A szinte napra pontosan egy éve megjelent ‘Memento Mori’ album címe egyértelműen utal az elmúlás elkerülhetetlenségére. Azonban a duóvá fogyatkozott Depeche Mode felülemelkedett Andy Fletcher elvesztésén, és abból mintegy inspirációt merítve olyan zenét alkotott, amely a halál témája mellett inkább sugallja azt, hogy „memento vivere”, azaz ne felejts el élni. A nagyhéten fontos üzenet volt ez 16 ezer Depeche-hívő számára az MVM Dome-ban, ahol 15. alkalommal lépett magyarországi színpadra a zenekar. Alig 8 hónap telt el a szintén telt házas Puskás Aréna-koncert óta, ezért nem lehet elkerülni az összehasonlítást, a párhuzamok felállítását, de menjünk sorban.
Aki nem sokallta az 5500-6900 Ft-os árat az MVM parkolójegyéért, azoknak is ordas szívás volt az autókázás, mert tegnap este a magyar fociválogatott meccse pluszban alaposan odab@ßott Budapest közlekedésének. Én úgy gondoltam, hogy a west side-ról inkább elgurulok a kelenföldi P+R-ig, aztán onnan elsuhanok az 1-es villamossal, ez így együtt kijön egy arénás sör árából, amit amúgy is ki kell hagynom, mert kettőt nem lehet, egy meg minek? A logika stimmelt, csak a valóság írta felül, mert már a gurulás se ment a beállt M7-Egérút miatt, a P+R-eket meg televerték a focirajongók, a környéken az egyetlen esély az Etele Plaza maradt, amivel együtt már bőven nem fértem bele egyetlen arénás sörbe. Az 1-es villamosról viszont megnyugtató volt látni, hogy a sínek két oldalán araszol a nép, mi meg nem.
A bejutás nagyon rendben ment, még jutott támaszkodós pozíció is a keverőpultnál, és itt jön az első párhuzam. A Puskásban a show előtt DJ Frank Secret szettjével szórakoztatták a közönséget, amelyet ugyan Martin Gore ihletett, de egy idő után eléggé idegesítővé vált józanul. Tegnap annyiban volt más a helyzet, hogy Skee Mask, Marcel Dettmann és hasonlók tételeit kaptuk meg bónuszként a várakozás idejére, hát jó.
Jön a másik párhuzam: a Depeche Mode jó érzékkel választ ki olyan előadókat a turnéira vendégnek, akik stílusa nagyjából a borultabb számaikban érhető tetten. Ez igaz volt a Puskásban a berlini Hope post-rockjára és igaz volt tegnap a chicagói Deeperre is, akik a turné 7 fellépésén csatlakoznak be.
Egy post-punk hatásokkal operáló indie rocker csapat, idáig 3 stúdióalbumuk jelent meg, az utolsó alig egy éve annál a Sub Pop Recordsnál, amelyik a Soundgarden és a Nirvana útját egyengette az indulásnál, elkezdett a dolog érdekelni. Azt kell mondjam, hogy a felkészülési szakaszból a helyszínen nem sok minden köszönt vissza, mert olyan szarul szóltak, hogy leginkább egy visszhangos zajmaszlag jött át, meg A Flock Of Seagulls-frontember Mike Score stílusában nyomuló Nic Gohl énekes túlhúzott jajveszékelése. Erre egyáltalán nem szolgáltak rá, a zenéjük több mint érdekes, a félórás szettjük 8 dalát a két utóbbi lemezről választották ki. A műsorukat playlistbe oltottuk, az alábbiakban letesztelhető.
Ami viszont felróható nekik, hogy meg se próbáltak kapcsolatot teremteni a közönséggel, jól elvoltak maguknak. Félidőben „Budapest valami”, a végén meg „last song valami”, aztán elhúztak a színpadról. OK, hogy nem illik ellopni a show-t a főbanda elől, de ez azért túlzás volt.
A levonulás után a színpadon nagyon elkezdett serénykedni egy csomó ember, hogy 20:42-kor le tudják kapcsolni a világítást és elkezdődjön a Speak To Me instrumentális változatának bejátszása, lehulljon a 300 m2-es függöny és bekapcsoljanak 16 ezer mobiltelefont, hogy meglegyen Dave Gahan belépője. Én nemigen veszek részt ilyesmiben, de felemelő érzés volt látni azt az osztatlan lelkesedést, és a My Cosmos Is Mine-ra elkezdődött kirajzolódni a háttérben az óriási ’Memento Mori’-logó, akárcsak a Puskásban júliusban.
A további párhuzamok helyett azt érdemes megemlíteni, hogy ide is bivalyerős, életművön átívelő műsorral érkezett a Depeche Mode, amelynek a gerince megegyezett a nyári Puskás-fellépésével, de 6 dalt kicseréltek. Mindkét koncert setlistje megtekinthető és meghallgatható a beszámoló végén lejátszási listák formájában.
