A ’What The Dead Man Say’ nem borítja ránk az ajtót, de azért tud jó néhány kellemes percet okozni a hallgatónak, nálam például most jobban betalált, mint néhány elődje. A könnyen megjegyezhető dallamok és a „húsdarálás” nagyjából egyensúlyban van (szerintem utóbbi jobban áll nekik), de találni rajta néhány kiemelkedően jó és emlékezetes riffet is.
A lemez a banda fejlődésének egy még nem végleges, de érettebb állomását jeleníti meg, amelyben olykor már a saját hangját is megcsillantja a csapat, de azt is hallani lehet, hogy nem mindig szabadítja fel ezt az energiát teljesen, és nem elég merész még, hogy ezek az elemek legyenek többségben.
A Testament újra megmutatta, hogyan kell thrash metalt játszani. Összességében az előző négy lemezt egymás mellé téve nem sok újdonságot fedezünk fel (nem is ezeknek az öreg rókáknak kellene feltalálni újra a spanyolviaszt), de ez cseppet sem számít akkor, amikor ilyen izgalmas dalok születnek a műhelyükben.
Minden tiszteletet megérdemel a The Night Flight Orchestra legénysége. Folyamatosan szállítják a kifogástalan sorlemezeket, amelyeken minden egyes alkalommal újdonságokat találunk. 2020-ban sincs ez másképp: közel hibátlan anyaggal van dolgunk. Dalszerzés mesterfokon.
Ezt a lemezt nem lett volna szabad kiadni! Játssza a Nightwish bátran az eddigi besztofját, a Foreigner is egész jól elvan 11 éve új lemez nélkül! De ez nemcsak önmagukhoz, a szcéna többi zenekarához képest is méltatlanul gyenge lett. Tony Kakko után most már Tuomas Holopainen is véglegesen eltévedt a szirupos filmzenemetal erdejében.
Szerethető ez a lemez: sokféle, nem magamutogató, dallamos, helyenként dögös, gitárnyúzós. Satriani tudja, hol a határ az igényesség és az öncélúság közt, ezúttal sem lépte át azt, hiszen tudja, hogy őt nemcsak az instrumentális zene rajongói kedvelik. Nem annyira rockos, mint az előző album, viszont tehetségét több irányba bontotta ki.
Legutóbbi hozzászólások