Jerry Garcia és bandája, a Grateful Dead már aktív korában sem fukarkodott a koncertalbumok készítésével, hiszen a működésük alatt megjelent tizenhárom stúdióproduktum mellett kilenc élő lemezt is kiadtak, és ebben a számban nincsenek benne azok a retrospektív kiadványok, melyek utólag jelentek meg. Nos, ez a cím nélküli album – melyet később kezdtek ’Skull & Roses’-nak hívni a borítón látható rajz után – az addigi nem túl hosszú pályafutásuk alatti második koncertlemez volt, ezt még kettő követte gyors egymásutánban a hetvenes évtized első felében.
Változásokon ment keresztül a zenekar ebben az időszakban, hiszen Mickey Hart, az egyik dobos nem olyan régen hagyta el a formációt (később visszatért), megviselték a tények, hogy apja, aki a Dead menedzsere volt, egyszerűen lenyúlta a csapat pénzét, így Bill Kreutzmann egyedül maradt a bőrök mögött. Gyakorlatilag négy főre olvadt a társaság, mert Ron „Pigpen” McKernan súlyosbodó alkoholizmusa miatt egyre kevésbé tudott részt venni a zenekar érdemi munkájában, 1970 és 1973 közt csak koncertalbumokat adtak ki, ekkor zsinórban három ilyen is megjelent, ezek közül a jelenleg tárgyalt anyag volt a második. Azt gondolom, hogy ezeket az éveket nem alkotói válságként kell kezelni a zenekar karrierjében: a koncertek mindig is a legfontosabb megmozdulásoknak számítottak működésük során, és mindezt összekötötték a koncertlemezek kiadásával.
1971 tavaszán több helyen készültek a felvételek, a legtöbb dalt Bill Graham New York-i Fillmore East koncerttermében rögzítették három különböző napon. Bár a stúdiólemezeket hanyagolták, a dalírást nem hagyták abba. Ebben az időben hét új szerzeményt is bemutattak a koncerteken, ebből három (Bertha, Playing In The Band, Wharf Rat) itt is hallható, sőt a The Other One majd húszperces improvizációja is itt debütált. Nem egyedi eset, ám nem is szokványos, hogy friss dalok élő formában jelennek meg először. A Playing In The Band gyakran ment a rádióban, később is sűrűn játszotta a zenekar, sőt Bob Weir gitáros rápakolta ’Ace’ címmel megjelent 1972-es szólóalbumára is. Persze az új dalok mellett a koncertek állandó sztenderdjei is rákerültek a lemezre, például eljátszották a Me And My Uncle-t, Kris Kristofferson Me And Bobby McGee örökzöldjét, Chuck Berry Johnny B. Goode-ját vagy Buddy Holly Not Fade Awayét.
A Dead népszerűsége emelkedőben volt és ebben az időben eljutottak oda, hogy kinőtték a 2-3000 fős koncerttermeket, egyre nagyobb helyeken játszottak, nem véletlen, hogy nagyon komoly energiákat fektettek a nagy teljesítményű hangcucc fejlesztésébe is. Már korábban, például az ’Anthem Of The Sun’ album esetében is kísérleteztek olyannal, hogy a stúdióban felvett sávokat összekeverték a koncerteken rögzített anyagokkal. Ezen az albumon sem úgy halljuk a dalokat, ahogy valóban elhangzottak, hiszen több énekrészt utólag adtak hozzá.
Csakúgy, mint a legtöbb megelőző újrakiadott lemez esetén, a megjelenés félszáz éves jubileumára megtoldották az eredeti kiadványt még egy, eddig nem publikált koncerttel ugyanebből az időből, ez a második lemez egy San Franciscóban szalagra vett fellépést tartalmaz 1971 februárjából. A New York-i Fillmore Eastben elhangzott koncert ellenpólusaként Bill Graham egyik nyugati parti koncerttermében, a Fillmore Westben rögzített bulit hallhatunk, bár a repertoár eléggé hasonló, mint az eredeti kiadványon.
Grateful Dead 1971:
Jerry Garcia – gitár, ének
Bob Weir – gitár, ének
Ron „Pigpen” McKernan – billentyűsök, szájharmonika, ének
Phil Lesh – basszusgitár, ének
Bill Kreutzmann – dob
CD 1: Original Album Remastered
Bertha / Mama Tried / Big Railroad Blues / Playing In The Band / The Other One / Me & My Uncle / Big Boss Man / Me & Bobby McGee / Johnny B. Goode / Wharf Rat / Not Fade Away / Goin’ Down The Road Feeling Bad
CD 2: Fillmore West, San Francisco, CA (7/2/71)
Good Lovin’ / Sing Me Back Home / Mama Tried / Cryptical Envelopment / Drums / The Other One / Big Boss Man / Not Fade Away / Goin’ Down The Road Feeling Bad / Not Fade Away
Legutóbbi hozzászólások