A Wagging Tongue zárta a Memento Mori-blokkot, az alternatív csavarral előadott Walking In My Shoest pedig már bemelegített közönség énekelte együtt Gahannal (meg nélküle is). Lakosságarányosan a világ élvonalába tartozunk a Depeche-rajongók számát nézve, nemigen van még egy nemzetközi sztár, aki egy éven belül több nagykoncertet mer szervezni nálunk, ők már többször is megtették az 1985-ös Volán-pályás belépő óta.
Az It’s No Goodnál nyafogtam magamban először, mert Dave annyira küzdött a frekvenciákkal, hogy az már túlment a spórolás kategórián. Az rendben van, hogy egy 120 állomásos turnén nagyon vigyázni kell egy énekesnek a hangjára, meg ez egy nehéz nóta, ami ugyan zseniális, de nem az ő adottságaihoz passzol a legjobban, meg hogy ebből a körből hátravan még 5 állomás, de ez egy kissé akkor is gáz volt. Közben vitték Anton Corbijn szamarai a homokot a tenger felé, meg a Policy Of Truth felé, amivel viszont már semmiféle gáz nem volt.
Az In Your Room is kapott egy alternatív csavart, és közben végre teljes egészében életre kelt a színpad háttere, ezzel a lehetőséggel élhettek volna többször is az este folyamán. Az Everything Counts refrénjét megkapta feladatul a közönség, egy olyan régi nagy sikerről van szó, amit kötelező fújni nemcsak a kiemelt állóhelyen.
Ezután következett a hagyománnyá vált születésnapozás, a Happy Birthday To You ezúttal – ha jól értettem – egy Lotti nevű lánynak jutott az early entry-zónában kézfogás kíséretében, a kivetítőről nagy megilletődöttség és nagy öröm jött át, hát valóban ritka alkalom, mikor Dave Gahan köszönti az embert a születésnapján.
A Precious megint hozott egy kis frekvenciabirkózást, de több nyafogásom nem adódott az este során, Dave remek fizikai és mentális formában van, semmi nyoma annak, hogy min ment keresztül a rossz időszakaiban. A színpadi aktivitásból, a gesztusaiból, kliséiből alig vett vissza, 62 éves létére odatehető a pasadenai 101-es önmaga mellé.
Az új albumot újabb dal képviselte a csodálatos Before We Drown képében, közben a háttérre vetítve ment a január végén megjelent új Anton Corbijn-videóklip. Ezután Martin következett az akusztikus blokkjával, benne Home és Somebody, hozzá „mobilöngyújtó”-erdő és kórusban éneklő közönség.
Bemutatásra került a zenekar két állandó vendégzenésze, akik Christian Eigner – 1997 óta dobol a zenekarban – és Peter Gordeno billentyűs-basszusgitáros, ő 1998 óta tagja a turnébandának. Nemcsak zenészként, hanem több dalban társszerzőként is jegyzik őket.
A ’Memento Mori’-ról utolsóként a kihagyhatatlan első kislemezdal, a Ghosts Again fordult be a sarkon, ez is megkapta a háttérre vetített fekete-fehér Corbijn-videót. Innen már nem vett vissza a Depeche Mode a tempóból: az I Feel You szaggatását A Pain That I’m Used To követte – amelyhez Peter kiállt a billentyűk mögül, hogy felkapja a basszusgitárt –, ezt a Fletch emlékének ajánlott Behind The Wheel az eredeti klippel és megvadult közönséggel, majd a Black Celebration monumentális hangzással és látványvilággal.
A sejtelmes Stripped vörös fényben úszott, a refrént éneklő nézők meg örömmámorban, ezt már csak az Enjoy The Silence tudta überelni, amelyen nagyot dobott Christian funkosba hajló dobjátéka, hogy kamugudnájttal levonuljon a csapat két percre.
A ráadás – mint rendesen – felért egy minikoncerttel, benne a kifutón előadott és őszintén összeölelkezős Condemnation, az 1981-be visszatekintő, de holtakat is felébresztő Just Can’t Get Enough – amelyet komoly dobintró támogatott meg –, a Never Let Me Down Again egy kiváló billentyűs elszálással és végül a Personal Jesus, amely belassulva kezdődött, hogy aztán átforduljon egy olyan bika „reach out, touch faith”-be, hogy a fal adja a másikat. Vagy legalábbis beleremegjen az MVM Dome, meg ilyenek.
A végére egyetlen összehasonlítás a túlbonyolítás szándéka nélkül: a júliusi koncert a Puskásban nagyon jó volt, de ez még annál is jobb.
Szerző: Dzsó
Fotók: Török Tamás (TT)
Sub Pop Records
Köszönet a Live Nation Magyarországnak!
Legutóbbi hozzászólások