Nem tudom, az íreknél mekkora ázsiója van Gary Moore-nak, Phil Lynott – és idén már Rory Gallagher is – szobrot kapott, de hogy a halála óta minden évben megemlékezzenek róla rokonai, barátai, zenésztársai és tisztelői társaságában, ilyet csak Magyarországon lehet látni! (Egyébként azt hallottam, nemrég fogadták el a tervet, hogy Belfastban lesz Gary Moore-szobor is.) Nálunk „csak” egy emlékfa van, melyet a halála után ültetett Csillag Zoltán, de ennél sokkal tartalmasabb megemlékezés, hogy minden évben – a világjárvány kivételével – megrendezi Gary Moore születésnapján, április 4-én az emlékkoncertet, ahol feleleveníthetjük utánozhatatlan szólóit, remekül megírt slágereit. Most sem volt ez másképp.
Az Analog Music Hall egy zsákutcában épült, és ha csak a legvégén találok parkolóhelyet, akkor tudom, hogy telt ház közeli élmény várható. Tavaly megdobta a nézőszámot a Sabaton-gitáros Tommy Johansson fellépése, talán az ő rajongói is felfedezték maguknak Gary világát, vagy Henrik Freischlader újbóli felbukkanása töltötte meg ismételten a nézőteret, nem is számít, lényeg, hogy megint sokan voltunk, és ez örömmel töltötte el a szívemet: Gary Moore, a magyarok nem felednek!
Az idei műsor is amolyan „kabosgyulásan” lett felépítve: „ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit”. A 3 részben – szünetekkel együtt – közel 4 órán át tartó koncerten előbb Gary Moore szólókarrierjének korai műveiből csemegézhettünk, majd következtek a bluesklasszikusok, hogy a 80-as évek végének slágerparádéjával zárjuk az estét.
Somogyi Remig a gitárosok új generációjának tagja, még tinédzserként csöppent bele a Gary Moore-Emlékestek világába, és azóta többször is bizonyította, hogy nem érdemtelenül választották be a csapatba. Gary Moore muzsikáját nem tudja akárki eljátszani.
Rögtön az elején elővette Gary 1984-es turnéjának intróját, a Majestuoso E Virtuosót, amit csak bootlegfelvételeken lehetett hallani, a hivatalos koncertlemezekre nem került fel, élőben csodás volt átélni, hiszen 84 táján még esély sem volt arra, hogy Magyarországon láthassuk gitárhősünket. Ezután belevágott az End Of The Worldbe. Jósa Tamás már tavaly is nagy sikert aratott, most is ő volt az első rész „hangja”.
Maradva az 1982-es ‘Corridors Of Power’ albumnál, a Don’t Take Me For A Loserrel folytatták, ebben Fodor Szabolcs billentyűs szólózott hosszabban. Jósa próbálta megtapsoltatni a közönséget „ezek nem hagyják abba, amíg nem tapsol mindenki” felkiáltással. Érdekes volt látni, hogy míg egy átlagos koncerten az első sorokban a legnagyobb az aktivitás, itt a hátsó sorok tapsoltak, miközben az elsők csendesen figyelték az előadást. Hja kérem, a rock- és a bluesközönség nem egyforma! Utóbbiak csak a dalok vagy egy nagyobb szóló végén tapsolnak.
Az elnyújtott billentyűszólóhoz képest Remig itt csak egy rádióbarát négysorost nyomott el, a Once In A Lifetime-ban is azt éreztem, hogy inkább az ének alatti színezésekben, meg a dal végi lezárásban éli ki magát, a gitárszólónál ragaszkodott a lemezverzióhoz.
Igazi kuriózumként szólalt meg a Colosseum II instrumentálisa, az Am I, ezzel a Don Airey-szerzeménnyel visszamentünk a 70-es évek világába, és egy kicsit műfajt is váltottunk, ez már inkább jazz-rock muzsika volt, bizonyítva, hogy Gary mindenben kiválót tudott alkotni.
Rendszeres vendége volt a kezdetektől az emlékesteknek Gary testvére, Cliff Moore, akinek Gary Moore instrumentálisaival azonos tőről fakadó Picture Of Dorian Blue című szerzeménye többször felcsendült már itt az évek során, többnyire Remig tolmácsolásában. „Gyerekkorom óta egyik kedvenc emberem” – mutatta be Cliffet, utalva arra, hogy valóban fiatalon csöppent bele a megemlékezések világába. Ezúttal „visszaadta” a szólózási lehetőséget a szerzőnek.
