Felemásra sikeredett búcsú: Mötley Crüe, Alice Cooper – Zenith, München, 2015.11.13.

írta savafan | 2015.11.21.

Amikor kiderült, hogy a Mötley pár búcsúkoncert erejéig átruccan Európába, szinte természetesnek vettük, hogy ezt látni kell. Mégiscsak egy kedvelt stílus egyik legnagyobb ikonjáról van szó, akik anno megtestesítették mindazt, amiről a glam szól. Az év folyamán már látott Alice Cooper-koncert csak még jobban megerősítette bennünk az elhatározást, hogy irány a bajor főváros.

A valaha üzemcsarnokként működő létesítmény bejárata előtt hatalmas sor kígyózott, de arra azért figyeltek, hogy sört már kint is lehessen venni, illetve a fáradt gőzt is le lehessen engedni. A belépéskor rögtön kellemetlen meglepetés ért minket, ugyanis a turnéról ismert hullámvasútnak a nyomát sem láttuk a plafonon, és akkor vettük észre, hogy a csarnok úgy nézett ki, mint amiből kihordták a gépeket, és annyi. A fémszerkezetek, de még a mozgó daru tartószerkezete is a berendezés részét képezte. Gyorsan túlestünk a pólóvásárlásokon és a ruhatáron, majd célba vettük a színpadot. A számunkra tök ismeretlen banda – ami nem is volt feltüntetve a programban – akkor végzett, így megpróbáltunk minél közelebb araszolni a kb. Pecsa méretű színpadhoz. Ami azért is furcsa, mert a turné nagy része arénákban zajlik, érdekes, hogy itt nem találtak ekkora helyet.

Nagyon nem volt időnk ezen elmélkedni, mert ha kis késéssel is, de – némi szikraeső kíséretében – lehullt az Alice arcképét ábrázoló molinó. Majd a már ismerős, piros-fekete csíkos szerelésében megjelent Alice, és olyan bulit rittyentett, hogy csak na. Majdnem minden számban volt valami látnivaló: a turnéra az öreg magával hozta a teljes arzenálját, és nem is hagyta a teherautóban. A guillotine alap, de volt kardról dollárszórás, nyakékek közönségbe hajítása, Alice-ből hatalmas szörnyet kreáló, szikrát szóró szerkezet stb.

Azt hiszem, valamelyik beszámolóban már említettem, hogy a jelenlegi felállás bitang erős: azon kívül, hogy jó zenészek alkotják a bandát, mind egyéniségek, és tudják, mitől döglik a légy. Úgy járkáltak fel-alá a színpadon, úgy tekeregtek egymásra, úgy gesztikuláltak és úgy pózoltak, ahogy az a nagy(rockzenész)könyvben meg van írva. A színpad elejére kitett dobogót is gyakran használták, elsősorban az éppen szólózó hangszeres. A három gitáros pedig nem csupán a látványt, hanem a megszólalását is nagyban megdobta. Nem mellesleg, Nita Strauss egy dögös csaj, és ezt tudja is, incselkedett is a srácokkal a buli alatt rendesen.

Egymás után jöttek a nagyobbnál nagyobb slágerek, a kapott 50 percben szinte egy pillanatnyi üresjárat sem volt. A legnagyobb ovációt természetesen a Poison kapta, nem is értem, miért hanyagolja ennyire azt a lemezt (remélem egyszer valamilyen jubileum alkalmával többet is játszik majd róla). A két kivetítőnek köszönhetően szinte testközelbe kerültünk a zenészekkel, és olyan finomságok is látszódtak, mint mikor Alice megpróbálta eltolni a kígyó fejét, mielőtt az bekúszott volna az inge alá.

Ami még nagyon feldobta az estét és a megszólalást, az a vokál minősége és erőssége volt. Amikor mind a négy gitáros a mikrofonhoz lépett, megteltek a dalok plusz energiával, és a hetvenes évekbeli dalok lagymatagnak tűnő hangzása egyből más dimenzióba került. Persze a főnök is remek formában volt, nem érezni, hogy igen közel van már a hetvenhez; a hangja kellően erősen szólt, és nem nagyon állt le egy pillanatra sem, talán húzzák magukkal a fiatalok, akikkel az évek során körülvette magát.

