A 2022-es VeszprémFest első és második napján a kortárs jazz két fontos alakját köszönthettük a História Kert színpadán. Mindketten kiváló zongoristák és énekesek, sokat merítenek a műfaj tradicionális előadóinak repertoárjából, itt azonban véget érnek a hasonlóságok, Diana Krall és Jamie Cullum különböző értékeket vallanak.
Diana Krall teljesen felvállalja a jazz tradícióit már a zenekar felállásban is. Hiszen mellette Karriem Riggins dobos hagyományos felszerelésén időnként seprővel is dolgozott, Anthony Wilson – bár egyszer-egyszer a kezébe vett egy Fender Telecastert vagy egy akusztikus gitárt – méretes Monteleone jazzgitárt használt, a koncert első felében egészségügyi maszkot viselő Robert Hurst a nagybőgőt nyúzta végig. És ez a fajta hangszerleosztás tökéletesen passzolt a Nat King Cole-, Cole Porter-, George Gershwin– vagy éppen Peggy Lee-szerzeményekhez.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
Nem volt showműsor, csak zene, az elektronika csak a hangerősítéshez kellett, hogy a nagyérdemű is halljon mindent. Fegyelmezett játék zajlott a színpadon, a repertoár ezt meg is kívánta, azonban a hangszeres improvizációk fergetegesen szóltak. Nekem különösen Anthony Wilson játéka tetszett, de Karriem Riggins vagy Robert Hurst sem maradtak el mögötte. Időnként felelgetős játékot játszottak a muzsikusok egymással – ebből mind a négy muzsikus derekasan kivette a részét –, ami felpörgette a műsort.
Ez kellett, mert amikor csak a dalok szóltak, nem árasztotta el a közönséget a zene. Nálam nem ért célba Diana Krall éneke és zongorajátéka, végig olyan érzésem volt, hogy fáradt a művésznő, és nem zsigerből jönnek a dalok. Nem is beszélt sokat a a műsor közben, az egész buli úgy kezdődött, hogy a „how’re ya doin’?” köszönés után bele is kezdett a műsorba. Mintha hamar túl akart volna lenni az egészen. Félreértés ne essék, csodásan énekelt, virtuóz módon zongorázott – nemhiába birtokol két Grammy-díjat is –, csak a koncert után nem feldobódott hangulatban mentem haza. Nem járt órákig az agyam az elhangzottakról, és nem akadt benn valamelyik dallam a hallójárataimban. Lehet, hogy Diana Krall produkciója jobban működne egy színházteremben, azonban ez se magyarázza meg, hogy rám miért nem hatott a produkciója.
Viszont egy kakukktojás felcsendült a műsorban: Bob Dylan 1975-ben megjelent ’Blood On The Tracks’ albumáról a Simple Twist Of Fate nagyon furcsán hangzott a jazz-standardek közt, Anthony Wilson ekkor használta akusztikus gitárját.
Jamie Cullum egészen más produkcióval állt elő, ő nem csak a régi korok előadóiról akart mesélni, sosem volt fegyelmezett a színpadon, mint ahogy most sem. Bulit akart, hogy a közönség mozogjon, együtt táncoljon, énekeljen vele, és ehhez az kellett, hogy felrúgja a színpadi szabályokat. Ennek szellemében a színpad elől elvették a székeket és a közönség állva, de inkább táncolva, énekelve, tapsolva hallgatta végig a fellépést.
Jamie sem maradt el a hallgatóságától, hiszen két percig se tudta a fenekét letenni a zongoraszékre, jobbára állva zongorázott, aztán fogta a mikrofont éneklés közben és körbeugrálta a színpadot, vagy felugrott a Steinway hangversenyzongora tetejére, és ott énekelt, majd hatalmas ugrásokkal a színpad deszkáin landolva folytatta tovább a produkciót. Nem csak ő, hanem a két énekes, Aisha Stuart és Marc Henderson is vitustáncot járt, amikor belelendültek.
De ez csak a körítés volt, ugyanis valami elképesztő zenei produkciót láttunk. Jamie nem csak a jazz bármelyik ágában van otthon, amikor zongorázik, hanem bluest vagy éppen egy popos slágert is tökéletes profizmussal, lélekkel hoz. Amikor Tom Richards ráunt billentyűire és felvette a szaxofont, Rory Simmons gitárját trombitára cserélte, és úgy adtak elő fúvósduettet, rájöttem, hogy nem csak egyetlen zenészfenomén dolgozik a színpadon. De Aisha és Marc se hétköznapi énekesteljesítményt produkáltak. Diana Krall koncertjével ellentétben itt többször is változott a dinamika, volt, hogy Jamie egyedül énekelt a saját zongorakíséretére, vagy Loz Garratt basszusgitáros egy nagybőgőt vett elő és Brad Webb dobossal kiegészülve tradicionális trióként varázsolták a színpadra a jazz aranykorát, máskor viszont majd meghaltak a színpadon, olyan erővel játszottak.
A koncert vége felé például belevágtak a Led Zeppelin 1973-as ’Houses Of The Holy’ albumáról a The Ocean riffjébe. Ha már a repertoárnál tartunk: Jamie Cullum zenéje sokkal heterogénebb, mint Dianna Krallé, és bár ő is játszott Cole Portert vagy Nina Simone-t, neki belefért egy Ed Sheeran– vagy egy Rihanna-feldolgozás is, vagy a már említett Zep-nóta. A vége felé a Singing In The Rain csodás, lírai, zongorás megközelítése nem mindennapi hatást váltott ki a hallgatóságból. Minden hozsannát mellőzve csak annyit mondanék, Jamie lezenélte a csillagokat az égről.
Azt hiszem, a VeszprémFest hallgatósága el volt kényeztetve, hogy két ilyen kaliberű jazz-zenészt láthatott a színpadon, mert a megjegyzéseim ellenére Diana Krall fellépése sem volt rossz, csak úgy, mint hat éve is, nálam Jamie Cullum fellépése mindent vitt. Éppen ezért nem értettem a közönséget, hogy a ráadások előtt pánikszerűen menekültek a nézőtérről, azt gondolom, hogy ez tiszteletlenség két ilyen nagy formátumú művésszel szemben.
Diana Krall: Where Or When (Rodgers And Hart-feldolgozás) / I Don’t Know Enough About You (Peggy Lee-feldolgozás) / You Call It Madness (But I Call It Love) (The Nat King Cole Trio-feldolgozás) / All Or Nothing At All (Jimmy Dorsey & His Orchestra-feldolgozás) / I’ve Got You Under My Skin (Cole Porter-feldolgozás) / L-O-V-E (Nat King Cole-feldolgozás) / Quiet Nights (Antônio Carlos Jobim-feldolgozás)/ Simple Twist Of Fate (Bob Dylan-feldolgozás) / East Of The Sun (And West Of The Moon) (Brooks Bowman-feldolgozás) / I Was Doing All Right (George Gershwin-feldolgozás) / Moonglow (Will Hudson-Eddie DeLange-Irving Mills-feldolgozás) / Cheek To Cheek (Irving Berlin-feldolgozás) // How Deep Is The Ocean (Irving Berlin-feldolgozás) / I Just Found Out About Love (Jimmy McHugh-feldolgozás)
Jamie Cullum: Get Your Way / Taller / You And Me Are Gone / Shape Of You (Ed Sheeran-feldolgozás) / Don’t Stop The Music (Rihanna-feldolgozás) / Twentysomething / Mankind / What A Difference A Day Made (Dinah Washington-feldolgozás) / I Get A Kick Out Of You (Cole Porter-feldolgozás) / These Are The Days / Hand Me Your Gun / When I Get Famous / Sinnerman (Nina Simone-feldolgozás) / Mixtape // Singin’ In The Rain (Nacio Herb Brown-feldolgozás) / All At Sea
Köszönet a VeszprémFestnek!
Fotó: Melczer Zsolt
Legutóbbi hozzászólások