A hangszeres muzsikák után Jósa Tomi visszatért 2 feldolgozásnótára, a Shapes Of Things a Yardbirdstől és a Don’t Let Me Be Misunderstood az Animalstől új értelmet nyert Gary Moore kezei által, ezekre emlékeztünk a szett végén. A ritmusszekció bemutatására is sor került végül, Székely Tamás basszusgitáros, és a Hoodie Drumman, a kapucnis dobos adta a biztos alapokat a gitárosok alá. A Hoodie Drumman egyébként a P.Mobilt is megjárt Szergya, azaz Szebelédi Zsolt álneve/művészneve, kinek hogy tetszik.
Ám a műsornak még volt egy meglepetésvendége, Cliff beszólította Gary Moore lányát, Lily Rendle-Moore-t a színpadra, akivel a Johnny Boyt adták elő közösen. Ez Gary saját szerzeménye, de annyira tradicionális stílusú, hogy olyan, mint egy ír népdalfeldolgozás. Lily akusztikus gitáron játszott és énekelt, Cliff elektromossal szólózott alá. Pár éve már fellépett itt Lily, kétszer is, de hol van már az a megilletődött kislány, egy kiforrott művészt láttunk viszont, kiváló énekhanggal és karakteres stílussal.
Intro (Majestuoso E Virtuoso) / End Of The World / Don’t Take Me For A Loser / Once In A Lifetime / Am I / Picture Of Dorian Blue / Shapes Of Things / Don’t Let Me Be Misunderstood / Johnny Boy
A háromnegyed órás első felvonást 20 perces szünet követte, majd jött Tommy Katona („De jó itt lenni megint!” felkiáltással), aki kifejezetten az emlékest kedvéért jött haza Amerikából pár napra. A magyar SRV, a blues-rock gitározás Egyesült Államokban is elismert alakja méltó emléket állított Gary Moore blueskorszakának.
De nem egyedül tette. A Cut It Out instrumentálist még ugyan egyedül játszotta (bár a véletlenül lenyomott loop „belekontárkodott”, emiatt újra is kezdték), már a második nótánál beszólította Henrik Freischladert, akit barátjaként és inspirálójaként mutatott be.
Az Oh Pretty Woman még csak amolyan bemelegítés volt, Henriké volt az első szóló, Tommyé a második, a Gary utolsó stúdiólemezéről játszott Walkin’ Thru The Parkban már rendesen „odamondogatott” egymásnak a két gitár.
Folytatódott a gitárpárbaj az I Loved Another Womanben is, melynek végén a témát ikerben nyomták.
Felpörgött a ritmus – Szentmihályi Gábor, a Run For Power dobosa és Péter Tamás basszusgitáros hozták az ütemet –, a Too Tired alatt igazán kiélhette magát a két gitáros, és igen, itt végre felhangzott a nóta közbeni taps a bluesközönségtől. A második rész katarzisa minden bizonnyal ezekben a pillanatokban érkezett el.
A Blues For Narada az eredetileg Gary 3. blueslemezének indult, majd végül BBM-ként kiadott album outtake-je a ‘Ballads & Blues 1982–1994’ válogatáson bukkant fel először, kellemes szusszanás volt a gitártűzijáték után, persze Tommy megdolgozott benne rendesen, ám a hangulat akkor pörgött fel megint, amikor Vámos Zsolt és Kiss Zoli jött be a Still Got The Bluesra.
Mindenki Vámos Zsolttól várta a csodát, de Tommy Katona szólózott benne hatalmasat, még Kiss Zoli is úgy elámult, hogy rossz mikrofonhoz lépett. A dal végének szólóját azért megkapta Zsolt, úgyhogy nemhiába jött fel a színpadra a második részben.
Újabb vendég, szintén régi ismerős, Harrisen Larner-Main, Gary barátjának fia gitárral a nyakában hergelte a közönséget a Walking By Myselfben, persze az ő fő erőssége az énekhangja, a szólózás oroszlánrészét meghagyta Tommynak.
Az I Have Found My Love In You-t tavaly csak klipen láttuk a koncert előtt bemelegítésként, most ez hangzott el a második rész zárásaként. Egy lassú blues 9 percben, az első sorokban állók nagy örömére. 21:40-kor jött a második 20 perces szünet, Tommy 1 óra 5 percet töltött egyfolytában a színpadon.
