A Las Vegas-i Imagine Dragons utoljára 2023 nyarán látogatott Budapestre, és a Sziget Fesztiválon adott koncertet. Most a Puskás Arénát töltötte meg kétszer, és hozta el ’Loom’ című albumának világ körüli turnéját hazánkba.
2025. június 15., 17 óra, és mi már az első sorban álltunk. A koncert valójában csak 20 óra 30 perckor kezdődött, de nem minden nap adatik meg az ember életében, hogy a Puskás első sorában ácsorogjon. Az időt valahogy mégis elütöttük azzal, hogy felfedeztük az apróbb technikai megoldásokat, amiket a közönség nagy részének távolabbról esélye sincs kiszúrni. A biztonságiakon kívül körülöttünk alig lehetett magyar szót hallani.
Pontban negyed nyolckor elkezdte bemelegíteni a stadiont a brit Declan McKenna. A fiatal srác 2015-ben nyerte meg a Glastonbury Festival feltörekvőknek szóló tehetségkutató versenyét, ami amellett, hogy lehetőséget biztosít a még nem szerződtetett zenei előadóknak, jövőbeni karrierjét is erősen megalapozta. Azóta már három albumot is kiadott, főként pop-rock stílusban.
2025. június 15., 20 óra 29 perc; 60 másodperc maradt a kezdésig. Még mindig hihetetlen, hogy az első sorban voltunk. Elkezdődött. Az intrót – nem is emlékszem már egészen pontosan – talán egy Disney-mese kezdetéhez vagy egy természetfilm narrálásához tudnám hasonlítani. Aztán egyszercsak megláttam a színpadon a zenekar tagjait: Dan Reynolds énekest, Wayne Sermon gitárost, Ben McKee basszusgitárost, és a zenekar 2023-ban visszatért dobosát, Andrew Tolmant.
Kedvesen integettek, majd elfoglalták a helyüket és elkezdődött az est az új album egyik dalával, a Fire In These Hilsszel. Amikor a zenekar frontemberének magabiztos, élőben eddig sosem hallott hangját azon az estén végre megtapasztalhattam, akkor éreztem úgy igazán, hogy megérkeztem – pedig valljuk be, már elég régóta ott voltam.
Sorban követték egymást a régi nagy Imagine Dragons-slágerek; a 2017-es ’Evolve’ albumról a Thunder, a 2022-es ’Mercury’-ról a Bones, az It’s Time meg anno 2012-ből, a ’Night Visions’-ről.
Megható pillanatokból is jutott bőven. Reynolds szokásává vált, hogy minden színpadra lépésénél más és más személyes mantrát tartogat közönsége számára, ami a múlt vasárnapi napon így hangzott: „Thank you, I have everything I need.”
A ’Loom’ újabb dala következett, a Take Me To The Beach, ezalatt az arénát giganagy strandlabdák lepték el. Ez eszembe juttatott egy korábbi különleges élményt ugyanerről a helyről, hasonló monumentális repülő gömbökkel. A Coldplay bolygóira gondolok, napra pontosan majdnem egy évvel ezelőttről. Közben az árokban fel-alá mászkált a stáb, a fotósok, a kameraman, Will. Olykor bennfentesnek éreztem magam, hogy még a nevüket is tudom, olyan közel voltak, hogy láttam, mi van a fülesükre vagy a passzukra írva.
Velük együtt izgultam, hogy a koncert közben a hatodik konfetti ágyút is időben sikerüljön betekerni, csakúgy, mint az előzőket, vagy hogy a hosszas gitárszóló addig ne érjen véget, ameddig a színpad alól ki nem halásszák az odarejtett hangszereket.
Bár Reynoldson kívül a zenekar tagjainak megvolt a fix helye a színpadon, egy-két szám erejéig azért az egész banda megváltoztatta helyét a kifutó végére, ahol többek között eljátszották meglepetésként George Ezra Budapest című számát is.
Jött az I Bet My Life és az énekes a lépcső felé vette az irányt. Ahogy a showbiznisz elmaradhatatlan kelléke a rajongókkal való kontaktálás, így Reynolds is lemerészkedett a közönség soraiba. Több nagy pillanat is volt az estén, hiszen a frontember természetéből fakadóan az egész koncert alatt magával ragadta a tekinteteket és közvetlenségével, közelségével – ha eddig nem tette volna meg – még inkább belopta magát a szívünkbe.
Összevethetetlen az élményem – és a hozzám hasonló szerencséseké – azokéval, akik a lelátóról nézték teljes egészében a nagy előadást elejétől végéig.
A Puskás hátulsó részeiből – azonkívül, hogy élvezed a bulit és a kedvenc számaidat énekled – leginkább a show- és látványelemekre épül a koncert minősége. A két nézőpontból teljesen mást tapasztal meg a néző.
Az első sorban a hangsúly nem az összképen, hanem a pillanatok megélésén van. A folyamatos történéseken, azon, hogy résen legyünk.
Ha még nem lett volna elég tüzes a hangulat, Reynolds a zongora mellett egy dobszólóval is megvillantotta újabb tehetségét. Annak ellenére, hogy az új albumot turnéztatták, természetes volt, hogy nem hagyják a magyar rajongókat sem a régi klasszikusok hiányában szenvedni. 2015-ből itt volt még a Shots, 2017-ből a Whatever It Takes, 2018-ból a Next To Me és a már említett 2012-es ’Night Visions’ album legnagyobbjai is, mint a Demons vagy a Radioactive.
Szinte mindegyik számuk egy-egy élettörténetet rejt magában, megemlékezik, előrevisz vagy épp erőt ad, motivál, megríkat vagy épp boldoggá tesz. Hihetetlen és felejthetetlen élmény, ami egy életre szól, észhez kell térni utána, hogy visszatérj a valóságba, mert ami ott történt, az valami természetfeletti volt.
Szöveg és videók: Szőke Lilla
Fotók: TT
Köszönet a Live Nation Magyarországnak!
Legutóbbi hozzászólások