A koncert zárótételében, a School’s Outban előkerültek a hatalmas színes lufik, elég vicces volt, ahogy Alice egy karddal hadonászott, hogy ki tudja lyukasztani azokat; természetesen a közönség mindegyiket a keze közelébe lökdöste, a végén már egy kis késsel is simán végzett velük. A tavaly megjelent wackenes koncert programját és gegjeit kaptuk meg, zanzásított, rövidített verzióban, de a buli minőségéről mindent elmond, hogy a koncert hatására, a Mötley-buli előtt a társaság 5/6-a egy-egy Alice Cooper turnépólóval lett gazdagabb, amiben majd a jövő évi Novarockon viríthatnak.

Setlist:

The Black Widow / No More Mr. Nice Guy / Under My Wheels / I’m Eighteen / Billion Dollar Babies / Poison / Dirty Diamonds / Go To Hell / Feed My Frankenstein / Ballad Of Dwight Fry / Killer / I Love The Dead / School’s Out

Sajnos azt kell mondjam, jól döntött a zenekar, hogy most hagyja abba a koncertezést ezzel a felállással, amíg még nem rombolják le a nimbuszukat. A Mötley Crüe az egyik olyan zenekar, amivel megismertem a rockzenét, elsősorban a Too Young To Fall In Love klipjének köszönhetően. Vince Neil idióta járása, Tommy Lee extravagáns kinézete, Nikki Sixx hórihorgas, vézna fazonja és Mick Mars kung-fu tudománya beleégett a retinámba. Azóta rajongok a bandáért; nálam a glam szó egyet jelent velük. Ezért is vártam nagyon az utolsó találkozást, bár nem vennék mérget rá, hogy ez tényleg az volt…

Hendikeppel indult a koncert, miután láttuk, hogy a turné legnagyobb attrakciójának számító hullámvasutat nem rakták össze, pedig úgy gondolom, hogy ugyanazért a jegyárért nekünk is járt volna a fullos műsor és látvány. Mert ezen kívül a többi látványelem – már ami a színpadra korlátozódott – megvolt. Nagyon erősen kezdtek az amerikaiak: Girls, Girls, Girls a koncert elején… más bandák az ekkora slágereket a ráadásra vagy annak környékére tartogatják. Utólag azt mondom, érthető volt a nyitás, egyből megfogták a közönséget, és nem is nagyon engedték el a koncert végéig.

Azt tudtuk, hogy Vince Neil nem egy hangszálakrobata, de bőven megugrotta a szintet, amit vártam tőle. Ez azért nagyban köszönhető annak, hogy a banda, valamint a két attraktív táncoslány is szinte végig vokálozott. Refréneket Vince csak elvétve énekelt, illetve nem tartotta ki a hangokat, hanem – a gyors levegőhöz jutás miatt – elhadarta a sorokat. De a közönség úgyis kívülről fújta a dalokat, tehát szinte egy hang kiéneklése nélkül is lehozhatta volna a bulit. És azért mozgott is rendesen, nem cövekelt le a színpad közepén; ebben párra lelt Nikki Sixx személyében. Aki – ha emlékeim nem csalnak – 4 mikrofonnál is énekelt az este folyamán, de elsősorban a plafonról lelógatott, jellegzetes fordított csillagot ábrázolót használta. (Sokféle mikrofonállványt vagy tartót volt szerencsém látni, de ilyet még nem.) Ötletes volt! A kalapja alá burkolózó Mick Mars a „kevesebb több” elvet követve nem nagyon rohangált, tőle már az is szép, hogy az elmúlt években ennyi bulit lenyomott. Emlékszem a dokumentumfilmre, amiben újra összeszedték a bandát, és hogy ott milyen állapotban volt (még egy kisegítő gitáros is szóba került akkor), de most, ennyi év után még mindig itt van, és tekeri a fülünkbe ivódott riffeket.

A nagy klasszikus után jött a Wild Side, aminek a klipjében olyat láttunk, amit addig még sosem: hogy egy dobcucc teljesen átpörög, és fejjel lefelé dobol az állatja. A turné többi állomásán Tommy Lee még meg is fejelte ezt a mutatvány a közönség feletti hullámvasutazással. Aki nem is tudom, hogy milyen beosztásban szerepel a bandában. Papíron még tag, de a buli alatt olyan érzésem volt, hogy neki ez már a háta közepére sem hiányzik. Egy munka, amit rendesen megfizetnek. Jól és látványosan dobolt, abban nem volt hiba, viszont mivel folyton csak hátulról kapta a színpad fényeinek megfelelő színű reflektort, így csak sziluettjét láttuk. A kivetítőre kirakott képeken sem láttunk arcot a közeli felvételeken, mintha egy arctalan bérmuzsikus lett volna. Mert amúgy a többiek kaptak rendesen fényt (az egész buli alatt nagyon szép fényeket kreáltak a technikusok). Igazán látványosra sikeredett a koncert, kiváltképp a gyakran használt pirotechnikai arzenál volt hatásos. Az, hogy szinte folyamatosan lángcsóvák csaptak fel valahol, az normális volt, de a petárdák akkorákat szóltak, hogy majd beszartunk.

