Hetven éve született Rob Halford, és e kerek évfordulót arra használtuk, hogy köszöntésül összeállítsuk kedvenc Judas Priest-lemezeink listáját. Most is volt külső segítségünk: Szűcs „Tüdő” Attila, a Judas Best énekese is mesél arról, hogy ismerkedett meg a zenekarral, és végül szót ejtünk a banda idei első fellépéséről a Bloodstock fesztiválon.

Iron Maiden vagy Judas Priest? Örök dilemma és ki tudja, hányszor hangzott el ez a kérdés az elmúlt négy évtizedben. Ha nekem szegezik, akkor a válaszom az, hogy mindkettő, így hát a Maiden tízes lista után kötelezőnek éreztem, hogy a Priest is kapjon egy szubjektív felsorolást. Nem mondok azzal újdonságot, hogy nálam is a korai korszak albumai dominálnak.

1981 tavaszán történt a zenekarral való első találkozásom, amikor az egyik szomszéd sráchoz betérve megláttam egy zsilettpengés albumborítót, amit egy német – talán a Bravo magazinban – már láttam, sőt a zenekar nevével is találkoztam. Azonban a Judas Priest-beavatásom ott és akkor történt meg: lélegzetemet visszafojtva hallgattam végig a Rapid Fire-t, aztán szalagra rögzítve a komplett lemezt; rövid időn belül a ’British Steel’ összes dalának minden hangját betéve tudtam. Hasonló érzés fogott el, amikor Komjáthy Gyuri bácsi ’A beat kedvelőinek’ műsorából rögzítettem a ’Defenders Of The Faith’-t, de akkor már kívülről fújtam a Downing-Tipton-Halford-Hill-Holland felállást, ami a nyolcvanas évtized végéig stabilizálódott.

Bár a Priest a hetvenes évek második felében még nem tartozott a nagy rocksztárok kategóriájába – oda a ’British Steel’-lel léptek be –, a zsenge első album kivételével valamennyi lemezalkotásukat nagyon kedvelem, színvonalban annyira egységesek azoknak az éveknek a produkciói, hogy nehéz sorrendet felállítani. Érdekes, hogy a ’Point Of Entry’ visszafogottsága a ’British Steel’-hez képest akkor nem jött be és sokáig ellenérzésekkel voltam iránta, egy kicsit meg kellett öregednem, hogy megkedveljem. 1984 után megváltoztak a dolgok a zenekar körül, legalábbis számomra, a ’Painkiller’ az egyetlen, ami kiemelkedő a későbbi albumok sorában, a két túlélő lemez Ripperrel elsuhant mellettem, és nem voltam megelégedve a második Halford-korszak produktumaival sem, hiányzott belőlük az a „priestes” erő. Ezt éreztem egészen a ’Firepower’ megjelenéséig és annak első meghallgatása után egy „Na végre!” sóhaj szakadt ki belőlem. Úgy érzem, a Priest újra megtalálta önmagát, és ha tényleg kiadnak még egy albumot, remélem, az is hasonlóképp fog földbe döngölni, mint a „Firepower”! (Bigfoot)

01. British Steel
02. Defenders Of The Faith
03. Sad Wings Of Destiny
04. Sin After Sin
05. Killing Machine
06. Screaming For Vengeance
07. Stained Class
08. Point Of Entry
09. Painkiller
10. Firepower

Szokás szerint a szubjektivitást és az emóciókat hangsúlyozva jelentem ki, hogy nálam minden idők legjobb JP-lemeze a ‘British Steel’. Ezzel ismertem meg őket, és annyira beleszerettem a zenéjükbe, hogy első amatőr zenekaromnak a Rapid együttes nevet adtam a lemezt nyitó Rapid Fire után. És persze ott a többi hatalmas nóta, a Metal Gods, ami azóta már rájuk ragadt jelzőként, a Breaking The Law, Living After Midnight, de a többi is egy csoda.

A legtöbbet hallgatott bakelitlemezeim listáján előkelő helyet foglal el a ‘Screaming For Vengeance’ és a ‘Defenders Of The Faith’, és csak azért nem hívom őket mesterhármasnak a ‘British Steel’-lel együtt, mert azzal a három zsinórban rúgott gólt szokták jellemezni, itt meg becsúszott egy ‘Point Of Entry’. A ‘Painkiller’ nemcsak a JP zenéjét újította meg azzal, hogy a dobgép pontosságú (és pontosan ugyanilyen izgalmi faktorral bíró) Dave Holland helyére egy erőgép, Scott Travis érkezett, de az én életem is új korszakába lépett általa: első két CD-m volt a Manowar ‘The Triumph Of Steel’-je és a ‘Painkiller’. Még CD-játszóm nem volt, de tudtam, hogy ezt a két albumot mindenképpen ott akarom tudni a polcomon.

Ötödik helyre soroltam – bár annál sokkal nagyobb jelentőségű – a ‘Sad Wings Of Destiny’ lemezt, mely a pszichedelikus- és jazz-rock hatásoktól sem mentes ‘Rocka Rolla’ után kijelölte a Judas Priest útját. A hatodik pedig a ‘Firepower’, melyről elmondhatom, hogy közel ötvenévnyi pályafutás és 17 sorlemez után nem várt energiát és kreativitást hozott a már idősödő zenészektől. Ha már itt tartunk, hasonlóan jó lehetett volna az azt megelőző ‘Redeemer Of Souls’ is egy jobb keveréssel. Amikor szerelembe estem a ‘British Steel’-lel, persze azonnal elkezdtem felhajtani a korábbi diszkográfiájukat, amelyből a ‘Sad Wings Of Destiny’ mellett másik kedves albumom a ‘Stained Class’. Exciter, White Heat Red Hot, Beyond The Realms Of Death, Saints In Hell, vagy akár a Spooky Tooth-feldolgozás (Better By You, Better Than Me), mekkora zenék! A Rákóczi tér annak idején egész másról volt híres, de az egyik sarkában volt egy hanglemezbolt, na, ott kaptam meg hosszú utánjárást követően.

Tulajdonképpen a ‘Turbo’ is egy jó lemez, ha eltekintünk a címadó dalt indokolatlanul elárasztó gitárszintetizátoroktól. Azért ha egy Private Property, egy Parental Guidance vagy egy Out In The Cold felcsendül a koncerteken, akkor minden rajongó megnyalja, ha nem is mind a tíz ujját, de minimum a szája szélét. És persze ott a méltatlanul alulértékelt ‘Ram It Down’ (mely azért legalább borító szintjén eszébe jutott Kalapácséknak). Így áll össze az én tízes listám, Ripper hangját csodálom, de a vele készült lemezekből számomra hiányzik az a fajta varázs, amivel Rob Halford dallamai tették fel a koronát a K.K. Downing és Glenn Tipton által jól kitalált riffekre. (CsiGabiGa)

01. British Steel
02. Screaming For Vengeance
03. Defenders Of The Faith
04. Painkiller
05. Sad Wings Of Destiny
06. Firepower
07. Stained Class
08. Turbo
09. Ram It Down
10. Redeemer Of Souls

A Judas Priesttől a ’Painkiller’ album jutott el hozzám legelőször. Mondanom sem kell – mert meg vagyok győződve róla, hogy sok-sok ezer fémszív érezte ugyanezt –, hogy mit éreztem abban a pillanatban, amikor elkezdődött az album. A dobokból, majd pár másodperccel később Rob Halford torkából áradó energia belém fojtotta a levegőt. Majd ahogy jöttek szépen sorban a dalok, úgy szippantott teljesen magába a Priest ereje. Megismételhetetlen, hibátlan mestermű, amelynek dalaiban tényleg minden hang a helyén van. Bármilyen kritikus füllel is akarod hallgatni, nem tudsz benne hibát találni. Ezek után nem volt megállás, és keményen beleástam magam a zenekar életművébe, amelyből a nyolcvanas évek albumai kerültek leginkább közel hozzám, amelyek nagyban befolyásolták a heavy metal műfaj alakulását, és utat mutattak egy fiatal generációnak.  Úgy gondolom, hogy az időnként elő-előkerülő kísérletezési vágy ellenére most már ők is belátták, hogy a vegytiszta heavy metal áll nekik a legjobban. Mi sem ékesebb bizonyítéka ennek, mint a ’Firepower’ album, amellyel újra maguk elé térdeltették az egész szakmát, és újfent megmutatták, hogy hogyan is kell heavy metalt játszani.

A lista első három helyezettje számomra a JP Szent Grálja, ezek rendre előkerülnek, ha róluk van szó, vagy ha valami igazán örök klasszikusra vágyom. Ha csak ezt a három albumot adták volna ki pályafutásuk során, akkor is mélyen beírták volna magukat a heavy metal történelemkönyvébe.

A listáról ugyan lemaradt, de egyébként nagyra értékelem a kísérletezőbb ’Turbo’ albumot is, amelynek ugyan jóval többször neki kellett fussak, hogy megbarátkozzunk, de végül azt hiszem, megértettem, hogy mit is akartak vele kifejezni. Ők úgy tudták folyamatosan formálni a stílusukat, hogy közben száz százalékig hitelesek tudtak maradni, és meg tudták őrizni az egyéniségüket. Bármelyik albumukat is teszed fel, egyből tudod, hogy ez csakis a Priest lehet, mert Halford hangja mellett annyira felismerhető és jellegzetes a gitárjáték is, hogy képtelenség összetéveszteni bárkivel is őket. A Tim ’Ripper’ Owensszel készült ’Jugulator’ albumot mindenképp szeretném még kiemelni, mert számomra az is a Judas Priest-életmű egyik fényesen csillogó ékköve. Piszok jó dalokkal pakolták tele, sajnálom, hogy hanyagolják őket a koncertmenüből. (Meg persze azt is, hogy Rippernek mindig csak a helyettes szerep jutott a pályafutása során, mert a hangi adottságai alapján sokkal többet érdemelt volna.)

A Judas Priest az egyetlen zenekar, akiket háromszor láttam élőben, amióta bejelentették a búcsúturnéjukat, és még egyszer van esély rá, ha nem tesz keresztbe neki a negyedik hullám. Persze szerencsére azon kívül is sikerült elcsípnem őket, még a klasszikus felállásban is néhányszor. Sajnálni fogom, ha egyszer tényleg eljön a vég, de büszkén, és emelt fővel zárhatják majd le pályafutásukat. (Losi)

01. Painkiller
02. Screaming For Vengeance
03. Defenders Of The Faith
04. British Steel
05. Jugulator
06. Redeemer Of Souls
07. Firepower
08. Stained Class
09. Point Of Entry
10. Killing Machine

Valamikor még a nyolcvanas évek elején az egyik nyugatabbra élő ismerősöm az egyik baráti látogatása alkalmával meglepett egy kazettával, amin egy bőrruhás ipse pózolt, kezét az ég felé nyújtva egy koncerten. Azt mondta, ez biztosan tetszeni fog, ez az egyik kedvenc bandája egy olyan énekessel, akire oda kell figyelni. Gondoltam, hogy ez sem lesz valami bitang produkció a borító alapján, pedig a zenekar neve tetszetősnek tűnt: Judas Priest. Akkoriban, mint a pályája elején járó zenész/énekespalánta, szívtam magamba a számomra etalon énekesek (Dio, Plant, Gillan, Anderson, Vikidál stb.) stílusát és megpróbáltam a magam képére formálni a technikájukat több-kevesebb sikerrel, de ezen évek gyakorlásai alapján alakult ki a saját énekstílusom. Ebben az időszakomban tettem próbát az ajándékba kapott hanghordozóval és már az első dal után igen hosszas hitetlenkedő és irigykedő káromkodás hagyta el az ajkamat, mert valami emberfeletti volt, amit akkor hallottam. Ez volt az Exciter és az ’Unleashed In The East’ című koncertalbum!

Több zenész ismerősömtől hallottam, hogy újra lett énekelve az album, mert az énekes nem volt formában azon a turnén és emiatt utómunkákat kellett végezniük a stúdióban, de én úgy véltem, hogy aki akár koncerten, akár stúdióban ilyen hangokat tud kipréselni magából, az biztosan nem ezen a bolygón született. Ő volt Rob Halford! Nagyon sokszor énekeltem és énekelem vele együtt a Priest-klasszikusokat azóta is, és az énektémák nehézsége, érzékenysége és sokszínűsége sokat segített a helyes hangképzés kialakításában, ez pedig hozzájárult, hogy sikerült énekesként átvészelnem az elmúlt majd 37 évet.

Miután felocsúdtam az énekes okozta katarzisból, elkezdtem figyelni a zenére is, és az addig nem hallott, egymást kiegészítő ikergitárok kimunkált együttműködése is kellett ahhoz, hogy napjainkig is az egyik kedvencem a Judas Priest. Azóta is találok olyan finomságokat a dalaikban, amiket elsőre nem vettem észre. Ráadásul azon kevés zenekarok közé tartoznak, akik az első nagy sikerek után –amikor az útkeresés talán parányi ötlettelenséggel is párosult – a mások esetén oly sokszor bekövetkezett alkotói válság, kiégés helyett előrukkoltak egy olyan remekművel, mint a ’Painkiller’, mely ismét magasra emelte a Priest ázsióját és újrapozicionálta őket a rocklegendák között! Az elmúlt több mint 30 év, mióta ismerem ezt a zenekart, ráébresztett, hogy a Judas Priest messze nem egy szimpla metálbanda, sokkal több annál, mert inspirál, ösztönöz, utat mutat, elgondolkodtat és egyszerűen szórakoztat. (Tüdő)

01. Defenders Of The Faith
02. Sad Wings Of Destiny
03. British Steel
04. Painkiller
05. Sin After Sin
06. Turbo
07. Stained Class
08. Killing Machine
09. Firepower
10. Screaming For Vengeance
+1. Unleashed In The East

És ha már itt tartunk, említsük meg a zenekar vadonatúj műsorát, az idei Bloodstock fesztiválra az ‘Epitaph’-hoz hasonló összeállítást készítettek, ha nem is minden Halford-album szerepelt rajta, de volt egy dal a ‘Rocka Rollá’-ról (1974), egy a ‘Sad Wings Of Destiny’-ről (1976), egy a ‘Sin After Sin’-ről (1977), kettő a ‘Stained Class’-ről (1978), egy a ‘Killing Machine’-ről (1978), három a ‘British Steel’-ről (1980), egy a ‘Point Of Entry’-ről (1981), három a ‘Screaming For Vengeance’-ről (1982), egy a ‘Defenders of The Faith’-ről (1984), egy a ‘Turbó’-ról (1986), egy a ‘Ram It Down’-ról (1988), öt (!) a ‘Painkiller’-ről (1990), egy a ‘Redeemer Of Souls’-ról (2014) és egy a ‘Firepower’-ről (2018). Micsoda koncert lehetett!

One Shot At Glory
Lightning Strike
You’ve Got Another Thing Comin’
Exciter
Turbo Lover
Hell Patrol
Halls Of Valhalla
The Sentinel
Rocka Rolla
Victim Of Changes
Desert Plains
A Touch Of Evil
Dissident Aggressor
Blood Red Skies
Invader
Painkiller

The Hellion
Electric Eye
Hell Bent For Leather
Metal Gods (Glenn Tiptonnal)
Breaking The Law (Glenn Tiptonnal)
Living After Midnight (Glenn Tiptonnal)