Cut It Out / Oh Pretty Woman / Walkin’ Thru The Park / I Loved Another Woman / Too Tired / Blues For Narada / Still Got The Blues / Walking By Myself / I Have Found My Love In You
„Éjfélkor indul útjára a gyönyör” a híres olasz film szerint, nos, nekünk rockrajongóknak nem kellett addig várnunk, este 10-kor lépett színpadra a Dunluce (Part 2) dallamaira a Run For Power, a Gary Moore Memorial Band. Vámos Zsolt gitáros, Kiss Zoli énekes, Szentmihályi Gábor dobos és Bejan Norbert billentyűs – őket már láttuk a második részben is –, valamint Lőrincz Viktor basszusgitáros, aki tavaly is örömmel ugrott be barátaihoz (Mezőfi Józsefet nagyon lefoglalta a farkasokkal táncolás).
Nagy kedvencemmel, a Friday On My Mind feldolgozással nyitották a harmadik részt, majd jött a Take A Little Time. Azon gondolkodtam, hogy az Accept mekkora csordavokált csalt volna ki a közönségből ebben a dalban. Kiss Zoli megelégedett azzal, hogy egyedül „ooó”-zta végig a nótát. A Reach For The Sky Glenn Hughes hangja nélkül is tökéletes volt, Zolin nehéz kifogni, hard rock, heavy metal, blues, progresszív, stoner, mindenben egyaránt otthon van.
A The Lonerben viszont Vámos Zsolt van otthon, az ő nagy pillanatai jöttek el, blues- és rockrajongók egy emberként ünnepelték.
Kis visszalépés az időben, a Cold Hearted inkább az első részbe illett volna, de blues-rockos témájába jól be tudott csatlakozni Tommy Katona, viszonozva Vámos Zsoltnak a második részben nyújtott vendégeskedést.
A Run For Cover után Kiss Zoli levonult, hogy átadja a mikrofont az ezúttal már gitár nélkül érkező Harrisen Larner-Mainnek. Ő énekelte a Parisienne Walkwayst, ami azonban nem az énekteljesítményről híres. Ellenben Zsolt gitárszólója, középen az ominózus hosszan kitartott hanggal, ami ezúttal elsőre tökéletesen sikerült, mindenkit lenyűgözött. Nem bánták meg a blueserek sem, hogy nem mentek haza a második rész végén.
Már a beharangozóban jelezték, hogy a tavaly nagy sikerrel bemutatkozó Bánfalvi Sándor ismét szerepet kap az est folyamán, mivel Michel dobszerkója mellett ott maradt Szergyáé is az első rész után, titkon reménykedtem, hogy némi dobpárbajjal is feldobják az estét, de aztán be kellett látnom, hogy ez a nap nem erről szól. Ellenben hatalmas változás állt be a ritmusszekció munkájában: míg Michel fifikás, kissé talán dzsesszes játékkal dobta fel a számokat, Bánfalvi Sanyi izomból ütötte le már az Over The Hills And Far Away nyitó dobképletét is. Igazi rockdobos. Kicsit féltem is, hogy szétveri a pergőt, mint Kicken a Poodles fellépésén.
Itt már volt közönségéneklés rendesen, Sanyinak a krémje jutott, Thunder Rising, After The War és Out In The Fields egymás után, zsinórban. Hirtelen összeszámoltam: majdnem a teljes ‘Wild Frontier’ albumot elnyomták. Az After The War és az Out In The Fields teljes katarzis, itt már nem a szóló a lényeg, hanem maga a dal, amit teli tüdőből üvöltünk, hogy másnap kehesen krákogjunk otthon, szerencsére nem kell dolgozni másnap.
Zárásként egy lágyabb nóta, a One Day szintén egy BBM-outtake, melyet Kiss Zoli a műsort ekkor már a hátsó sorokból figyelő Lilynek ajánlott. 23:20-kor lett vége a harmadik résznek, fél 8-tól majdnem fél 12-ig tartott a show, melyben 7 gitáros – köztük Gary Moore testvére és lánya – emlékezett az északírek csodafegyverére, aki levette a lábukról a rockrajongókat, mint Phil Lynott és a bluesimádókat is, mint Rory Gallagher.
Dunluce (Part 2) / Friday On My Mind / Take A Little Time / Reach For The Sky / The Loner / Cold Hearted / Run For Cover / Parisienne Walkways / Over The Hills And Far Away / Thunder Rising / After The War / Out In The Fields / One Day
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Császár Márta
Videók: Jónás Tamás
Köszönet a LOTS Musicnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások