Vegyes érzéseket keltett bennem a ’Transitus’. Voltak olyan részek, amelyek tényleg megidézték bennem az Ayreon néven ezt megelőzően érkezett alkotásokat, de ez alkalommal inkább egy musicalben éreztem magam. A film nélküli filmzene érzet egyszerűen nem hagyott nyugodni. Valószínűleg ugyanezek a dalok élőben, egy színpadi verzióban másképp hatnának.
A Flying Colors londoni koncertjének varázslatos élményét most már mindenki átélheti otthon. Ez még harmadik koncertfilmként is tud újat mutatni, hiszen zeneileg és vizuálisan is érettebb produkciót lehet látni a színpadon. Nem fog csalódást okozni annak, aki áldoz rá időt, hogy megismerkedjen vele.
Egy szerethető, különleges mű lett a ’Sola Gratia’, amelyet úgy fogunk emlegetni, mint Neal Morse karanténlemezét. Fáj a szívem, hogy ez most nem lett olyan, mint azok a művek, amiket előzőleg a The Neal Morse Band tett le az asztalra. Teljesen más az irány és a megvalósulás is, de a fő probléma az, hogy a katartikus élmény elmaradt.
A Blues Pills a jelek szerint megtalálta saját hangját ezzel a nem modern, ám nagyon energikus, karakteres zenével. Bár némi új íz, szélesebb zenei paletta nem ártott volna, ők úgy látszik, elégedettek ezzel a vonallal, nem hagyják el a jól megválasztott utat.
Bejött a tippem, az Omega Diatribe a következő lemezére képes volt továbbfejlődni hangulatban, minőségben és kivitelezésben egyaránt.
Az Oceans Of Slumber öndefiníciója pontosan olyan mélabús és érzelmekkel teli, mint azt már megszokhattuk tőlük. Továbbra is érzelmi hullámvasúton utaztatják a hallgatót, amely néha csodálatos magasságokba repít, majd kénköves mélységekbe dob.
Legutóbbi hozzászólások