2019-ben tette tiszteletét nálunk utoljára a nemzetközi csapat, azóta csak a zenekar főnöke és énekese járt itt több alkalommal. Axel Rudi Pell bandájának kötelékében nem is oly régen is ellopta a show-t a gitárhős elől, most viszont rá volt kihegyezve a műsor, amiben sokáig emlékezeteset nyújtott! És nemcsak ő…
De essünk túl gyorsan az este negatívumain, amik keretbe foglalták az eseményt. Nem sok ezer emberről beszélünk a beengedéskor, ehhez képest majdnem fél órát vártunk kint, mire bejutottunk a terembe, a koncert végén pedig már egy másik rendezvényre készülődött a hely, így a biztonságiak az utolsó taktus után már pár perccel ellentmondást nem tűrően tessékeltek ki mindenkit. Pedig jól esett volna beszélgetni a két zenekar produkciója után, mert ami e két negatívum között történt, az nagyon jó volt, sőt.
A magyar Hydra pár nappal a koncert előtt került képbe, és számomra nagyon pozitív csalódás volt a műsoruk. Valahogy eddig nem futottunk össze egyetlen alkalommal sem. Szimfo power metalnak mondanám a stílust, érződött benne a Stratovarius, de a korai Sonata Arctica is felsejlett itt-ott. És nem rossz értelemben, hanem igen színvonalas módon. Méhes Vid énekes énekteljesítménye nagyon tetszett, a színpadi produkciója sem volt vészes, látszik rajtuk, hogy jó pár koncert van már a hátuk mögött.
Az utolsó dalig minden rendben volt vele, de a Maniac-feldolgozás angol szövege nem állt jól neki. De ennyire ne szaladjunk előre, az egylemezes banda a debüt nagy részét elnyomta, melléjük az említett feldolgozás és egy vadiúj nóta fért bele a rendelkezésre álló időbe.
Persze a lemezen szereplők között is volt egy feldolgozás, a Honfoglalás, de ez a verzió annyira nem jött be. Az eleje, illetve a vége jó kis zúzda volt, de maga a dal igazi ballada, olyan idegenül hatott a pörgős részekhez képest. Ha az énekest már említettem, akkor essen szó a többiekről is, Laki Tamás gitáros nagyon jókat játszott, a szólói is rendben voltak.
Némedi György basszusgitárosnál is talán a több mozgást hiányoltam, de a játékával minden rendben volt, Pálosi Róbert dobossal magabiztos alapot adtak.
Tóth Sándor billentyűs pedig nagyon jó kis szőnyeget varázsolt a többiek alá, nem mellékesen egész jól szóltak. Ritkán hallok előzenekart így megszólalni. Szóval az első találkozásunk nagy meglepetés volt, nem számítottam ennyire jó előadásra. A végére hagyott Maniac-feldolgozásért piros pont járna, ha nem lenne ebből egy ezerszer jobb Firewind-cover, ami nálam a feldolgozások terén is az első, ezért van mihez mérni. A dalválasztás ugyan remek volt, csak valahogy nem volt olyan jó, mint a koncert többi része. És Vid szerintem az angollal is nagyon megszenvedett, nem állt jól neki, a magyar dalokban sokkal jobb volt.
Előtte még egy vadiúj dalt is eljátszottak, ami vélhetően a második kiadványon lesz, egész jópofa tétel volt, tehát az irány jónak tűnik a folytatáshoz.
Nincs ami visszatart / Harcosok vére / Elhittük / Hamis próféciák / Láncra verve / Kéz, amely ringat / Dobban a szív / Honfoglalás (Kell még egy szó) / Szebb holnap jön el / Maniac
Olyan 90 percet kaptunk az este főzenekarától, amit sokáig emlegetni fogunk és sokunknál az év végi listában is előkelő helyre kerülhet a kedvenc bulik között. Múltkori pesti fellépésén Johnny Gioeli volt beteg, úgy látszik, ez ragadós, most a basszusgitáros lady volt nagyon maga alatt, Anna Portulapi egész nap az ágyat nyomta, hogy egyáltalán színpadra tudjon lépni. Ehhez képest ő is valami zseniálisat játszott és az a furcsa, hogy vélhetően az 5 évvel korábbi koncert is annyira emlékezetes volt, hogy Anna mozdulatai most is ismerősek voltak. Többször is hatalmas tapsot kapott a produkciója, nem érdemtelenül.
Ahogy a csapat legfrisebb tagja is jót pengetett, Luca Princiotta Doro zenészeként járt nálunk, de nagyon jól beleillik itt is a képbe.