Ami a programot illeti, nem nagyon lehetett belekötni, ha a Youtube-on playlistbe állítjuk a zenekar hivatalos klipjeit, akkor kb. meg is kapjuk a koncert programját. Itt nem volt üresjárat, minden egyes tétel klasszikus sláger vagy az utóbbi lemezek egy-egy húzótétele volt. A Saints of Los Angeles és a program közepén elhangzott Mutherfucker of the Year sem nagyon lógott ki az ősi tételek közül. A Sex Pistols-feldolgozás után következő Shout at the Devilnél Nikki Sixx egy speckó basszgitárral tért vissza, a gitártestre erősített lángszóró hatalmas lángcsóvát lövellt, amivel a színpadra sétálás után nem sokkal begyújtotta levegőben himbálódzó mikrofonállványát, majd a színpad többi helyén felcsapó lángcsóvákkal szinkronban méteres lángoszlopokat lőtt a közönség fölé. Az utána következő gitárszólónak nem sok értelmét láttam, max annyit, hogy Vince Neil közben átöltözött, és rákészült a buli második felére.

A ráadás előtt a Dr. Feelgood és a Kickstart My Heart képében két tuti slágert nyomtak, hatalmas látvánnyal megtámogatva; az elsőben a folyamatosan visszatérő táncoslányok énekelték szinte az egész refrént. Majd elsötétült a színpad, de egy pici mozgást láttunk fent, majd pár pillanat múlva visszajött Vince és Tommy a Home Sweet Home kezdésére, ekkor feltűnően kikapcsolták a kamerákat, amik az egész buli alatt üzemeltek. Persze a billentyűnél ülő Tommy Lee semmi fényt nem kapott, tök sötétben zongorázott, és ez elég nyilvánvalóvá tette számomra, hogy szinte semmilyen mértékben nem adja az arcát a koncertekhez és az ahhoz kapcsolódó eseményekhez. Ezért van az, hogy a meet and greet vagy VIP jegyet vásárlók közös fotóin csak háromtagú a zenekar. A Home Sweet Home alatt a kivetítőn egy kisfilmet láthattunk, a kezdetektől egészen napjainkig, és az ott látható bevágásokban és fotókon többször láttam Tommy arcát, mint az egész bulin. A szám végén ránéztünk az óráinkra, és azt hittük, hogy mindenkinek egyszerre állt: még 11-et sem mutatott. Ami azt jelenti, hogy egy búcsúzó zenekar utolsó koncertjeinek egyikén alig 80 perccel szúrta ki a közönség szemét. Azért a hasonló korú metal- és rockzenekarok bulijainak hosszát elnézve ez igen karcsú…

Setlist:

Girls, Girls, Girls / Wild Side / Primal Scream / Same Ol’ Situation /Don’t Go Away Mad / Smokin’ In the Boys’ Room / Looks That Kill / Mutherfucker of the Year / Anarchy in the U.K. / Shout at the Devil / Saints of Los Angeles / Live Wire / Dr. Feelgood / Kickstart My Heart /// Home Sweet Home

A mérleg egyik serpenyőjébe kerül a drága jegyár, a hullámvasút hiánya, és az iszonyatosan rövid műsoridő (amúgy az „előzenekar” csak 3 számmal játszott kevesebbet), a másikba a látványvilág, az eljátszott dalok és a tudat, hogy egy korszakos banda búcsúján voltunk, és még az eredeti tagok előadásában hallhattuk ezeket a klasszikusokat. Így nem felhőtlen a mosolyunk, de az idő mindent megszépít. A hotelhez visszaérve, a bejáratnál kaptam az sms-t a tesómtól, hogy Párizsban egy metalkoncerten lövöldözés és robbantás volt… Jó, hogy nem korábban, igencsak rányomta volna a bélyegét a hangulatra.

Szöveg és képek: Savafan