Sajnos a Covid közbeszólt, így hét évet kellett várnunk, hogy újra felrántsuk fehér farmergatyánkat, lakkcipőbe bújjunk és ropni menjünk a világ legszórakoztatóbb repülő társaságának fellépésére. Nagy örömömre a táncóra előtt egy olyan banda fellépését láthattuk, akik még sosem jártak nálunk, és nem mellékesen nagyon szeretem őket.
A Metalite zenekar ezen az estén csatlakozott a turnéhoz, így amolyan bemelegítő, turnékezdő hangulat uralkodott a koncert alatt, de bevallom, én nagyon jól szórakoztam. Bár töredelmesen bevallom, a tavaly megjelent ’Expedition One’ nem ragadott magával annyira, mint korábbi lemezeik, de attól még bőven a szerethető kategóriába tartozik nálam. Szerencsémre nem is erőltették túl az albumot, szépen kiszedegették a számomra kedvesebb dalokat, mindjárt a kezdő tételt.
Jó volt végre élőben látni a svéd csapatot és nagyon kíváncsi voltam, hogy az énekesnő, Erica Ohlsson miként teljesít koncerten.
Még jobban megkedveltem, mint eddig, az oly gyakori, szoprán hangon áriázó hölgyek között nekem felüdülés volt ez a picit popos hang. Mellé dögös rocklady mozgást hozott végig a színpadon, a közönséget hamar az ujjai köré csavarta. Mondjuk nem volt nehéz művelet, végtelenül szimpatikus és szerethető hölgy. Színpadi teljesítményét látva többször a fiatalkori Elize Ryd jutott eszembe, hangilag pedig minden rendben volt.
A srácokkal is nagyon jó a kémia a színpadon, a közös pózok, ugratások simán belefértek a műsorba, semmi ráfeszülés a turnékezdésre.
Természetesen a rengeteg szinti és popos alap a már megszokott módon gépről érkezett. Az alapító és fő dalszerző, Edwin Premberg jó kis párost alkotott a másik bárdistával, Robert Örnesveddel, ami viszont számomra egy picit meglepő volt, hogy a szólók nagy része Robertre hárult.
Közben Edwin precízen pengetett alá, azok a pillanatok, amikor ketten egymást támogatva játszottak, emlékezetesek voltak.
Ehhez persze az kellett, hogy a ritmusszekció megbízhatóan „zakatoljon”, főként Robert Majd basszusgitáros játéka volt szemet vonzó. Igazi rocksztár a fazon, hanyag eleganciával és szórakoztató játékával sokat dob a látványon.
Sajnos Erik Juntilla dobos eléggé sötétben volt és rendesen „körbeépítve”, így játékát nagyrészt inkább csak hallottam, mint láttam.
A régebbi lemezekről is volt pár kedvencem a műsorban, így én egész jól éreztem magam, bár el tudtam volna viselni többet belőlük. Mondjuk úgy, előételnek jó volt, legközelebb már szeretnék többet látni a csapatból, mert a lemezek után élőben is beváltották a várakozásomat.
Végtelenül szimpatikus, szerény és nagyon kedvelhető a csapat. Egy jó tanács, legközelebb ne a főbanda első nótája alatt jöjjenek ki az előtérbe, szegényekre alig pár ember várt, mindenki már a nagyteremben táncolt. Hajnalban, a busz indulásakor sokkal többen voltunk…
Disciples Of The Stars / Far From The Sanctuary / Cyberdome / New Generation / Blazing Skies / Black Horse Rider – Nightmare – Afterlife / Peacekeepers / We Bring You The Stars
Fényfüzérrel megvilágított mű pálmafák, pezsgő, ez a színpadkép várta a The Night Flight Orchestra legénységét, hogy belekezdjenek egy baromi jó koncertbe! A pezsgő a vokalista hölgyek felügyeletére volt bízva a koncert alatt, kortyolgattak és koccintottak párszor. Igazi bulizene ez, a legjobb értelemben, a csapat vérprofi, a szórakoztatási faktor igen magas.
És ami a legjobban tetszett a koncertben, hogy itt érzésem szerint szinte semmi nem ment gépről, a két háttérben meghúzódó multihangszeres előtt le a kalappal! A frontvonalban ott van a kapitány, Björn „Speed” Strid, akinek köpenye, ha nem is egy Superman-köpeny, de egy folyamatosan táncoló időutazót faragott a Soilwork énekeséből.
Nem vagyok egy Soilwork-rajongó, de meglepne, ha ott is végigtáncolná a műsort. Itt nagyon közel voltam a színpadhoz, és azt vettem észre, hogy a lába egy pillanatra sem állt le. Folyamatosan táncolt, ehhez nagyon jó partnerre talált a mikrofonállványban, húzta-vonta magával a szerkezetet. A stewardessek, Anny Brygard és Asa Lundman, szintén folyamatos mozgásban voltak, vagy egy páros koreográfiát nyomtak, vagy csak valami statikus mozgással vokáloztak Björn alá/mellé.
A folyamatos mosoly alapvető volt a két hölgynél, és nagyon jól kisegítették, illetve kiegészítették főhősünket. A buli előtt közvetlenül a technikus egy pezsgőt bontott nekik (a dugó nálam landolt emlékként), és ha éppen nem vokáloztak, akkor egy koccintás, vagy 1-2 korty is belefért a programba.
A koncerten feketére cserélte a már megszokott fehér zakóját az Arch Enemy négyhúrosa, Sharlee D’Angelo. Őt látni ebben a formációban mindig furcsa látvány, mert míg a többiek hasonlót produkálnak anyazenekarukban, addig Sharlee igazi őrült fazon Alissa mögött. Ehhez képest itt a koncert nagy részét egy helyben állva, vagy minimális mozgással hozta le, a vehemens headbangelések elmaradtak, mondjuk ez a zene nem is erről szól.
Miközben ezeket figyeltem, egymás után érkeztek a slágerek, az új lemezt nem erőltették túl, anélkül is volt miből csemegézni. A koncert idején még csak ismerkedtem az új albummal, de az élő előadás rádöbbentett – amit azóta csak megerősíteni tudok -, hogy a vadonatúj dalok közt is vannak olyanok, amik simán beférnek a régi slágerek közé. Mert azokból nem volt hiány, nekem a nagy kedvenceim most is ütöttek, Divinyls, Gemini, Satelite. De térjünk vissza a frontvonalhoz, Rasmus Ehrborn gitáros végig magabiztosan pengetett, és pont annyit tett hozzá a színpadi mozgásával a látványhoz, hogy nagyon ne lógjon ki a többiek közül. Egy helyben billegett és néha helycserés támadást hajtott végre Sharleevel, ebben ki is merült a színpadi mozgása.
Náluk kevesebbet csak a hátsó traktus mozgott, viszont ha nem lettek volna, nagyon hiányoztak volna a produkcióból, mert amit a hangszereiken produkáltak, az baromi jó és minőségi volt. Jonas Källsbäck dobosra nem lehet azt mondani, hogy őrült vehemenciával játszott, mert ez a zene nem erről szól, itt igazából a feeling a lényeg, valamint a biztos kéz és alap.
Amit Sharleevel közösen nagyon jól hoztak is. És itt jön képbe a két másik tag, Sebastian Forslund és John Manhattan Lönnmyr, akik folyamatosan váltogatták hangszereiket.
Ha kellett, gitárt ragadtak vagy szintiszőnyeget toltak a muzsika alá, de nem volt idegen számukra a tamburin és a bongó sem.
Ennyi hangszert nem egyszerű hangzásban jól összerakni, nekik sikerült. Nagyrészt a színpad előtt tanyáztam le, ahol szerintem baromi jól szólt, de ha picit hátrasétáltam, akkor sem szólt rosszul. Mászkálás közben láttam, a közönség mennyire élvezi a bulit, szinte mindenki énekelt, táncolt, a mosoly pedig mindenkinek ott volt az arcán, mert ez egy ilyen produkció.
A normál műsor lezárása előtt picit belassultunk a Transatlantic Blues balladával, hogy aztán a ráadás előtt a Burn For Me alaposan felpörgessen még mindenkit. Pici szünet után jött az egyik nagy kedvencem, imádom a White Jeans nótát, itt már én is ledobtam a Riga-láncot, és a bandával együtt énekeltem a sorokat. A dalt kezdő riffekre beindult a lábmozgás, ami meg sem állt a végéig, hogy kis pihenő után jöjjön minden TNFO-koncert kihagyhatatlan része: Ugyan a banda olyan, mint egy menő légitársaság, de mivel repülni nem tudunk, így vonatozunk a West Ruth Ave dalra. Így volt ez a korábbi koncerten is, most Björn felkérésére az egyik fotós kolléga állt a sor élére – mondjuk nem kellett sokat nógatni –, és szépen lassan a terem fele beállt a sorba, hogy a dal alatt bevonatozzák az egész termet.
Hihetetlen pozitív energiát tud adni a Night Flight Orchestra, ha bármi gondod van, 100 perc ezzel a zenekarral, és azt veszed észre, hogy minden szarságot kint tudsz hagyni a termen kívül. Most is így történt, ebben nagyon jók! Nem mellesleg iszonyat jó nótáik vannak, és egy igazi időutazás az egész koncert.
Stratus / California Morning / Shooting Velvet / Divinyls / Domino / Femini / Cosmic Tide / This Boy’s Last Summer / Paloma / Satellite / Transmissions / Can’t Be That Bad / Transatlantic Blues / Burn For Me // White Jeans / Way To Spend The Night / West Ruth Ave
Szerencsésnek érzem magam, hogy a Metalite itt kapcsolódott be a turnéba és végre élőben láthattam őket, nem is okoztak csalódást, hozták az általam várt produkciót. A The Night Flight Orchestra pedig megint igazi partihangulatot varázsolt a Dürer falai közé, ahonnan mindenki felszabadultan, egy baromi élvezetes koncert emlékével távozhatott. Ezzel a légitársasággal bármikor elszállnék…
Szöveg és fotók: Savafan
Külön köszönet a CONCERTO Musicnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások