Vártam ezt az estét, mert három olyan banda érkezett Budapestre, akiket külön-külön is szívesen megnéznék, de így ez a hármas erősnek ígérkezett. Ez részben meg is valósult, de csak menjünk szépen sorban.
A Serious Black kezdte az estét, akiket – ha emlékeim nem csalnak – még nem láttam az új énekessel. Ráadásul a turné idején jelent meg legújabb anyaguk, a ’Rise Of Akhenaton’, amit sajnos nem tudtam eléggé kivesézni. Szerencsére nem erről az albumról érkező tétellel nyitottak, a közel 10 éves Akhenaton ismerősen csengett a fülemben.
Essünk gyorsan túl a negatívumon: Ramy Ali, a csapat dobosa éppen anyazenekarával, a Freedom Callal turnézik – akik nem mellesleg hamarosan nálunk is koncerteznek –, így beugró dobossal oldják meg a dolgot. A Ramyt helyettesítő fiatal srác nagyon enerváltan játszott, az a fajta őrültség, amit a lila szakállas fickó tud, sokban hozzátett volna a látványhoz.
Amúgy a többiekkel semmi gond nem volt, a megszokott intenzív produkciót hozták, természetesen a csapat motorjának, Mario Lochert basszusgitárosnak a vezetésével.
Egész jó hangot sikerült igazolniuk pár éve, ugyanis Nikola Mijićnek szerintem nagyon jól állnak az előd Urban Breed dalai is.
Koncert után sikerült pár szót váltanunk, és akkor derült ki, hogy ha minden igaz, nagyon-nagyon régen láttam őt egyszer a Petőfi Csarnokban, akkor még a Dreyelands énekeseként. Szóval másodikként érkezett a teljes életműből az egyik kedvencem, a Mr. Nightmist. Egyébként is a ’Magic’ albumuk nálam a favorit, szerencsére még egy dalt előszedtek arról az anyagról. Be kell vallanom, Nikola munkásságát annyira nem követtem, ezért is lepett meg, amikor hibátlan magyarsággal szólt hozzánk, és így vezényelte le az egész bulit, ezzel is nagy sikert aratva a közönség körében.
Az új lemezről másodikként eljátszott Metalized dal tetszett jobban, de nem ezért lesz a jövő évi turnéjuknak „Metalized World Tour” az elnevezése, amivel március 16-án a budapesti Analog Music Hallba is eljönnek. Addigra ígérem, jobban felkészülök az új albumból, mert most a régebbi tételek bevallottan jobban megfogtak, a két ’Magic’-es dal pedig kifejezetten csúcspont volt. Ja, és nekem nagyon hiányzott a színpadról egyik kedvenc zenészem, Bob Katsionis, aki amúgy a háttérből segíti őket a stúdióban. Hátha jövőre találkozunk vele is!
Akhenaton / Mr. Nightmist / Take Your Life / Serious Black Magic / Metalized / Senso Della Vita / High And Low
Adott 4 remek muzsikus, a dalok is egész jók, de valamiért mégsem sikerült Európa elitjéhez közelednie a Firewind zenekarnak. Az okát magam sem tudom, mert eddig az összes bulijukon nagyon jól éreztem magam, és ha nem is tökéletes minden lemez minden dala, azért egy bitang erős programot tudtak összerakni.
Közel másfél évvel ezelőtt jártak itt, akkor még nem volt kézzelfogható az új album, ami azóta napvilágot látott. Na, erről az anyagról érkező dallal nyitottak, a Fallen Angel egy jó kis húzós tétel, egész jó alapot adott a koncerthez. Hogy aztán mindjárt visszanyúljanak az Apollo Papathanasio-éra dalaihoz, talán ők is érzik, hogy azok ütöttek igazán. Nekem is ezek a tételek égtek bele az agyamba, így a második nótától velük énekeltem.
Ami nem változott, az az intenzitás, Johan Nunez dobos számomra még most is a szcéna egyik legjobbja, nézni is élvezet a játékát. Mondjuk elsőre nem ismertem meg éppen növésben lévő haja miatt, de az első pár ütése után nyilvánvalóvá vált, hogy ki ül a bőrök mögött.
Ez a látványos és összetéveszthetetlen játék elmondható a főnökről, Gus G-ről is. Amikor „csak” riffelt, akkor szépen meghúzódott a színpad szélén, átadva a teret Herbie Langhansnak, de amikor a szólókon volt a sor, akkor középen termett és iszonyat jókat játszott. Nem csak a kezét érdemes nézni, ahogy játszik, nekem az egész színpadi jelenléte tetszik. Ahogy mozog, kommunikál, ahogy él a színpadon.
Élet az énekes Herbie-ben is van, elég rutinosnak számít már, a sokévnyi koncertezés az Avantasiával is sokat adott ehhez, ahol tényleg nagy énekesek és frontemberek mellett is megállja a helyét. A hangja is jó formában volt, és a program úgy állt össze, hogy a neki írt dalok voltak kisebbségben. De nem volt rossz érzésem a korábbi tételekkel kapcsolatban, azok annyira jók, hogy elvisz a hév, mindegy, ki énekli.
Ha már a program, az új lemez volt azért túlsúlyban, de nem nyomasztóan. Ráadásul jó dalokat választottak róla, amik ugyan még nem kerültek be nálam a Firewind-klasszikusok közé. Ismerkedünk, mondjuk úgy. Ahogy az előző zenekar is két nagy kedvencemet játszotta el, ugyanez igaz a nemzetközi fogatra is. Ha nem lennék ennyire öreg, a The Fire And The Fury alatt én is derékból headbangeltem volna, ahogy a Gus G-Petros Christo páros tette. A basszusgitáros a bulit kalapban kezdte – ez lassan már kötelező kelléke –, de ennél a dalnál természetesen megszabadult tőle, sokáig amúgy sem maradt volna rajta.
A durva headbangelés után két nyugisabb tétel jött, ami arra jó volt, hogy rákészüljünk a Langhans-éra talán legjobb dalára, a Rising Fire nótára. És ha már az egyik kedvencemen túl voltunk, akkor a másikkal zárták az estét, a Maniac bebetonozódott zárótétel lett szinte a megjelenés óta, nálam a zenekar legjobbja. Nem véletlenül került a feldolgozáslistám élére. Szóval ezzel a bulizós, táncolós tétellel zártuk az estét, és mindössze két, igazán pici hiányérzetem van velük kapcsolatban.
Jó lenne már újra teljes műsorral látni őket, mert ezek az előzenekaros dolgok vágykeltőnek jók, de az igazi katarzis egy saját show lenne. És az élet furcsa fintora, hogy ezen az estén ez egy újabb olyan banda, amelynek oszlopos tagja volt Bob Katsionis, de innen is hiányzik számomra mindenképpen. Ez van…
Fallen Angel / World On Fire / Destination Forever / Destiny Is Calling / I Am The Anger / The Fire And The Fury / Ode To Leonidas / Chains / Rising Fire / Maniac
Most vagyok bajban! Olyan kettősség van bennem a Sonata Arctica-koncerttel kapcsolatban. Bevallom, én a régi poweres Sonata-anyagokat szeretem nagyon. Az idei lemez jó próbálkozás visszatérni ahhoz a korszakhoz, és erről a lemezről két dallal indítani nem is rossz választás, pláne, hogy a First In Line igazi gyorsvonati sebességgel húz. Mind Henrik Klingenberg billentyűs, mind Elias Viljanen gitáros tud benne villantani egy rövid szóló erejéig.
Közben Tony Kakko be tudta indítani a közönséget, akik amúgy végig nagyon lelkesen tolták az este folyamán. Kakko mindig kényes pontja a koncerteknek, lényeges, hogy milyen formában van. Volt már, amikor szinte hálni járt belé a lélek, volt, amikor formán kívül volt és szinte teljesen balladás estét adtak, de most szerintem igazán kitett magáért.
Pörgött, táncolt, headbangelt, rohangált, baromi jól énekelt és ha a dal úgy követelte meg, akkor szépen lehuppant az egyik dobogóra és érzelmes oldalát mutatta meg nekünk. Két mikrofonállvánnyal dolgozott egész este, amikor a balladisztikusabb énje kellett, akkor a fixen telepített világítósba kapaszkodott, de amikor rájött a pörgés, máris a könnyebb verzióra váltott, amit pörgetett, dobált, néha léggitározott is rajta.
Már nem emlékszem, melyik dalban volt, valahol a végefelé, kíváncsi voltam, hogy azt a nehéz témát hogyan fogja kiénekelni, de simán, minden gond nélkül megoldotta. Szóval ő nekem most hatalmas pozitív csalódás volt, fiatal korában láttam ennyire élni a színpadon és ennyire jól énekelni. Vele ellentétben a csapat nagy része minimálba kapcsolt az este folyamán, a három hangszeres szinte nulla mozgással hozta le a koncertet.
A színpadot kétszintesre építették, az „emeleten” kapott helyet Tommy Portimo dobos és Henrik. Tommy kezei jártak rendesen, mert az új lemezről is a gyorsabb tételeket kapták elő a srácok, de Henrik szinte a hangszeréhez kötve játszott. Pedig a nyakában lógott egy keytar, amivel simán lejöhetett volna közénk. Erre majdnem a ráadásig kellett várni, de erről majd később.
Amúgy a háttérvászon nagyon szépre sikerült, az új lemez designját követve egy gyönyörű, havas táj zárta körbe a zenekart, ugyanis a nagyobb színpadnak köszönhetően három oldalról, térhatásos jelleggel fogta közre a molinó a zenekart. Az új lemez négy tételét két részletben tudták le, rögtön kezdésként kettőt, majd a szett első harmadában a California után benyomták az Angel Defiledet, így végülis az új anyagról elég pörgős nótákat választottak.
Mégis olyan érzésem volt, hogy a koncert első fele felkészülés volt a másodikra, ahol egymás után záporoztak a klasszikus megaslágerek. Kezdve az egyik legszebb balladájukkal, a Tallulah-val, majd innentől szépen lassan felpörögtek az események. A Replicát Tony a dobogón ülve kezdte, hogy aztán nagyobb sebességfokozatba kapcsolva a koncert végéig igazi rohangálás legyen. Ekkor Henrik is lejött pár pillanatig, majd visszatért a helyére. A FullMoon alatt végre a csapat többi tagja is becsatlakozott, Henrik lejött az emeletről, Pasi átjött a mi oldalunkra, Elias is feltűnt középen, majd a basszusgitáros korábbi helyén. Mindjárt élet költözött a színpadra.
A dal elejét Tony nélkül a közönség énekelte, de a refrének „run away” részét is inkább mi hoztuk a zenekar helyett. Egyébként nem is tudom, hogy bírták ki rohangálás nélkül a My Landet például. Mert mi, a közönség, nem nagyon bírtunk magunkkal, folyamatosan a bandával énekeltük ezeket a dalokat. Kis pihenő után jött a maradék két nóta, ezek is igazi slágerek lettek az évtizedek folyamán, a záró Don’t Say A Word alatt már mindenki ugrált, hogy a megszokott Vodka dallal intsenek búcsút a finnek. A közel egy évvel ezelőtti találkozásunkhoz képest meglepően keveset játszottak, az akkori programot, ahol co-headliner turnét nyomtak a Stratovarius társaságában, egyetlen dallal toldották meg. Ez annak tükrében kevés picit, hogy azóta kijött az új album – amiről természetesen alaposan beválogattak –, szerencsére a jobb tételeket vették elő róla.
Összességében elégedett voltam a koncerttel, de ez elsősorban a műsor összetétele miatt volt, valamint Tony Kakkónak és Tommynak köszönhetően. Ha az egész előadás olyan lett volna, mint a FullMoon alatt, akkor az egyik legjobb Sonata Arctica-buliról írtam volna, így „csak” egész jó volt.
First In Line / Dark Empath / I Have A Right / California / Angel Defiled / Broken / The Last Amazing Grays / Tallulah / Replica / My Land / FullMoon // Flag In The Ground / Don’t Say A Word
Mindhárom zenekar elnyomta a nagy kedvenceimet, így tehát a hallottakat illetően egy rossz szavam sem lehet, márciusban a Serious Blackből repetázni is fogunk, sokkal hosszabban. Remélem, nemsokára eljön headlinerként a Firewind is! A Sonata Arctica koncertje pedig a két eredeti tagnak köszönhetően volt nagyon jó, a többiek fáradtságát pedig tudjuk be annak, hogy a turné végefelé jöttek el hozzánk. Mert tavaly sokkal jobban bedobták magukat.
Szöveg és fotók: Savafan
Köszönet a CONCERTO Musicnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások