Kicsit menjünk vissza az időben, úgy 10 évet. A Savatage akkor lépett utoljára színpadra, a Wacken első duplázását prezentálták a fesztiválon, mindkét nagyszínpadon koncertet adtak, a buli első felében, mint Savatage, a másodikban, mint Trans-Siberian Orchestra. Életem legnagyobb élményét okozva, azt hiszem, azt a koncertet nálam semmi sem fogja überelni. Az akkori fesztiválra alig pár óra leforgása alatt elfogyott minden jegy, ami azóta is szinte rekordgyorsaság. Nem biztos, hogy a két banda miatt, de…
Másnap a sajtótájékoztatón érződött, hogy az amerikai stáb nagyon szeretné eladni Európában a TSO produkciót, de az újságírókat nagyrészt a Savatage érdekelte. Nem véletlen, hogy míg Amerikában napi kétszer lépnek fel nagy sportcsarnokokban, szinte végig telt házas show-val, addig Európában a bécsi Stadthalle kistermét tudták csak megtölteni.
Szóval Európa a Savatage-ra kíváncsi, ez kimondható, ezért gyorsan jegyet kellett venni a müncheni fellépésre. Több koncertjüket is vagy nagyobb helyre tették vagy elfogyott rá minden jegy. A fesztiválozás más tészta, de ott is érezhető volt a rajongás. A müncheni bulit is áttették egy nagyobb helyre, a németek egyből elkezdték fikázni a dolgot, hogy a Zenith szarul szól. Voltam már ott, egy Alice Cooper–Mötley Crüe koncerten, az oltári hangos volt. Elöljáróban annyit, hogy kár volt előre fikázni. A kapunyitás után pár perccel érkeztem – szerencsére – mert a pólókból már addigra elég mérethiányos készlet maradt. Elnézve, hogy a stáb nagy részét a TSO-crew tette ki, érthetetlen számomra a merch ilyen hiányossága és szegénysége. 4 féle póló és egy sapka, az előzenekar változatosabb cuccokkal rukkolt elő.
Csak a hab volt a tortán, hogy az európai állomásokon az az Induction volt az előzenekar, akik nemrég eléggé meggyőző produkciót nyújtottak a kék Barbában. Most is így volt, a szűk fél óra alatt szépen bemutatkoztak. A Europe-feldolgozást nem értettem, van elég sok jó számuk, bár nem biztos, hogy a közönség között sok Induction-fan volt, a Final Countdownnal meg alaposan beindították a nyugisabb érdeklődőket. Ahogy a budapesti beszámolóban írtam, ez a felállás tényleg tök jó, most is rendesen helytálltak. Most végre hazai pályán láttam őket, nagyon szeretem a zenekarokat a saját közegükben megnézni, ott hogyan viszonyul hozzájuk a közönség és mennyiben mások a srácok.
Ahogy haladtunk előre, egyre jobban beindították a közönséget, akik addigra már megtöltötték a csarnok kétharmadát. A hátsó részt ruhatárnak lefüggönyözték, de addig elég sűrűn álltunk a teremben. Jön az új lemez, vélhetően vele együtt turné, aminek remélem lesz magyar állomása, mert a fiatal csapat nagyon szórakoztató tud lenni. Most is az volt!
Born From Fire / Fallen Angel / I Am Alive / The Final Countdown / Set You Free / Medusa / Beyond Horizons / Go To Hell / Queen Of Light
Ez volt koncertügyileg számomra az év legfontosabb estéje, még a közel 28 évvel korábban egy itthoni koncerten vásárolt pólóba is belepréseltem magam, nagyon nem kellett erőlködnöm. A kezdésre hirtelen összesűrűsödött a közönség, ahol az Induction alatt álltam, ott már semmi hely nem volt, így néha mászkáltam a csarnokban, hogy mindent (is) lássak. Volt mit, ezt előre szögezzük le. Korábban említettem, hogy a TSO-crew egy része tartott a csapattal, ami meg is látszott az összeszokottságon és profizmuson. A megszólaláson, a fényeken és persze pár részlet átvételén az amerikai ünnepi látványvilágból. Amikor a TSO játssza a Savatage-dalokat a turnén, akkor a kivetítőn ugyanaz a videó megy, mint ezen az estén, de persze a többihez kreáltak valami mást. Ami nem volt, az a pirtechnika, de nem is hiányzott, az sosem volt a Savatage sajátja. Ha tényleg megjelenik jövő év elején a lemez, ahogy jelezték, és tényleg meg akarják úgy rendesen turnéztatni, akkor vélhetően sok minden fog változni. Idén csak pár önálló koncert volt, a többi európai fesztiválfellépés rövidebb műsorral, de az látszott az érdeklődésen, hogy erre nagyon kíváncsiak az európaiak. Szóval mindjárt egy ’Wake Of Magellan’ lemezindítóval indítottak, ami ugye eleve hazai terepe Zak Stevensnek, aki egyedül vitte a frontemberi posztot.
Az énekesit is nagyrészt, de vokálban amúgy is elég erős a banda, itt két olyan billentyűst is bevettek a turnéra, akik vokálisan is elég jók. Amúgy a két beugró a kolumbiai Paulo Cuevas és az amerikai Shawn McNair kifogástalan produkciót nyújtott. Már csak habitusukból adódóan is a két végletet prezentálták, míg Paulo látványos mozdulatokkal, headbangekkel hozta a műsort, addig Shawn inkább a kevés mozgás, több profizmus elvet vallotta. De például pont ezért is nagyon jól kiegészítették egymást, nem mellesleg sokat segítve Zaknek.
Pedig nem volt rászorulva, nálam ő az énekesek egyik number one-ja, szokták mondani, hogy akár a telefonkönyvet is felolvashatja, az is élményszámba megy. És látszott rajta, hogy az este minden pillanatát nagyon élvezi, végig mosolyogva énekelt, baromi jól. Ami a fényeket illeti, szerencsére az amerikai látványosság itt is tetten érhető volt, aki éppen fókuszba került, az kapott egy refit, ezt csak üdvözölni tudom, lássuk azt, aki éppen elvarázsol minket. Jesus Saves, a banda egyik ikonikus dala, amit eredetileg az a Jon Oliva adott elő, aki a betegsége miatt nem tudott a bandával tartani. Korábban is volt olyan, amikor már elsősorban Zak énekelt a koncerteken, így nem volt meglepő tőle ez a dal. Persze az igazi Olivával lett volna, de a legjobb választást hozta a zenekar. A refrént nagyon nem kellett erőltetni, azt nyomta a közönség. És nálam az első taktusoknál kialakult a libabőr, ami szinte az egész este folyamán kitartott. Néha hatványozottabban, de az alap, hogy ennyi idő után újra előttem áll és zenél a banda, ezt hozta ki belőlem. Már ebben a dalban látszott, hogy ugyan a Savatage zenekar éppen 10 éve nem zenélt együtt, a tagok nagyrészt együtt játszanak a TSO-ban. Ha emlékem nem csal, Johnny Lee Middleton basszusgitáros estéről estére Al Pitrelli mellett penget.
És ugyanez igaz a Chris Caffery és Jeff Plate párosra. Folyamatos mozgások, pózok, helycserék ezek mind igazak voltak az egész estére. Beszéljünk picit a műsorról, ha minden igaz az európai körön, az önálló koncertjeiken egyszer sem játszották tök ugyanazt a szettet. Münchenben 8 lemezről válogattak, és ami meglepő volt, hogy a lábdobok grafikája alapján azt gondoltam, hogy a ’Handful Of Rain’ kerül előtérbe, ehhez képest a ’The Wake Of Magellan’ mindent vitt, a műsor egyharmada erről az albumról érkezett. Nem baj, szeretem azt is! Ha szót ejtettem a két beugró tagról, akkor essen szó a főhősökről is. Chris Caffery az egyik kedvenc gitárosom, nem csak szakmai szempontból, hanem a színpadon mutatott teljesítménye miatt.
Ha kell, nagyon jól alá tud játszani – jelent esetben Pitrellinek –, de ha rajta van a sor, akkor aztán járnak az ujjai rendesen. És az egész lénye nagyon szórakoztató, a közönséggel való kommunikációja is példaértékű. Pitrelli – a TSO egyik agya – a szólók nagy részét itt is magára vállalta, ízes játéka élményszámba megy.
Az szinte természetes volt, hogy mindannyian szinte lemezminőségben hozták a saját részüket, de ahogy említettem, ezek a tagok az év utolsó két hónapját minden évben turnén töltik, kétnaponta dupla előadással. Vérprofik, jó értelemben. De itt ezen a koncerten is látszott, hogy ez nekik egyfajta jutalomjáték. Élvezik egymás társaságát, és az év nagy részében ugyanazon projekt tagjai, de mégsem zenélnek együtt, egy színpadon. Most ezen pár alkalommal igen, és ez lejött a színpadról. A „J” betűs ritmusszekció pedig alaposan alápakolt a két gitárosnak és billentyűsnek, hogy azok színezni tudják az estét. Említettem a libabőrt korábban, a banda nagyon erős a többszólamú vokálokban, amikből ezen az estén sem volt hiány, nálam az első megdöbbenés, hogy ez élőben mennyire erős és magával ragadó tud lenni, a The Wake Of Magellan dal vége volt. Meglepetése is volt az estének, már ami engem illet, lemezen a Strange Wings dal, annyira nem hagyott mély nyomot bennem, most viszont nagyot szólt nálam. Természetesen nagyon vártam a nagy kedvenceimet és szinte mindegyik elhangzott, de még lehetett volna jó pár nótát betenni, de nálam a legesleg, egyértelműen a Chance volt. Ahogy meghallottam a billentyűkezdést, kirázott a hideg. Ezzel a zseniális befejezéssel, élőben ezerszer jobb, mint lemezen. Azt a többszólamú vokált imádom, a teljes életműből az a kedvenc részem, élőben pedig nagyon ütős.
Ahogy jó volt Christ is mikrofonnál látni, van több szólólemeze, ahol szintén énekel. Itt is mikrofont „ragadott”, hogy pengetés közben az I Am dalban helyettesítse Zaket, a rész egy háromszámos medleybe volt beleágyazva. Korábban írtunk róla, hogy a zenekar valamilyen módon Jon Olivát is bele szeretné venni a projektbe, de akkor ez még titok volt. Nos, az estét minden bizonnyal a Believe nóta vitte el, az a dal amúgy is ikonikus tétel, nem véletlenül szerves része a TSO-műsoroknak is. A banda levonult és a kivetítőn Jon jelent meg egy zongora mögött, ahol belekezdett a dalba, nagyon szépen volt megvágva a videó, az első refrént a közönség vele együtt énekelte. Nagyon megható volt, az biztos és az este legfelemelőbb pillanata volt. Az első refrén után a zenekar visszatért, hogy a közönséggel együtt folytassa a dalt. A dal szólóját Chris Caffery játszotta, a ledfalon pedig Chris Oliva-felvételek mentek közben, tudjuk, hogy a két Chris olyan volt egymásnak, mintha testvérek lettek volna. Majd a dalba bekapcsolódott újra Oliva és kvázi duettet énekelt Zakkel. Sokáig emlékezetes interpretáció volt, az biztos. Majd jött a dal, amivel megismertem a bandát, a klip maga is zseniális, de a nóta egyből letaglózott anno. Ez a Gutter Ballet, és persze igazán akkor lett volna teljes katarzis, ha Oliva adja elő, de Zak itt is remekül pótolta. Caffery egy interjúban megemlítette, hogy ha Oliva látja azt a szeretetet és érdeklődést, ami a zenekar irányában érkezett ezeken az európai koncerteken, akkor ez hatványozottan megerősíti őt abban, hogy ebben még szerepet szeretne kapni. Így legyen! Mert az akkor azt jelenti, hogy nem ennyi volt a Savatage reunion, hanem az új lemezzel még érkezhet valami. Szerintem erre lehet, hogy választ fogunk kapni, már augusztus első napjaiban. Akkor zárul a Wacken, és ha a jövő évi bejelentések közt ott lesz a Savatage – amire szerintem nagy az esély – akkor az azt jelentheti, hogy jövőre kapunk még pár varázslatos estét. A ráadásra szépen visszarepültünk az időben közel 40 évet, a ’Sirens’ és a ’Hall Of The Mountain King’ címadójával zárták le az estét.
The Ocean / Welcome / Jesus Saves / Taunting Cobras / Another Way / The Wake Of Magellan / This Is The Time / Strange Wings / The Storm / Turns To Me / Handful Of Rain / Chance / Starlight – I Am – Mozart And Madness / Dead Winter Dead / The Hourglass / Believe / Gutter Ballet / Edge Of Thorns // Sirens / Hall Of The Mountain King
Előzetesen bíztam egy jó koncertben, de végül egy varázslatos közel 2 órát kaptam. Látszott a zenekaron, hogy ezt a pár koncertet amolyan örömzenélésként élték meg, ami jó alap lehet a folytatáshoz. A tagok mindent kiadtak magukból, szinte lemezminőségben szólt ez egész este. A látványért pedig az a Bryan Hartley volt felelős, aki évek óta a Trans-Siberian Orchestra látványát tervezi, és dolgozott a KISS-szel, a Megadethtel, Joan Jett-tel és a Five Finger Death Punchcsal, és aki nagyon kedvesen mesélt a koncert után.
Az Induction hazai pályán is remek produkciót nyújtott, a jelenlegi felállás remélem tartós lesz és az új lemez minősége felér az előzőekhez. A Savatage pedig már most az év legjobb koncertjét adta számomra. Sokat vártunk erre a reunionra, de látva a zenekart és produkcióját, megérte várni. Csak ne kelljen megint 10 évet várni egy újabb Savatage koncertre!
Szöveg és videó: Savafan
Fotók: Metal Kaoz
Legutóbbi hozzászólások