KK’s Priest - Sermons Of The Sinner

K.K. Downing nem tud megbékélni a világgal és önmagával sem, nincs kizárva, hogy a lemez címében is („a bűnös prédikációi”) önmagára utal. Életrajzi könyve egy folyamatos zsörtölődés, ki tudja, talán a boldogtalan gyerekkora miatt. Nem tudta legnagyobb sikereit sem megélni, tíz évvel ezelőtt a Judas Priestből való elhamarkodott távozását megbánva folyamatosan szapulta társait, őket téve felelőssé döntése miatt.

Új bandájának már a neve is dacról árulkodik, még véletlenül sem leplezte a hasonlóságot egykori csapatának elnevezésével. Ugyanabba az irányba mutat a banda tagjainak kiválasztása, hiszen saját magán kívül még két egykori Priest-muzsikust, Tim „Ripper” Owenst és a Priest korai korszakából Les Binkset is beválogatta maga mellé, igaz, utóbbi aztán kiszállt, már a bemutatkozó lemez sem vele készült el. „Hiszen én is egy pap vagyok a többi közül” – mondta. Nos, a zene is megtévesztésig Judas Priest, ezt is megideologizálta azzal, hogy egész életében ezt a zenét művelte, miért kellene mást játszania éppen most. És megütközéssel fogadta azt is, hogy a Priest perrel fenyegette a név miatt.

A lemez ugyanezt a görcsösséget mutatja, pedig K.K. hosszú időt adott magának az előkészületekre. Nincs egy kiemelkedő szerzemény, egy ütős riff vagy egy ötletes szóló. Az egész olyan, mintha Downing a Priesttel töltött utolsó időszakának kidobott zenei témáit hasznosította volna újra. Monoton, funkciótlan metálriffelés háromnegyed órán keresztül, ötlettelen, levegőbe lógó szólók, Ripper Owens nem képes egyetlen jó énektémát hozni, és ami a legrosszabb, szétüvölti a dalokat. Időnként teljesen funkciótlanul hozza szopránsikolyát, még azt is szétdönti, ami jó lenne. Énekét hallgatva végig olyan érzésem van, hogy egy célja van, minél nagyobb tüdővel énekelni, hogy ezáltal vérfagyasztó hangokat préseljen ki a torkából. Ezzel a hozzáállással úgy vagyok, ha egy lemezen a keménység nem eszköz, hanem cél, az rengeteget levon a produkció értékéből. A power metalra emlékeztető kórusok csontig lerágott ötletek, sokszor nem is illeszkednek a dalok gerincébe.

Értem, hogy a K.K. rá akart licitálni a legutóbbi Priest-albumra, a ’Firepower’-re dinamikában és tempóban. Ez lehet, hogy sikerült is neki, azonban a zenei anyaggal is törődni kellett volna, nemcsak a hangszereket aprítani, mert egykori csapata igen magasra tette a mércét 2018-ban, és egy kicsit megfegyelmezhette volna Rippert is, hogy „ugyan má’, szép ecsém, talán nem kellene szétüvölteni a nótákat.” Kevesebb indulat, több kreativitás jobb lett volna!

A kezdés igen sablonos, az egypercnyi bevezető, az Incarnation után a Hellfire Thunderbolt magába foglalja a metál minden zenei közhelyét és később sem javul a helyzet. A Return Of The Sentinel címe is a Priest zseniális ’Defenders Of The Faith’ albumának egyik csúcsnótájára emlékeztet, de csak címében. Míg a The Sentinel egy sodró lendületű metál remekmű, a visszatérés baromi unalmas izzadságszagú és ötlettelen gitárdörgés, ráadásul hosszú is, kilenc perc. Hallhatunk egy huszáros lenyúlást is: a Wild And Free című opusban az énektémát egy az egyben újrahasznosították a a Priest ’Ram It Down’ albumának címadójáról. Nem járunk jól a másik úgynevezett epikus kompozícióval, a már a címében is banális Metal Through And Through-val sem – a közepén majdnem bealudtam. Sajnos a helyzet szinte végig ilyen rossz, bár tempós a nóták nagy része, az egy kaptafára gyártott riffek nem mentik a helyzetet. Hiába, többszöri hallgatás után sem tudtam egy dalt sem kiválasztani, mely megragadt volna a hallójárataimban.

Értékelem, hogy K.K. Downing a nehezebb utat választotta, amikor úgy döntött, nem a régi Priest-slágerekkel nosztalgiázva, hanem új dalokkal tér vissza. Őszintén nyilatkozott, amikor közölte, új bandája stílusa nem fog nagyon eltérni a Priest világától. Ezt be is tartotta, én azonban némi eredetiséget azért vártam volna a dühön és a dacon túl. (Bigfoot)

Nos, én nem vagyok ennyire szőrösszívű, mint Bigfoot kollégám, ha azért adtam 9,5 pontot a Judas Priest ‘Firepower’ lemezére, mert visszaköszönni hallottam a régi értékeket, hangulatokat, akkor nem róhatom fel ugyanezt hibájául a KK’s Priest-lemeznek. Az albumon nagyon jó riffek, remek ikergitárszólók vannak, A.J. Mills gitáros hasonló jó frissítés K.K. mellett, mint Richie Faulkner a JP-ben, miközben Tony Newton basszusgitáros Steve Harrishez hasonló bonyolult témákat pakol a dalok alá, szakítva Ian Hill alaphangokon lépkedő stílusával. Szóval eddig akár jobb is lehetne, mint a Judas Priest legutóbbi albuma. A dolog ott hibádzik, ahol a két ripperes Judas Priest-lemez, Tim Owens kicsit hasonló Rick Altzihoz: akármit el tud énekelni, de nem képes egy tisztességes dallamot összehozni magától, ezért mintha a ‘Jugulator’ – ‘Demolition’ lemezek egyenes folytatása lenne – húszéves kihagyással. Aki azonban azokat szerette, annak ez sem okoz csalódást, nekem igen.

Az első kislemezdalként kihozott Hellfire Thunderbolt nyitja K.K. zenedobozát, a ‘Painkiller’ világát idézve, amolyan All Guns Blazing 2. A Sermons Of The Sinnerben másodszor is elsüti ugyanazt a ’Painkiller’-utánérzést, ezúttal maga a Painkiller szám kap egy remake-et, Ripper most is tökéletesen hozza Rob Halford sikolyait, csak míg azok megkomponáltan, a helyükön lévőnek tűntek, ezek a kicsit random sikolyok nem működnek olyan tökéletesen. Ezzel együtt a lemez legjobbjai között van ez a két szám, de ezután már egészen a lemez végéig kell várni egy harmadik csúcspontra. Ez pedig egyértelműen az 1984-es The Sentinel epikus folytatása, a Return Of The Sentinel, mely a lemezt zárja. K.K. fogta az alaptémát, belassította, és épített köré egy középtempós eposzt. Ragyogó! Igen hosszú szóló van benne, váltott és ikergitárszólókkal, ahogy kell, megidézve a szólókon belül is újra a The Sentinel alaptémáját, a második felében a Before The Dawnt idéző belassulás szinte tökéletes lenne, ha Ripper nem affektálná szét, így inkább emlékeztet a Kansas Rainmakerjéből Steve Walsh esőcsináló vudu papjára. Ezzel együtt ez a dal még mindig az erősebbek közül való, bár a lassú rész a vége felé már büntetésnek számít, harmadolhatták volna!

Jó kezdés, jó befejezés, akkor mi a probléma? Hogy a kettő között nincs olyan szerzemény, amelyre azt lehetne mondani, hogy itt bizony K.K. maradandót alkotott. A Brothers Of The Road mintha nemcsak szövegében, de zenei témájában is egy régi klasszikust, a Born To Be Wildot priestesítené. A Metal Through And Through nyitó dobképlete a Take On The Worldöt idézi, ezt talán még az elsők között írták, amikor Les Binks volt a csapat dobosa. Amúgy legizgalmasabb részeiben egy nagy Heaven And Hell-koppintás. Az akusztikus blokk azonban – a Before The Dawn zsenialitása helyett – ezúttal inkább a kevésbé magasztos ‘Rocka Rolla’ időket idézi vissza, a Caviar And Meths instrumentális témájára hajaz, ami amúgy sem volt túl ütős, de ha erre Ripper még ráénekel, akkor teljesen fajsúlytalanná válik az egész. Szerintem egy új Victim Of Changest akartak írni, hát kérem, ez nem sikerült, ebből nem lesz klasszikus! Ezt kár volt nyolcpercesre húzni, ez alatt már majdnem megfőzök egy keménytojást unalmamban. A Raise Your Fists intrója kicsit mintha átevezett volna az Iron Maiden vizeire, konkrétan a névadó nóta köszön vissza pár másodperc erejéig, utána viszont átmegy annyira kommerszbe, hogy már fáj. „Raise your fists in the air, let’s rock the nations everywhere!” A Wild And Free valóban Ram It Down-reinkarnáció, de már maga a Ram It Down is az Exciter újrahasznosítása volt, szóval „welcome to the club”!

Összegzés:

Ken a napokban volt hetvenéves, visszanézve káprázatos karrierje eredményeire, ez az album vajmi kevés. Lehet, hogy vissza kellene mennie golfozni, az egy nyugodtabb tevékenység, ott nem kell versenyeznie a Judas Priesttel vagy dühöngeni miatta. Ez az album pont olyan, mint maga K.K.: kesernyés, erőltetett, nem sok élet van benne. 4,5 pont (Bigfoot)

K.K. Downing megpróbálta a lehetetlent… és lehetetlennek bizonyult. Nem tudta felülmúlni egykori zenésztársai legutóbbi produkcióját, de még csak megközelíteni se. Azért szép próbálkozás volt! 6,5 pont (CsiGabiGa)

Pontszám: 4.5 / 6,5

Megjelenés: 2021
Kiadó: Ex1 Records
Stílus: heavy metal
Származás: Nagy-Britannia, Amerikai Egyesült Államok

Zenészek:

K.K. Downing – gitár
Tim ’Ripper’ Owens – ének
A.J.Mills – gitár
Tony Newton – basszusgitár
Sean Elg – dob

Dalcímek:

  1. Incarnation
  2. Hellfire Thunderbolt
  3. Sermons Of The Sinner
  4. Sacerdote Y Diablo
  5. Raise Your Fists
  6. Brothers Of The Road
  7. Metal Through And Through
  8. Wild And Free
  9. Hail For The Priest
  10. Return Of The Sentinel
Megosztás