Joe Satriani: Shapeshifting

Joe Satrianira számíthatnak a rajongók, hiszen az 1986-os debütálás, a ’Not Of This Earth’ óta három évnél többet sosem kellett várni egy új stúdiólemez megjelenésére. Győzi energiával, és minőséggel is, mert bár időnként gyengébb alkotásokkal is előjött, nem tudnék olyan művet mondani pályafutásban, ami igazán mélypont lenne.

CsiGabiGa kollégám két éve hajszálpontos analízist adott az akkor aktuális lemezről. Nos, ahhoz képest más album született. Az első szembetűnő változás, hogy Joe visszafogott a keménységből, a dinamikából. Az előző album – és a videómegosztón háromszor is elsütött előzetes dal – alapján simán ráhúzhatjuk a rockgitáros gúnyáját, az új album egészét hallgatva már nem lennék ennyire biztos a besorolásban. Nem vagyok biztos benne, született-e ennyire változatos album, ilyen stíluskavalkádot felmutató anyag a pályafutása során. Azt sem lehet rásütni, hogy nehezebben vagy könnyebben emészthető, mint a megelőző bármelyik anyag. Hogy színesebb, szerteágazóbb lett, az biztos. Most is megtartotta azt a vonását, hogy olyan dallamsorokat visz gitárjátékába, mely feltétlenül befogadhatóbbá teszi zenéjét, mint hasonszőrű kollégái (Steve Vai, Tony MacAlpine, Vinnie Moore) produkciói.

Ez a lemez sincs híján az ilyen futamoknak, ám nem úgy kezdődik, mint azt elvárjuk egy Joe Satriani-lemeztől. A címadó inkább a jazz rock jegyeit viseli, Satch enyhén visszhangosított gitárral átlép a jazz világába, társai is követik ide. A Big Distortion egy tipikus instrumentális rocknóta tőle, mind dallamban, mind az alapokban – és elkezdi dúdolni az ember. Az All For Love-ban – ahogy a címe is jelzi – mindent eljátszik, ami a témába belefoglaltatik: szépség, romantika, kétségbeesés, fájdalom, mindezt zseniálisan megfogalmazva a gitár nyelvén. Már megint egy hülye cím: Ali Farka, Dick Dale An Alien And Me – Satchnál néha elgurul a gyógyszer, amikor címet ad egy-egy szerzeménynek. Egy modern hangzású témáról van szó, jókat virgázik benne, miközben egy tiszteletadás is a dal a címben említett két gitáros felé. A Teardrops blues ihlette kesergő, Satriani módra. Ismét mélyről jövő érzéseket fejez ki hangszerén. A Perfect Dust számomra a csúcs: ahogy a gitár-basszus felelgetéssel elkezdődik, valami könnyebb témára számítunk, aztán kibontják a dalt, beindulnak a gitárimprovizációk és virgák. A Nineteen Eighty rock and roll séma, persze „elsatrianiasítva”, az All My Friends Are Here könnyű, melodikus téma, nem várt csavarokkal színesítve. A Spirits, Ghosts And Outlaws pszichedeliával átitatva indul, aztán egy tipikus lendületes Satriani-téma bontakozik ki belőle.

A végére lecsendesedik a lemez: a Falling Stars visszhangos, lágy pengetései inkább a space rock világába visznek vissza. A Waiting egy zongorafutamra épül, Satch itt is visszafogottan penget, a dobnak csak pár cintányérhang, illetve felső tam marad. A Here The Blue River reggae ritmusokra íródott, ugyan bekerült pár keményebb hang, itt is a finomság dominál és a romantikus dallamok. A Yesterday’s Yestarday akusztikus, fülbemászó, az amerikai népzenére  hajaz, bár mandolint hallunk, a második felében viszont Satch előveszi az elektromos gitárt, ám nem féktelenül pengeti.

Ezúttal mellőzte a vokális szerzeményt – néha egy-egy ilyen sajnos becsúszik –, Joe ezt a vonalat szerencsére most nem erőlteti. Nem nyújtotta el a dalokat, hiszen negyvenhat és fél percbe tizenhárom szerzemény került be, ez annyi, mint egy hosszabb LP a hetvenes-nyolcvanas években. Ezért is tűnik oly lendületesnek az utolsó négy dal nyugalmának dacára. A kísérőzenészek korrekt munkát végeztek, Kenny Aronoff kemény, feszes dobjátéka kiváló alapot biztosít a daloknak.

Összegzés: 

Szerethető ez a lemez: sokféle, nem magamutogató, dallamos, helyenként dögös, gitárnyúzós. Satriani tudja, hol a határ az igényesség és az öncélúság közt, ezúttal sem lépte át azt, hiszen tudja, hogy őt nemcsak az instrumentális zene rajongói kedvelik. Nem annyira rockos, mint az előző album, viszont tehetségét több irányba bontotta ki.