Ahogy arról is megbizonyosodhattunk, hogy a Frontiers kiadó házi zsenije, Alessandro Del Vecchio nemcsak remek billentyűs, de nagyon jó hangja is van. A program közepére illesztett egyvelegben mutatta meg ilyen jellegű tudását.
Ott, ahol Johnny egy Queen-részlettel kezdte, az egy szál billentyű kíséretével felhangzó Who Wants To Live Forever libabőrösre sikerült, valami iszonyat nagyot énekelt. Mint ahogy az egész este folyamán, ez nem volt kérdés. A szakma egyik legjobbja, de mellette egy remek karakter és egyedülálló frontember is. És ne feledkezzünk meg az érdemtelenül sötétbe burkolt dobosról, Marco Di Salviáról se, aki intenzív és látványos játékával adott feszes és biztos alapot a csapat alá.
A műsor nagy részét az első lemez tette ki, az In The Hands Of Time bluesos betétjével kibővített, hosszabb verziójával együtt közel 100 percnyi volt az előadás, de jócskán bírtunk volna még többet belőle. A dalok közé befértek Johnny szórakoztató felkonfjai és megemlékeztek Anna közelgő esküvőjéről is. Az estét jól jellemezte, hogy a dallamos rockra ácsingózó rajongók szinte mind tiszteletüket tették az Analogban, szinte minden második lépésnél egy haverba botlott az ember, olyan érzés volt, mintha egy házibuliba csöppentem volna, ahol kellemes hard rock muzsika megy a háttérben.
Minőségi zene volt, és ha a Hydrára azt mondtam, hogy jól szólt, akkor ez a Hardline-ra hatványozottan igaz volt. Még úgy is, hogy a frontembernek a mikrofonjával időnként meggyűlt a baja, de összességében nem volt gond a hangzással. A fotósárokban elsősorban Anna dörmögő basszusait éreztem kiemelve, jól is esett. Utána akármerre is jártam a teremben, mindenhol sokkal jobban szólt a megszokottakhoz képest.
Ahol kellett, mi is intenzíven besegítettünk a produkcióba, a közönség az első taktusoktól kezdve láthatóan élvezte a show-t. Fényárban persze nem úszott a színpad, sajnos ezt megszoktuk már. A legjobban azt a dalt vártam, amivel megismertem őket, utolsó előttiként meg is érkezett a Hot Cherie, egy kis csavarral: a dal előtt egy kislányt hívott fel Johnny a színpadra, hogy a refrénben besegítsen neki. A „Cherie” nagyon ment neki, sőt egy kicsit Alessandrónak is besegített a billentyűjátékba.
A nagy sláger elejére betettek egy kis Phil Collins-részletet is. A koncert itt még egy szinttel feljebb lépett, a bulizás is a tetőfokára hágott a teremben. Már csak egy szám volt hátra, és talán mindannyian sajnáltuk, hogy ennyi volt, nincs tovább. Közel fél év alatt kétszer láttam Johnny Gioelit, legutóbb betegen is lehengerlő volt, most pedig, egészségesen, amikor ő volt fókuszban, igazán emlékezeteset nyújtott.
Egy dolog az a szuggesztív előadásmód, ahogy létezik a színpadon, de a hangja egész végig zseniálisan jó volt, frontemberi minőségben pedig az első pillanattól ittuk minden szavát. A csapaton látszik, hogy nagyon jó és baráti kapcsolat fűzi őket egymáshoz, a koncert alatti ugratásokat, cinkeléseket jól vették, folyamatosan mosolyogva játszottak. Az énekes vitte a prímet természetesen, nem mellesleg az egész színpadot a játszóterének tekintette, minden egyes pontját felfedezve.
Fuel To The Fire / Everything / Takin’ Me Down / Dr. Love / Medley / In The Hands Of Time / Life’s A Bitch / Fever Dreams / I’ll Be There / Hot Cherie / Rhythm From A Red Car
Az utolsó pillanatban beugró Hydra szimfo power metalja nagyon kellemes meglepetés volt és eggyel több rajongójuk biztosan lett a személyemben, a Hardline pedig már az év elején nagyon magasra tette a mércét, ami a minőségi koncerteket illeti. Johnny Gioeli pedig újra megmutatta, miért is kedveli mindenki ennyire: egy zseniális hanggal megáldott pali, aki frontemberként is kiválót nyújtott.
Szöveg és fotók: Savafan
Köszönet a Livesoundnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások