Mindjárt kezdeném is a legéletbevágóbb dologgal: szerintem rettenetesen erőltetett ez a zenekarnév. Körülményesnek, nehézkesnek hangzik, na meg túl hosszú is. Nyilvánvalóan Mike LePond fővezér ekképp jelzi minékünk, hogy ez biza’ a saját gyermeke, magyarán a szólóprojektje, bár ahhoz képest, hogy 2014 óta ez már a harmadik anyaga ezen a néven, majdhogynem ugyanazzal a felállással, simán Silent Assassinsként is futhatna, s annak még jó is a csengése. Oké, ha azt nézzük, hogy például a nem épp puritán Van der Graaf Generator vagy a Between The Buried And Me bandanevek is idővel belesimultak a szürkeállományunkba, talán a Mike LePond’s Silent Assassins sem ütközik megoldhatatlan akadályokba (maximum, ha túltolod a feleseket), de azért azt megnézném, hogy egy esetleges koncertjükön a jónép hogyan skandálja a nevüket. Mert hát az „MLSA! MLSA!” kórus elég bénán hangzik, nemde?

„A kákán is a csomót keresi a köcsög firkász!” Szinte látom is már magam előtt a felbőszült komment-cunamit, valahol a távolban pedig felsír Lukács Laci is, és azonmód nekilát egy újabb punk-himnusznak, amely a gonosz médiag.cikről szól… Különben meg a félig-meddig tréfának szánt „nyelvtannácizmust” tegyük csak félre, inkább az a főbb kérdés, hogy LePond mester jelenlegi törekvései hány emberhez jutnak majd el? A másik lényegi kérdés pediglen az, hogy maga a portéka egy fércmunka-e vagy netán egy mestermű? S noha a ’Whore Of Babylon’-ra egyik címkét sem ragasztanám rá, sokkal inkább a pozitív irányba billen a mérleg, hisz nem vitás, ez egy igazán böcsületes alkotás. Így hát e szent pillanatban a sarokba is hajítom a vércinikus énemet, és innentől fogva egy rossz szóval sem illetem a „Babiloni szajhá”-t. (No, jó, egy árva dalt leszámítva, erre azonban majd visszatérek pár sorral lentebb.)

Utánanéztem, hogy az 54 esztendős LePond jelenleg annyi bandában érdekelt, mint égen a csillag, és ha még hozzávesszük a múltbéli formációkat is, amelyekben részt vállalt, ember legyen a talpán, aki követni tudja, hol és mikor fordult meg mostanáig. Döbbenet a pali! Vélhetően nála a Symphony X a fő prioritás, az Igazi Szerelem (nem tagadom, ezzel én is pont így vagyok), ellenben a jó Russell Allenék viszonylagos inaktivitása – 4-5 évenkénti lemezmegjelenések és a hírhedten csekély számú koncertjeik – okán LePondnak tényleg nem maradhatna más, mint a békés kertészkedés és a kutyasétáltatás mackónadrágban. Ő viszont egy megállíthatatlanul pörgő búgócsiga, akiben folyamatosan buzog az alkotókedv, a szüntelen zenélés öröme, ennélfogva mindig ott van a tűzközelben megannyi csapatával, vendégszereplésével és szólóprojektjével. Korántsem ismerem az összes albumot, amin rajta hagyta a keze nyomát, és az sem kizárt, hogy olykor esetleg aprópénzre váltotta a tehetségét; mondom, ezt nem tudhatom, és igazából nem is hibáztatnám, ha netalántán így volna – a hiperaktivitása kétségkívül lenyűgöző. Bírom a csávót, na!

Az énekesi posztot újfent Alan Tecchio érdemelte ki, ahogy az első két Silent Assassins-lemezen. Számtalan együttes anyagán bizonyította istenáldotta tehetségét: Watchtower, Hades, Seven Witches, Non-Fiction, hogy csak az ismertebbeket említsem. Magas fekvésű szirénahangját van, aki imádja, de van, aki ha meghallja, a nagymama ezeréves, virágmintás tapétáját kaparja le tíz körömmel – ez a fickó azonban 53 évesen is úgy énekel, hogy a fal adja a másikat! A pengeéles sikolyoktól és denevérszerű fejhangoktól idegenkedőket azért megnyugtatnám, hogy Alan ezúttal sokkal inkább a power metalosan karcosabb, agresszívebb középtartományát részesíti előnyben, mint egykoron a ’80-as években, persze ha az adott téma megkívánja, akkor azért nem fogja vissza magát, és előtör belőle az a védjegyszerű sakál vokál is. Én pedig bírom ezt a csávót is.

A június vége óta kapható albumra könnyedén ráhúzhatjuk az eklektikus jelzőt: a heroikus refrénnel megkoronázott, lemeznyitó Dracul Son egy szélsebes darálás az Iced Earth nyomdokain, az azt követő Ides Of March pedig valamicskét olyan, mint egy súlyosabb, beszteroidozott Iron Maiden, főképp a galoppozós alapokkal megtámogatott, monumentális vezérdallamot illetően. Az Edgar Allan Poe-féle The Tell-Tale Heart („Az áruló szív”) gótikus horrormeséje által ihletett azonos című dal is a keménykötésű darabok számát gyarapítja hangsúlyos basszusjátékkal, zongora-levezetéssel és Tecchio sokszínű, kifogástalan énekével; a klasszikus Metal Church– és Helstar-hagyományokat ápolva tehát. Mindez egy szép kövér bókot jelent részemről. Szóval van itt minden, mint a búcsúban.

Az imént pedzegetett eklektikusság tehát nem véletlen, ugyanis be-becsúsztak olyan tételek is, amelyek karakterükből fakadóan jócskán kilógnak a sorból: ilyen például a Night Of The Long Knives a népzenei, flamencós motívumaival, enyhén duhajkodó, kocsmanótás jellegével, bár perverz módon ez még tetszik is. Csak hát éppen ezután egy még szokatlanabb, kvázi testidegen nóta következik, amely egyben a leggyengébb is sajnos: a Championt végig Sarah Teets énekesnő semmitmondó előadásában kapjuk meg, s ez egy teljességgel felejthető, kommersz „pop-metal” ballada, ráadásul közel 7 percig riogat és álmosít, nem is értem, milyen funkciója van ezen az amúgy – szinte – végig vagány és tökös korongon.

Bevallom, a sejtelmes, keleties hangulatokkal átszőtt, kígyóbűvölős-kongás Whore Of Babylon hallgatása közben is unatkoztam egy cseppet, egzotikus, népies elemek ide, valóban fifikás basszusjáték oda, pont olyan lassacskán csordogáló, monoton, mint az éppen hasonló című, ’96-os keltezésű Stratovarius-dal, a Babylon (amit pedig a Rainbow-tól nyúltak: Gates Of Babylon, ugye?); de mondhatnám akár Axel Rudi Pell bátyánk terjengős, túlnyújtott eposzait is. A lemezzáró 8 és fél perces, Hammond-orgiával tarkón locsolt Avalon azért már jobb egy fokkal, bár a habkönnyű, gyermekmondókás refrén és a lakodalmas ízű témák kissé komolytalanná teszik. Mindenesetre a Symphony X-nek lényegesen impozánsabbak és izgalmasabbak a nagy lélegzetű eposzai, ha már LePond úr az összekötő kapocs. Ennyit erről.

Szerencsére az album összességében jóval több tetszetős momentumot rejt, merthogy egyébiránt csak úgy sorjáznak az erőtől duzzadó szerzemények: ilyen például az Ironborn címéhez méltón vaskemény speed metalja (mindazonáltal véleményem szerint egy Blind Guardian-szerű, dúsabb kórusrefrén még nagyobbat szólna, de ez már tényleg csak ízlés kérdése). Az egyik személyes kedvencem a Metal Churchre és a Helstarra hajazó Lady Bathory betonozós, középtempós zúzdája Alan hisztérikus énekével, érmetsző sikolyaival. És direkt a végére hagytam a lemez aduászát, a Power Of Steelt, amely még a Manowar roppant választékos szókészletét is túlszárnyalja… De itt és most engem ez biza’ k.rvára nem érdekel, merthogy egy fémbe és bőrbe öltözött, bitang rock & rollt kapunk Tecchio Isten kitörölhetetlen énekdallamaival, némi ’80-as évekbeli hard rockos hatással, meg egy csipetnyi AC/DC-áthallással. És amennyiben most ’91-et mutatna a naptár, hogy az MTV orrba-szájba játszhassa ezt a dalt (természetesen egy ultramacsós klippel megtámogatva), akkor ezek a srácok most arénákat töltenének meg csak ezzel az egy számmal.

Érdekesség gyanánt idefirkantom, hogy miként az előző két korongon, úgy a ’Whore Of Babylon’-on is dobgép szolgáltatja a taktusokat homo sapiens helyett, és noha a profi stúdiótechnikának köszönhetően egészen élő-lélegző lett az eredmény, szerencsére nem érezni a digitálisan művi megszólalást, számomra mégiscsak furcsa, hogy ezen a szinten ilyen kaliberű zenészeknek „nem futotta” egy hús-vér ütősre. Mit tegyek, e tekintetben kissé régimódi vagyok; a hologramos turnéktól is feláll a szőr a hátamon. Igaz, ami igaz, a Symphony X dalszerzője, Michael Romeo dirigálta azt a fránya dobgépet – és emellett még mandolinon is pengetett –, de hát a YouTube-ról simán leakaszthattak volna bármilyen dobost, hiszen ott aztán csak úgy hemzsegnek a huszonéves lánykák, akik miniszoknyában vigyorogva, tűsarokban pörgetve a duplázót nyomják a frankó dobtémákat. (Haha.) Mindenesetre Mike-ék ezen döntésének okairól egyelőre semmit nem tudok, de mondom, nagyjából nem oszt, nem szoroz, a dobhangzáson nem esett csorba. A ’Whore Of Babylon’-t tehát azoknak ajánlom, akik egyrészt nem vetik meg az eklektikusságot és egy jóféle power metalos orgiára vágynak. Sem többre, sem kevesebbre.

Összegzés:

Mike LePond harmadik szólóanyaga olyan, mint egy török bazár: színes zenei kavalkád, amelyben zseniális és középszerű dalok váltják egymást, mindent együttvéve azonban mindenképpen pozitív a benyomás, ez egy szórakoztató, ámde korántsem világmegváltó alkotás.

Pontszám: 7

Megjelenés: 2020
Kiadó: Silver Lining Music
Stílus: power metal
Származás: USA

Zenészek:

Mike LePond – basszusgitár, gitárok, vokálok
Alan Tecchio – ének
Rod Rivera – gitárok
Lance Barnewold – gitárok

Michael Pinnella – vokálok, zongora, orgona
Michael Romeo – dobprogram, billentyűk, mandolin
Sarah Teets – fuvola, vokálok

Dalcímek:

1. Dracul Son
2. Ides Of March
3. Tell Tale Heart
4. Night Of The Long Knives
5. Champion
6. Ironborn
7. Lady Bathory
8. Power Of Steel
9. Whore Of Babylon
10. Avalon