Katatonia: The Fall Of Hearts
írta Wardrum | 2016.06.28.
Megjelenés: 2016
Kiadó: Peaceville Records
Weblap: http://www.katatonia.com
Stílus: dark/progresszív metal
Származás: Svédország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Több elvitathatatlan érdeme is van a Katatoniának, melyek – úgy hiszem – minden szubjektivitás fölött állnak. Ide tartozik a saját, egyedi világ szép, lassú felépítése, mely folyamat igazából már hosszú évekkel ezelőtt befejeződött. Szintén ide sorolható a kristálytiszta, és albumról albumra egyenletes minőségű, szinte tökéletesen fényesre csiszolt hangzásvilág. Ide lehetne még sorolni a költői törekvésektől lüktető szövegeket is, de a lényeg az, hogy egy Katatonia-album tárgyalásánál igenis ki kell mondani, hogy az együttes neve instant garancia a 6+ pontra. Innen kell elkezdenünk beleásni magunkat a mélyebb elemzésbe. Ez alá csak akkor tudnának menni, ha minden erejükkel azon lennének. Teszem azt, kiadnának egy feldolgozásalbumot 2016 popslágereivel.
A viccet félretéve, a 2012-es ’Dead End Kings’ című albumot 4 évvel követve itt van a kezünkben a ’The Fall Of Hearts’, mely egy megújult Katatoniából ad bőséges kóstolót. Megújult, mert rögtön kettő új tagot is láthatunk a zenekarban, mégpedig Daniel Moilanen (Runemagick, Heavydeath) dobost és Roger Öjersson (ex-Kamchatka) gitárost. Hát, dobáljatok meg mindennel, ami csak a kezetek ügyébe kerül, de én eme két új zenésszel nem nagyon hallok érdemi változást a Katatonia hangzásvilágában, ami szintén csak azt az elméletet támasztja alá, hogy itt bizony már nagyon kevés helye van a kísérletezgetésnek és az új zenei irányoknak. Éppen ezért kollégámat idézve, valóban kissé „kiszámítható” a lemez, de amolyan Katatoniásan kiszámítható. Ez azt jelenti, hogy akinek eddig is bejött a zenekar stílusa, az nem fog csalódni ebben az albumban sem, a melankolikusan kemény, de mindeközben keményen melankolikus irány továbbra is változatlan.
A ’Dead End Kings’ mellé odatéve egyértelműen megállapítható, hogy eléggé bő lére eresztették az új albumot, főleg ha hozzávesszük a bónuszlemezt is, vagyis igen combos hosszúságú az anyag, ami szerintem a kárára válik, ugyanis sokszor leül a hangulat akár számokon belül is. Egyszerűen megfogalmazva, a ’Dead End Kings’ bólogatás/perc aránya magasabb volt sajnos. No, ez nem azt jelenti, hogy ne lennének ezen az albumon is kiváló nóták, egyszerűen csak nem elég feszes az anyag, sokszor elszalad a ló, és azon kapja magát az ember, hogy unatkozik. Talán ez jelentheti azt, hogy sokszor és nagyon alaposan végig kell menni a lemezen, hogy igazán megismerhessük. Ez nem gond!
Ha az ötletek és rétegek mennyiségét nézem, akkor viszont kiválóan teljesít az album, mert rengeteg színt és friss dallamot sikerült ismét a korongba karcolni, még ha szerkezetileg valóban sokszor kiszámítható, de ez a dallam- és harmóniavilágra egyáltalán nem mondható el. Mindig azt mondom, hogy nem emelek ki számokat, aztán mégis kiemelek, úgyhogy ettől a körtől most megkímélek mindenkit: az Old Heart Falls számomra az év egyik megaslágere, de igen érdekes hallgatnivaló a szirénázós Shifts, vagy a rengeteg színt felvonultató Residual is. De ott van még az andalgós Sistere vagy az egyszerűségével meglepően ütős Wide Aweake In Quiteus.
Vissza-visszagondolva a lemezre, szerintem senki sem tudná tiszta szívvel azt mondani, hogy ez egy rossz anyag, de valahogy hiányzik belőle az a tömör tökösség, ami a ’Dead End Kings’-ben megvolt, viszont ezt leszámítva abszolút magas minőségű album, aminek méltó helye van a zenerajongók polcain. Bárcsak minden közepes album ilyen lenne!
Legutóbbi hozzászólások