„Ennek ellenére nagyon örülnék, ha legközelebb több olyan nótával találkoznék, mint mondjuk a Point Of No Return vagy a Living On The Run.” – írtam nagyjából két és fél éve az ’Into The Unknown’ kapcsán. A srácok pedig úgy tűnik, hogy hallgattak a rajongókra és azokra, akik hiányolták a bődületes slágereket, mert most bepótolták restanciájukat és elkészítettek egy méregerős albumot. Talán az eddigi legjobbjukat.

Ennyi év után azt már mondanom sem kell, hogy mérhetetlenül szimpatizálok a csapattal, legutóbbi lemezükkel viszont nem tudtak elkápráztatni, pedig nem volt vállalhatatlan az anyag. A kommerszebb hangvétel nem áll jól nekik és ezzel el is rontották a kalapos gitáros, Dave Dalone visszatérését, aki egyértelműen nagy rajongója a ’80-as éveknek. Játéka egy az egyben visszahozza ezt a korszakot, az új dalokban pedig teljes technikai arzenálját felvonultatja, annyira kényelmesen érzi magát ebben a közegben. Érdekes, hogy lassan négy év távlatából még mindig nem tudni, hogy miért lépett ki Eric Rivers gitáros a csapatból, pedig szívesen megnéztem (hallgattam) volna, hogy ismét azt a zenét játssza, amivel anno nekikezdtek karrierjüknek. Talán pont ebből akart kimaradni?

A banda úgy döntött, hogy saját kezébe veszi az irányítást és félreállította Tobias Lindell producert, akivel három lemezt hoztak össze, így az új album főnökei Jona Tee billentyűs és a korábban emlegetett gitáros, Dave Dalone voltak. Ez azonban cseppet sem hallatszik a dalokban, sőt minden korábbinál energikusabb a megszólalás. A svéd dallamzsenik azt is komolyan vették, hogy visszatérnek az első lemez szellemiségéhez, szóval nyomtak egy hard resetet és elkészítették a bemutatkozó album felturbózott változatát, kvázi egy új debütanyagot. Elég ritka, de az album megjelenése előtti ígéretekből még az az állítás is megállja a helyét, hogy „ez a lemez a ’Tearing Down The Walls’ és az ’Address The Nation’ kombinációja, csak súlyosabban”.

A lemez rögtön ebben a szellemiségben indul a Rock Your Bodyval, amit szétfeszít az energia, de csak annyira, hogy ezzel a lendülettel gördüljünk tovább az olyan jobbnál jobb dalokra, mint a pörgős Dangerous Groundra, vagy személyes kedvencemre, a hatalmas refrénnel megáldott Come Cleanre. (Ez a nóta testvére másik nagy favoritomnak, a Living On The Runnak, amit a mai napig nem tudtam megunni.) Na, az ilyen dalokat hiányoltam legutóbb! Hangzás szempontjából nagyon jók az arányok a lemezen, húz a gitár, jól hallani a billentyűket, a dob sem az utcán levő tompán döngő kukák hangjára hajaz, úgyhogy egy szavam sem lehet ezúttal ezzel kapcsolatban.