus elég bénán hangzik, nemde?
„A kákán is a csomót keresi a köcsög firkász!” Szinte látom is már magam előtt a felbőszült komment-cunamit, valahol a távolban pedig felsír Lukács Laci is, és azonmód nekilát egy újabb punk-himnusznak, amely a gonosz médiag.cikről szól… Különben meg a félig-meddig tréfának szánt „nyelvtannácizmust” tegyük csak félre, inkább az a főbb kérdés, hogy LePond mester jelenlegi törekvései hány emberhez jutnak majd el? A másik lényegi kérdés pediglen az, hogy maga a portéka egy fércmunka-e vagy netán egy mestermű? S noha a ’Whore Of Babylon’-ra egyik címkét sem ragasztanám rá, sokkal inkább a pozitív irányba billen a mérleg, hisz nem vitás, ez egy igazán böcsületes alkotás. Így hát e szent pillanatban a sarokba is hajítom a vércinikus énemet, és innentől fogva egy rossz szóval sem illetem a „Babiloni szajhá”-t. (No, jó, egy árva dalt leszámítva, erre azonban majd visszatérek pár sorral lentebb.)
Utánanéztem, hogy az 54 esztendős LePond jelenleg annyi bandában érdekelt, mint égen a csillag, és ha még hozzávesszük a múltbéli formációkat is, amelyekben részt vállalt, ember legyen a talpán, aki követni tudja, hol és mikor fordult meg mostanáig. Döbbenet a pali! Vélhetően nála a Symphony X a fő prioritás, az Igazi Szerelem (nem tagadom, ezzel én is pont így vagyok), ellenben a jó Russell Allenék viszonylagos inaktivitása – 4-5 évenkénti lemezmegjelenések és a hírhedten csekély számú koncertjeik – okán LePondnak tényleg nem maradhatna más, mint a békés kertészkedés és a kutyasétáltatás mackónadrágban. Ő viszont egy megállíthatatlanul pörgő búgócsiga, akiben folyamatosan buzog az alkotókedv, a szüntelen zenélés öröme, ennélfogva mindig ott van a tűzközelben megannyi csapatával, vendégszereplésével és szólóprojektjével. Korántsem ismerem az összes albumot, amin rajta hagyta a keze nyomát, és az sem kizárt, hogy olykor esetleg aprópénzre váltotta a tehetségét; mondom, ezt nem tudhatom, és igazából nem is hibáztatnám, ha netalántán így volna – a hiperaktivitása kétségkívül lenyűgöző. Bírom a csávót, na!
Az énekesi posztot újfent Alan Tecchio érdemelte ki, ahogy az első két Silent Assassins-lemezen. Számtalan együttes anyagán bizonyította istenáldotta tehetségét: Watchtower, Hades, Seven Witches, Non-Fiction, hogy csak az ismertebbeket említsem. Magas fekvésű szirénahangját van, aki imádja, de van, aki ha meghallja, a nagymama ezeréves, virágmintás tapétáját kaparja le tíz körömmel – ez a fickó azonban 53 évesen is úgy énekel, hogy a fal adja a másikat! A pengeéles sikolyoktól és denevérszerű fejhangoktól idegenkedőket azért megnyugtatnám, hogy Alan ezúttal sokkal inkább a power metalosan karcosabb, agresszívebb középtartományát részesíti előnyben, mint egykoron a ’80-as években, persze ha az adott téma megkívánja, akkor azért nem fogja vissza magát, és előtör belőle az a védjegyszerű sakál vokál is. Én pedig bírom ezt a csávót is.
A június vége óta kapható albumra könnyedén ráhúzhatjuk az eklektikus jelzőt: a heroikus refrénnel megkoronázott, lemeznyitó Dracul Son egy szélsebes darálás az Iced Earth nyomdokain, az azt követő Ides Of March pedig valamicskét olyan, mint egy súlyosabb, beszteroidozott Iron Maiden, főképp a galoppozós alapokkal megtámogatott, monumentális vezérdallamot illetően. Az Edgar Allan Poe-féle The Tell-Tale Heart („Az áruló szív”) gótikus horrormeséje által ihletett azonos című dal is a keménykötésű darabok számát gyarapítja hangsúlyos basszusjátékkal, zongora-levezetéssel és Tecchio sokszínű, kifogástalan énekével; a klasszikus Metal Church– és Helstar-hagyományokat ápolva tehát. Mindez egy szép kövér bókot jelent részemről. Szóval van itt minden, mint a búcsúban.
Az imént pedzegetett eklektikusság tehát nem véletlen, ugyanis be-becsúsztak olyan tételek is, amelyek karakterükből fakadóan jócskán kilógnak a sorból: ilyen például a Night Of The Long Knives a népzenei, flamencós motívumaival, enyhén duhajkodó, kocsmanótás jellegével, bár perverz módon ez még tetszik is. Csak hát éppen ezután egy még szokatlanabb, kvázi testidegen nóta következik, amely egyben a leggyengébb is sajnos: a Championt végig Sarah Teets énekesnő semmitmondó előadásában kapjuk meg, s ez egy teljességgel felejthető, kommersz „pop-metal” ballada, ráadásul közel 7 percig riogat és álmosít, nem is értem, milyen funkciója van ezen az amúgy – szinte – végig vagány és tökös korongon.
Bevallom, a sejtelmes, keleties hangulatokkal átszőtt, kígyóbűvölős-kongás Whore Of Babylon hallgatása közben is unatkoztam egy cseppet, egzotikus, népies elemek ide, valóban fifikás basszusjáték oda, pont olyan lassacskán csordogáló, monoton, mint az éppen hasonló című, ’96-os keltezésű Stratovarius-dal, a Babylon (amit pedig a Rainbow-tól nyúltak: Gates Of Babylon, ugye?); de mondhatnám akár Axel Rudi Pell bátyánk terjengős, túlnyújtott eposzait is. A lemezzáró 8 és fél perces, Hammond-orgiával tarkón locsolt Avalon azért már jobb egy fokkal, bár a habkönnyű, gyermekmondókás refrén és a lakodalmas ízű témák kissé komolytalanná teszik. Mindenesetre a Symphony X-nek lényegesen impozánsabbak és izgalmasabbak a nagy lélegzetű eposzai, ha már LePond úr az összekötő kapocs. Ennyit erről.
Szerencsére az album összességében jóval több tetszetős momentumot rejt, merthogy egyébiránt csak úgy sorjáznak az erőtől duzzadó szerzemények: ilyen például az Ironborn címéhez méltón vaskemény speed metalja (mindazonáltal véleményem szerint egy Blind Guardian-szerű, dúsabb kórusrefrén még nagyobbat szólna, de ez már tényleg csak ízlés kérdése). Az egyik személyes kedvencem a Metal Churchre és a Helstarra hajazó Lady Bathory betonozós, középtempós zúzdája Alan hisztérikus énekével, érmetsző sikolyaival. És direkt a végére hagytam a lemez aduászát, a Power Of Steelt, amely még a Manowar roppant választékos szókészletét is túlszárnyalja… De itt és most engem ez biza’ k.rvára nem érdekel, merthogy egy fémbe és bőrbe öltözött, bitang rock & rollt kapunk Tecchio Isten kitörölhetetlen énekdallamaival, némi ’80-as évekbeli hard rockos hatással, meg egy csipetnyi AC/DC-áthallással. És amennyiben most ’91-et mutatna a naptár, hogy az MTV orrba-szájba játszhassa ezt a dalt (természetesen egy ultramacsós klippel megtámogatva), akkor ezek a srácok most arénákat töltenének meg csak ezzel az egy számmal.
Érdekesség gyanánt idefirkantom, hogy miként az előző két korongon, úgy a ’Whore Of Babylon’-on is dobgép szolgáltatja a taktusokat homo sapiens helyett, és noha a profi stúdiótechnikának köszönhetően egészen élő-lélegző lett az eredmény, szerencsére nem érezni a digitálisan művi megszólalást, számomra mégiscsak furcsa, hogy ezen a szinten ilyen kaliberű zenészeknek „nem futotta” egy hús-vér ütősre. Mit tegyek, e tekintetben kissé régimódi vagyok; a hologramos turnéktól is feláll a szőr a hátamon. Igaz, ami igaz, a Symphony X dalszerzője, Michael Romeo dirigálta azt a fránya dobgépet – és emellett még mandolinon is pengetett –, de hát a YouTube-ról simán leakaszthattak volna bármilyen dobost, hiszen ott aztán csak úgy hemzsegnek a huszonéves lánykák, akik miniszoknyában vigyorogva, tűsarokban pörgetve a duplázót nyomják a frankó dobtémákat. (Haha.) Mindenesetre Mike-ék ezen döntésének okairól egyelőre semmit nem tudok, de mondom, nagyjából nem oszt, nem szoroz, a dobhangzáson nem esett csorba. A ’Whore Of Babylon’-t tehát azoknak ajánlom, akik egyrészt nem vetik meg az eklektikusságot és egy jóféle power metalos orgiára vágynak. Sem többre, sem kevesebbre.
Összegzés:
Mike LePond harmadik szólóanyaga olyan, mint egy török bazár: színes zenei kavalkád, amelyben zseniális és középszerű dalok váltják egymást, mindent együttvéve azonban mindenképpen pozitív a benyomás, ez egy szórakoztató, ámde korántsem világmegváltó alkotás.
Pontszám: 7
Megjelenés: 2020
Kiadó: Silver Lining Music
Stílus: power metal
Származás: USA
Zenészek:
Mike LePond – basszusgitár, gitárok, vokálok
Alan Tecchio – ének
Rod Rivera – gitárok
Lance Barnewold – gitárok
Michael Pinnella – vokálok, zongora, orgona
Michael Romeo – dobprogram, billentyűk, mandolin
Sarah Teets – fuvola, vokálok
Dalcímek:
- Dracul Son
- Ides Of March
- Tell Tale Heart
- Night Of The Long Knives
- Champion
- Ironborn
- Lady Bathory
- Power Of Steel
- Whore Of Babylon
- Avalon
Hagyjuk már ezt a youtubeos, mindent is eljátszó muzsikusok dolgot! Nem a szobában ülve, összevágott, tökéletesre kigyakorolt egy dallal kell menőzni, hanem ki kell állni a színpadra, többszáz, adott esetben többezer ember elé, és, ha már rákenról, akkor részegen, és ott kell produkálni! Ott kiderül, hogy ki tud igazából.
Amúgy az első album után a második sem volt annyira erős LePond mesteréktől, ez a harmadik is felejthető. De lehet, hogy csak érni kell még.